Az utolsó szovjet katona is elhagyja Kabult

Szerző: Tarján M. Tamás

1989. február 5-én hagyta el az utolsó szovjet katona Kabult, ezzel véget ért az afgán főváros majdnem egy évtizedes megszállása. A brezsnyevi Szovjetunió még 1979 karácsonyán indított intervenciót a polgárháborús káoszba süllyedő Afganisztánba, a pár hónaposra tervezett hadműveletekből azonban végeláthatatlan háborúskodás, a szocialista szuperhatalom „Vietnamja” lett.

Afganisztán belpolitikai stabilitására az 1973. évben – Zahír sah (ur. 1933-1973) ellen – végrehajtott Mohammed Daud Khan-féle puccs mérte az első csapást, a bizonytalanságot pedig tovább fokozta, hogy miután a fent említett politikus az Egyesült Államok felé közeledett, Moszkva „kilövési engedélyt” adott ki rá. A brezsnyevi Szovjetunió támogatásával az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt vezetője, Núr Mohammed Taraki 1978 áprilisában megdöntötte Daud Khan uralmát, a domborzatából, etnikai viszonyaiból eredően széthúzó afgán államot, illetve a különböző pártfrakciókat azonban már nem bírta egységben tartani.

Hamarosan véres játszma kezdődött az egyes klikkek között, miközben a fővárostól távoli vidékeken az iszlám nevében fegyvert ragadó mudzsahedek szítottak lázadást, az erőszakos akciók pedig csak tovább szaporodtak, miután 1979 őszén Hafizullah Amin puccsot hajtott végre Taraki ellen. Bár sokan úgy hiszik, hogy a szovjet csapatok az új elnök megbuktatására érkeztek a térségbe, a valóságban 1979 során Taraki, majd Amin is segítséget kért Moszkvától – valamint számos más, a szocialista szuperhatalommal rivalizáló államtól, például Kínától és az Egyesült Államoktól – a mudzsahedek ellen, ám Brezsnyev csak 1979 karácsonyán szánta el magát a bevonulásra.

A Szovjetuniót ugyanis önmagában még nem zavarta a Kabulban zajló véres hatalmi harc, ám a helyzetet súlyosbította, hogy mindeközben Afganisztánban egy vallási színezetű polgárháború is kibontakozott. Tekintve, hogy 1979 során Iránban és Pakisztánban is egy, az iszlám jelszavaira építő forradalom győzedelmeskedett, nagy esély volt arra, hogy a példa az afgánok számára is ragadós lesz, onnan pedig ez a hullám könnyedén átterjedhetett volna a Szovjetunió déli, muszlim többségű tagköztársaságaira. Brezsnyev – a róla elnevezett doktrína szellemében – kész volt akár fegyveres erővel is megelőzni a veszélyt, így 1979. december 24-e után a szovjet erők előbb Kabul és Bagram városát szállták meg, majd a következő hónapokban az összes nagyvárost elfoglalták. December 27-én afgán egyenruhába bújtatott megszálló katonák végeztek Aminnal és családjával, így a hatalmat a szovjetbarát Babrak Karmal szerezhette meg.

A nyugati világban természetesen felháborodást váltott ki Brezsnyev közbeavatkozása, aminek következményeként az Egyesült Államok és a Szovjetunió között tapasztalható enyhülés – détente – folyamata egy pillanat alatt lezárult. Carter elnök azonnal felfüggesztette a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló SALT-tárgyalásokat, csökkentette a szovjetek felé irányuló amerikai gabonaexportot, és tiltakozása jeléül szövetségeseivel együtt bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát. Az elhúzódó háborúban aztán Washington más módon is szerepet vállalt, ugyanis a ’80-as évek elejétől fegyverekkel és légvédelmi rakétákkal támogatta a mudzsahed harcosokat, közben pedig lehetősége nyílt feltérképezni a szovjet haditechnikát.

Bár Moszkva célja a hadműveletek minél gyorsabb befejezése, a Karmal által vezetett kormány hatalmának megszilárdítása volt, a hónapok során 100 000 fősre duzzadó intervenciós haderő egy végeláthatatlan háborúba keveredett. A Vörös Hadsereg ugyanis hiába foglalta el a jelentősebb afgán városokat, az ország területének maradék 90%-án kibontakozó fegyveres ellenállást képtelen volt letörni; a mudzsahed harcosok könnyűszerrel elrejtőzhettek Afganisztán – napjainkban ismét gyakran emlegetett – ismeretlen barlangrendszereiben, hogy aztán később ismét rajtaüssenek a szovjeteken egy-egy védhetetlen útszakaszon.

A reménytelen helyzetet tovább súlyosbította, hogy az amerikaiak, de főleg a pakisztániak komoly anyagi támogatást nyújtottak a felkelőknek, amivel szemben a Szovjetunió mindvégig tehetetlennek bizonyult, hiszen a Vörös Hadseregnek esélye sem volt a déli határ ellenőrzésére. Nem véletlen tehát, hogy a háborút szerte a világban csak a „szovjet Vietnam” néven emlegették, ahogy az sem véletlen, hogy a peresztrojkát meghirdető Gorbacsov 1985 után már annak a lehetőségét kezdte keresni, hogy miként vonulhatna ki a lehető legkisebb presztízsveszteséggel Afganisztánból.

Miközben a szovjet sajtó egyre nyíltabban kritizálta az afganisztáni szerepvállalást, Gorbacsov Karmal megbuktatásával és a mérsékeltebb Mohammed Nadzsibulláh hatalomra juttatásával tette meg az első lépéseket a béke felé, 1986-ban pedig megkezdte az első ezredek kivonását az országból. A visszavonulás 1988 áprilisában vált hivatalossá, miután a Szovjetunió Genfben garantálta, hogy a következő év február 15-éig kiüríti Afganisztánt. Kabult a második hullámban, 1989. február 5-én hagyták el az utolsó szovjet kötelékek, tíz nappal később pedig hivatalosan is lezárult az a háború, mely Moszkva részéről több mint 25 000 halálos áldozatot követelt, és átlagosan évi 5 milliárd dollárt emésztett fel.

Bár a kivonulás következtében az afgán fél bizonyult „győztesnek”, ezért a diadalért igen komoly árat kellett fizetnie, a „siker” ugyanis körülbelül 1 millió ember életébe és még ennél is sokkal több civil otthonába, egzisztenciájába került. Mindezt azért fontos kiemelni, mert az afganisztáni háború értékelése során sokan csak azt hangsúlyozzák, hogy ez a küzdelem mekkora tekintélybeli és anyagi károkat okozott a széthullás szélére sodródó Szovjetunió számára. Az érme másik oldalán azonban ott szerepel Afganisztán is, ahol 1989 korántsem hozott békességet, hiszen a véres polgárháborút követően egy fundamentalista rendszer épült fel, 2001-ben pedig az Egyesült Államok és szövetségesei kezdtek háborút az örökké forrongó térségben.