rubicon
back-button Vissza
1974. augusztus 8.

Nixon elnök bejelenti lemondását

Szerző: Tarján M. Tamás

1974. augusztus 8-án jelentette be lemondását Richard Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke, aki 1969 és 1974 között a szuperhatalom első embere volt. Bár az 1972-es választásokon másodszor is győzedelmeskedő Nixon külpolitikája történelmi jelentőségű eredményeket hozott, a tisztességtelen eszközökkel aratott diadal miatt – egyedüliként az USA történelmében – utóbb mégis távozni kényszerült székéből.

Nixon Lyndon B. Johnson elnök után, 1969 januárjában költözhetett be a Fehér Házba, és, miután 1972 során kiütéses győzelmet aratott George McGovern szenátor ellen, újabb négy évre felhatalmazást kapott. A törvényesség határát súroló módszerei után „Tricky Dicky” gúnynévvel illetett Nixon elnökségét leginkább a sötét ügyek és a történelmi jelentőségű eredmények éles kontrasztjával jellemezhetjük. Irányítása alatt az amerikai dollárt levették az aranyalapról, miközben az Egyesült Államoknak nem csak a felnövő vetélytársakkal, Németországgal és Japánnal, hanem a növekvő inflációval is szembe kellett néznie. A gazdasági problémák dacára Nixon idején a szuperhatalom kormánya teljesítette Kennedy elnök ígéretét, vagyis a Holdra szállással 1969-ben befejezte az Apollo-programot, miközben dollármilliókat ölt bele a vietnami háború küzdelmeibe.

Az elnök – főleg második ciklusában – eközben radikális irányváltást hajtott végre a külpolitikában: személyes látogatásai révén országa felvette a kapcsolatot a kommunista Kínával, javította viszonyát a Brezsnyev által irányított Szovjetunióval, és – egyiptomi látogatását követően – a közel-keleti arab államokkal is. A nixoni diplomácia olyan sikereket könyvelhetett el, mint az 1972-ben aláírt – a nukleáris fegyverzet csökkentéséről szóló – SALT–1-egyezmény, vagy az Észak-Vietnam kormányával kötött 1973. évi titkos fegyverszünet. Mindeközben azonban Nixon kormányzását olyan sötét praktikák jellemezték, melyekkel igazán rászolgált a „trükkös” gúnynévre: a korrupció és a zsarolás csupán a jéghegy csúcsát jelentették, miközben olyan ügyekre derült fény, mint a kambodzsai titkos hadművelet, vagy az elnök bukását okozó Watergate-botrány.

Utóbbi eset egy washingtoni komplexumról kapta a nevét – erre vezethető vissza a magyar sajtóban a lehallgatási botrányok „gate” utótagja is –, ahol az 1972-es választások idején a kormányzó republikánusokkal versengő demokraták berendezték főhadiszállásukat. A Watergate-épületkomplexumban 1972. június 17-én éjszaka elfogtak három férfit, miközben azok – minden valószínűség szerint – lehallgató készülékeket próbáltak elhelyezni a párt irodáiban. A betörőket 1973 januárjában elítélték, ám az időközben lefolytatott nyomozás, és a Washington Post két újságírójától – Bob Woodwardtól és Carl Bernsteintől – származó tényfeltáró cikkek nyomán hamarosan világossá vált, hogy a lehallgatási ügy szálai egészen a titkosszolgálatokig és a Fehér Házban alkalmazott tisztviselőkig vezetnek. Sam Ervin elnökletével 1973 tavaszán megalakult egy kongresszusi vizsgálóbizottság, mely először Nixon legbizalmasabb embereit – köztük John Erlichmant és H. R. Haldemant – kényszerítette lemondásra, majd magát az elnököt vette célba. Egyéves huzavona kezdődött, mivel Nixon minden lehetséges eszközzel próbálta visszatartani az ügyben fellelhető bizonyítékokat, és igyekezett megtorpedózni az ellene indított számon kérő eljárást (impeachment) is.

A bizottság végül 1974 áprilisa után megszerezte a Watergate-botrányban kulcsfontosságú – főleg Nixon és fehér házi alkalmazottainak beszélgetését rögzítő – hangfelvételeket, majd július 30-án a képviselőház törvényt hozott az elnök felelősségre vonásáról. Augusztus 5-én Sam Ervin bizottsági elnök bemutatott egy szalagot, mely azt rögzítette, amint Nixon egy FBI-ügynököt próbált rábeszélni az ügy eltussolására; ekkor már nem maradtak kérdések, így aztán az elnök úgy döntött, visszavonul. 1974. augusztus 8-án este – televízióban mondott beszédében – bejelentette, hogy másnap délben beadja lemondását, és, a fennálló politikai krízis megszüntetése érdekében, feláll az elnöki székből. A vezető következetesen tagadta az őt ért – egyre biztosabb alapokon álló – vádakat, és úgy állította be távozását, mint a közjó érdekében tett szolgálatot. Augusztus 9-én délben, a kamerák reflektorfényében, Richard Nixon végleg távozott a Fehér Házból, és átadta helyét Gerald Ford alelnöknek, aki a későbbiek során felmentette elődjét a felhozott vádak alól.

Nixon lemondása válságot eredményezett az Egyesült Államok belpolitikai életében, ugyanis a szavazópolgárok jelentős részét mérhetetlen csalódással töltötte el, hogy az ország első embere minden valószínűség szerint visszaélt hatalmával. Ezt a keserűséget csak hosszú évtizedek alatt sikerült elfeledtetni, miközben a következő elnökök presztízsét komolyan rombolták az 1972-74-es események. Nixon lemondása emellett az egész világon komoly változásokat hozott, távozásával ugyanis félbeszakadt az az enyhülési folyamat, ami – többek között – a SALT–1-egyezmény aláírása és a kínai látogatás révén, a hetvenes években kibontakozni látszott.