2017. december 17.

1973. október 17. | Kirobban az első olajválság

Szerző: Tarján M. Tamás

„Persze, hogy emelkedni fog az olaj ára, de még hogy! Önök [a nyugati államok] felemelték a búza árát, amit eladnak nekünk 300%-kal drágábban, ugyanezt tették a cukorral és a cementtel is […] A tőlünk olcsón vásárolt nyersolajból készült termékeket százszor annyiért adják el nekünk […] Akkor az úgy igazságos, ha mostantól mi is megemeljük a nyersolaj árát. Mondjuk a tízszeresére.”
(Reza Pehlavi iráni sah)

1973. október 17-én kezdődött az első olajválság, miután a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) – a jóm kippúri háborúban küzdő arab államok iránti szolidaritásból – bejelentette az olajkitermelés csökkentését, és embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmak ellen. Ez volt az első alkalom, amikor a szervezet bevetette az „olajfegyvert” politikai céljai megvalósítására, ugyanakkor az OPEC lépése később egyedül a gazdaságban hozott – drasztikus – változásokat.

Az OPEC szervezete 1960 szeptemberében, Bagdadban alakult meg azzal a céllal, hogy az olajtermelő államoknak jelentőségüknek megfelelő súlyt biztosítson a világgazdaságban. Ez a kartell összesen 12, javarészt harmadik világbeli, elmaradott – mint Nigéria vagy Angola –, vagy fejlődő államot – mint például Venezuela és Ecuador – tömörített, melyek szegénységük és – eltérő mértékű – kiszolgáltatottságuk ellenére kezükben tartották a Föld olajkészletének döntő hányadát. Bár a szervezet a jóm kippúri háború idején villantotta meg először „oroszlánkarmait”, azt el kell mondanunk, hogy az 1973 októberében kirobbanó válságnak számos gazdasági előzménye is volt, melyek elsősorban arra szolgálnak magyarázatul, hogy a nem-arab államok miért támogatták a bojkottot, illetve, hogy az embargó feloldása – 1974 márciusa – után az árak miért maradtak magasan.

A legfontosabb ilyen előzmény az 1971-es „nixoni sokk”, vagyis az aranyalapú dollár pályafutásának vége volt, mely változás – amellett, hogy véget vetett a Bretton Woods-i gazdasági rendszernek – az olajárakra is komoly hatást gyakorolt. A „fekete arany” árát – miként ma is – ebben a valutában számolták, és miután az értékállónak bizonyult, az olaj évtizedeken át hordónként 3 dollárba került; 1971 után ennek változnia kellett, ugyanis az amerikai pénz úgynevezett „lebegő valuta” lett, mely alkalmasint sokat veszített értékéből, tehát a kitermelők valódi profitja mindegyre csökkent. A jóm kippúri háborút megelőző években a gazdasági nagyhatalmak – főleg az Egyesült Államok – számos csatát vívtak az OPEC-országokkal az olajár kapcsán, a problémát azonban a termelők végül egyoldalúan oldották meg.

Az OPEC 12 tagállama közül ráadásul 7 arab ország volt, ezek pedig már az 1973-as konfliktus kirobbanása előtt tervbe vették, hogy politikai céljaikat alkalomadtán olajkincsük révén próbálják majd megvalósítani. Az „olajfegyver” 1973 őszén vált először bevethetővé, Egyiptom és Szíria ugyanis október 6-án megtámadta a zsidó államot, mely az Egyesült Államok támogatásának – is – köszönhetően hamarosan felülkerekedett a küzdelemben. A Perzsa-öböl hat olajtermelő országa – a jóm kippúri háború fejleményeire reagálva – október 16-án 70%-kal megemelte a szaúdi nyersolaj árát, másnap pedig valamennyi tag bojkottot hirdetett az Izraelt támogató hatalmak – például az Egyesült Államok, Hollandia, Japán – ellen. Ezenfelül az OPEC a termelés folyamatos csökkentését is kilátásba helyezte, egészen addig, míg a zsidó állam ki nem vonja csapatait az 1967-es hatnapos háború során megszállt területekről. Az embargót a szervezet a későbbiekben még számos államra – például Rhodesiára és Portugáliára is – kiterjesztette, a decemberi teheráni konferencián pedig a jelenlévő gazdasági miniszterek az árak további – ezúttal 130%-os – emeléséről döntöttek; egy hordó olaj ekkor már 12 dollárba került.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az október 17-i bejelentés megrázta az egész világot, ugyanis a nyersanyagok tekintetében kiszolgáltatott fejlett országok egyszerre szembesültek az árak növekedésével és a kínálat drasztikus csökkenésével; az Egyesült Államokban, Németországban, Hollandiában hamarosan szigorú korlátozásokat vezettek be, csökkentették például a gépkocsiforgalmat, és racionalizálták a benzinfogyasztást. A fejlődő országokat – köztük Magyarországot is – az olajválság még érzékenyebben érintette, ugyanis ipari termelésük alacsony színvonala nem bírta el azt a terhet, amit az energiahordozók drágulása hozott, így olyan adósságot halmoztak fel, melyet egyesek mind a mai napig vállukon cipelnek.

A krízis számos szektorban éreztette hatását, befolyásolta például az autógyártás trendjét – kimondottan kedvezett a kisebb és könnyebb japán autóknak –, és minden téren arra sarkallta a gazdasági nagyhatalmakat, hogy szabadulni próbáljanak az olaj hatalmából. Az 1973-as válságnak komoly szerepe volt abban, hogy az energiaéhséget számos országban hamarosan atomerőművekkel, illetve a megújuló energiaforrások kiaknázásával próbálták meg csillapítani. Erre szükség is volt, mert bár 1974 márciusában – Líbia kivételével – az OPEC-államok feloldották az olajembargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza, az 1979. évi második válsággal pedig további – addig elképzelhetetlen – magasságokba emelkedett.

Felmerül persze a kérdés, hogy a gazdasági életet mindörökre megváltoztató intézkedéssel az arab országok milyen mértékben érték el politikai céljaikat? Meglepően hangozhat, de túlzás nélkül állíthatjuk, hogy semennyire; Henry Kissinger zsenialitása révén az Egyesült Államok egészen a háború befejezéséig kézben tartotta az arab-izraeli konfliktust, utóbb pedig még azt is elérte, hogy Egyiptom partneréül szegődjön a közel-keleti békefolyamatban. Az olajfegyver tehát politikai fronton hatástalan maradt, ennek ellenére az OPEC tagállamai az évtized során még számos alkalommal próbálták meg a „fekete arany” segítségével befolyásolni a világpolitika alakulását.