Nagy Imre és társainak újratemetése

Szerző: Tarján M. Tamás

1989. június 16-án temették újra Nagy Imrét, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökét és négy társát – Gimes Miklóst, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és Losonczy Gézát – 31 esztendővel azután, hogy ’56-os tevékenységük miatt kivégezték őket. A Kádár-rendszer megtorlásának áldozatául eső négy politikus gyászszertartása százezrek néma demonstrációja volt a hanyatló kommunista rendszer ellenében.

Az 1956-os forradalom után – szovjet fegyverek segítségével – kialakított kádári rendszer az október 23-a és november 4-e között zajló eseményeket ellenforradalomként értékelte, annak 1958 júniusában kivégzett vezetőit pedig a nép ellenségeiként tüntette fel, de inkább a hallgatás homályába burkolta; nevüket még utalni is tilos volt. A diktatúra kemény időszakát tükrözi, hogy a Kőbányán meggyilkolt mártír miniszterelnököt és barátait 1961 februárjában a legnagyobb titokban, álnéven temették újra – kátránypapírban, arccal a föld felé fordítva – az Új köztemető 301-es parcelláján. A kilences gödörbe kerülő Nagy Imre például a temető jegyzékében a Borbíró Piroska nevet kapta.

A kivégzettek sírjait fel sem hantolták, így azokat az évek során a felismerhetetlenségig benőtték a temető növényei. A titkos temetés helyszíne még a Belügyminisztériumban is feledésbe merült. A BM vizsgálati osztálya már 1981-ben nyomozásba kezdett Nagy Imréék megtalálása érdekében, de a sírok beazonosítása csak 1988-ban, a „Darázsfészek” nevet viselő dosszié alapján sikerült. 1989. március 29-én kezdődött meg Nagy Imre maradványainak kihantolása, majd április 6-ig Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza holttestét is megtalálták.

Nagy Imre rehabilitációja és ezáltal az 1956-os események újraértékelése ekkor már hosszú ideje központi vitatéma volt a társadalomban, de az MSZMP-n belül is, bár Kádár 1988 tavaszán kijelentette, hogy az ’56-os miniszterelnök történelmi szerepének újragondolásáról szó sem lehet. A rendszer szimbólumának számító idős főtitkárt azonban 1988 májusában eltávolították a hatalomból, és a pártban enyhülés következett be. Hamarosan megalakulhatott a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, mely Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára nagyszabású megemlékezést szervezett Budapesten, ezzel egy időben pedig magyar emigránsok a párizsi Pére Lachaise temetőben szimbolikusan újratemették a mártír miniszterelnököt.

Amint várható volt, az 1988. június 16-i budapesti gyűlés tömeges demonstrációba torkollott, melyet végül a rendőrség erővel oszlatott fel. Az elkövetkező hónapok során a párt reformer szárnya mégis kompromisszumra kényszerítette Grósz Károly miniszterelnököt, aki beleegyezett az újratemetésbe, de a rehabilitációba nem. Pozsgay Imre aztán 1989 januárjában „népfelkelésnek” titulálta az 1956-os eseményeket, mely értéksemleges kijelentés már Nagy Imre tevékenységének átértékelését jelezte, és további vitákat generált a párton belül.

A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1989 februárjában megállapodott a Belügyminisztériummal az újratemetés június 16-i időpontjáról, melyre az Ellenzéki Kerekasztal pártjai nagyszabású tömegdemonstrációt szerveztek. Az MSZMP ekkor már nyilvánvaló módon elvesztette a kezdeményezés és az irányítás fonalát, a párt keményvonalas szárnya végül kisebbségben maradt a „reformerekkel” szemben, és beletörődött az események alakulásába. 1989 májusára annyira megváltoztak a körülmények, hogy az ellenzéki pártok már attól féltek, Nagy Imre újratemetését, és a megemlékezést – valamint annak mondanivalóját – az MSZMP végül kisajátítja magának. A félelem alaptalan volt, a párt semleges álláspontja – miszerint legyen június 16-a a „nemzeti megbékélés napja” – ugyanis nem bírt mozgósító erővel.

Ilyen előzmények után érkezett el 1989. június 16-a: reggel 7 óra után, a Műcsarnok homlokzata előtt felállították Nagy Imre és négy társa szarkofágját, illetve egy hatodik koporsót, mely a forradalom többi halálos áldozatának állított emléket. Két órával később már körülbelül 30 000 megemlékező gyűlt össze a téren, akik koszorúkkal, virágokkal rótták le kegyeletüket, miközben a hangszórókon át ismert színművészek az 1956 utáni megtorlások áldozatainak nevét sorolták fel. Az ötórás megemlékezés során többek között az egykori halálraítélt Mécs Imre, Király Béla, a forradalmi Nemzetőrség egykori parancsnoka, és az ellenzéki Fiatal Demokraták Szövetségének politikusa, Orbán Viktor mondott nagy hatású beszédet. A gyászszertartás délután a rákoskeresztúri temetőben fejeződött be, ahol a különböző egyházak papjai és lelkészei megáldották a mártírok koporsóit, majd végső nyughelyükre helyezték azokat.

Nagy Imre és társainak újratemetését a résztvevők úgy értékelték, mint a kommunista rendszer záróakkordját, hiszen azzal Kádár János legbelső félelme vált valóra: egykori halálraítélt ellenfele hivatalosan is bűnbocsánatot nyert, és ezzel az 1956 utáni rendszer elvesztette legitimációját. A történelem szeszélye folytán úgy alakult, hogy Nagy Imre rehabilitációja és Kádár halála éppen egyazon napra, 1989. július 6-ra esett. Fokról fokra megkezdődött a kommunista rendszer lebontása, mely formálisan a köztársaság október 23-i kikiáltásával lezárult, de a társadalom kollektív tudatában még nagyon hosszú időt igényelt.