Szerző: Lévai Katalin

Arányok
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokat a rendszerváltás forgatókönyvének nevezték annak a forráskiadványnak a szerkesztői, akik négy vaskos kötetben adták közre a történelmi jelentőségű tárgyalások kivonatos jegyzőkönyveit. Joggal. A négy kötet a demokratikus jogállam megteremtésének legfontosabb dokumentumait tartalmazza. A tárgyalásokon napirendre került a választójogi törvény, a pártfinanszírozás, a közszolgálati média feletti pártkontroll, valamint a köztársasági elnöki intézmény létrehozása, hogy csak néhányat említsek a legfontosabb témák közül. Az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy igazuk volt azoknak, akik a háromoldalú tárgyalásokat Magyarország huszadik századi történelmében kiemelkedő pillanatnak tekintették. Az ország ekkor került be az „új demokráciák” sorába, és ebben kitüntetett szerepe volt a tárgyalásoknak, amelyek során a megegyezésre hajló régi és új elitek reformnál többet, forradalomnál kevesebbet hajtottak végre. A több mint egy évig tartó tárgyalássorozatban a kerekasztal sokszor jutott a szétszakadás szélére, de végül a konszenzusos döntéshozatal elve mindig működőképesnek bizonyult. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az idő a demokráciatanulás kemény próbatétele volt. Figyelemre méltó tény, hogy ebben a nehéz és küzdelmes folyamatban szinte kizárólag férfiak vettek részt. A csaknem háromezer oldalt lapozgatva oldalanként átlagosan nyolc-tíz férfinév bukkan fel: a sorsfordító Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek nevei. Sok száz oldalt is végigböngészhetünk, míg egyetlen női nevet találunk az érdemi tárgyalásokat folytató szereplők között. A kerekasztal korai üléseinek kivonatos jegyzőkönyveit viszont a Független Jogászfórum két női munkatársa készítette, ahogyan ezt az előszóból megtudhatjuk. Gyanítom, hogy a későbbi tárgyalások jegyzőkönyveit ugyancsak nők gépelték, de az ő nevük nem kerül említésre. A négy kötet főszerkesztője férfi, az öt szerkesztőből három nő.

Tudjuk, hogy a „létező szocializmus” éveiben a politika a férfiak dolga volt, „úri huncutság”. De az mégiscsak több mint érdekes, hogy a demokratikus fordulat idején, amikor a szabadság, a pluralizmus és a képviseleti demokrácia mellett szálltak síkra a rendszerváltás megidézett szereplői, akkor senkinek nem jutott eszébe feltenni a kérdést: létezhet-e demokrácia nők nélkül?

Úgy tűnik, hogy a „civil sikerek” és a szolidaritásélmény megtapasztalása is férfikiváltság nálunk. A kerekasztal-tárgyalások erről is szólnak. Hiszen láttuk, hogy a döntő fontosságú megbeszélések résztvevői, a rendszerváltó politikai elit tagjai kizárólag férfiak voltak. A nők nem váltak részeseivé azoknak a keserves, de szolidaritást építő és éppen ezért eredményes „csatáknak”, amelyekre ma úgy lehet hivatkozni, mint rendszerváltó történelmi tettekre. Ismét kimaradtak a magyar történelem egy kiemelkedő és emlékezetes pillanatából. A felfokozott rendszerváltó hangulatban, amikor a társadalmi igazságosság és a paritásos demokrácia kérdései foglalkoztatták a rendszerváltás szereplőit éppen úgy, mint a közvélemény egészét, a szellemi párviadalt vívó férfiak és a háttérben meghúzódó nők egyaránt elfeledkeztek a női részvétel lehetőségéről és szerepéről. A nők ismét azt bizonyították, milyen kitűnően értenek a hátország megteremtéséhez. Biztosak lehetünk abban, hogy azok a férfiak, akik a döntő történelmi pillanatokban főszerepet játszottak, az akkor szerzett szolidaritásélményt fontos momentumként építették be az életükbe. Ez viszont teljes mértékben hiányzik a „civil nők” életéből.

A nemek közötti esélyegyenlőség
Magyarországon az alapjogok garantáltak: a női érvényesülés, az önrendelkezés és az autonómia feltételei elméletileg adottak. Amin változtatni kellene – elsősorban a társadalmi nemekről vallott patriarchális szemléleten –, az nem változtatható meg egy csapásra. Érdekes ellentmondásnak vagyunk tanúi nemcsak itthon, de egész Kelet-Közép-Európában. Patriarchális szemléletű országként egy olyan közösség tagja szeretnénk lenni, amelynek értékrendjében kiemelkedően fontos szerepet kap a nemek közötti esélyegyenlőség politikája. Magyarországon nincs hagyománya az esélyegyenlőség gondolatiságának, mint például az észak-európai országokban, és láthattuk, hogy a formális egyenlőséget hirdető szocialista politika inkább ártott, mint használt e téren. Az unióhoz való csatlakozás erős vágya és a nőmozgalmak újjáéledése az 1990-es évek Európájában azonban egyszerre jelent bizonyos kényszert és kihívást a magyar politika számára. A nemek közötti megkülönböztetés tilalma alkotmányos alapelvünk, és a kilencvenes évek hazai civil és emberijog-védő szervezetei egyre hangosabban léptek fel e szép elv és gyakorlat megvalósítása mellett. 1989 után több tucat női civil szervezet jött létre. Női esélyegyenlőség a munkahelyen és a közéletben, feminista gondolatok terjesztése, hálózatépítés és képzés, vállalkozásfejlesztés, családi életre nevelés és környezetvédelem egyaránt szerepelt a céljaik között, és számos kitűnő kezdeményezés látott napvilágot. Az egyéni kezdeményezések azonban nem álltak össze egymást erősítő hálózattá, ahogyan ez fél évszázada Európa más országaiban történik.

A női civil szervezetekben felhalmozott tudás, kreativitás és ismeret csak kicsiny, gyakran egymással nem is érintkező körökben fejti ki hatását. A létrejött szervezetek sokfélék. Jogvédő irodák, egészségcentrumok, ombudsnői szolgálatok, krízistelefonok, szociológiai műhelyek és kiadók alakultak, s a lista messze nem teljes. A kisközösségek és a civil világ szervezésében mindig is nagyon aktív szerepet játszottak a nők, akiktől egyáltalán nem idegen a civil szféra. A rendszerváltás éveiben elsajátították azokat a készségeket és ismereteket, amelyek az alapítványok és egyesületek működtetéséhez szükségesek. A szociális szolgáltatások, szívességcserék a „létező szocializmus” korában is sokkal nagyobb szerepet játszottak az emberek életében, mint ahogyan az közismert volt. Most a civil szervezetek intézményesült formában viszik tovább ezt a hagyományt. Aki a civil szférában boldogulni akar, annak alaposan fel kell vérteznie magát jogi, gazdasági és szociális ismeretekkel, meg kell védenie az igazát, és azokét is, akiket képvisel. Fel kell hívnia a köz figyelmét az általa képviselt értékekre. És éppen itt mutatkozik meg a női civil szervezetek gyengesége. Mivel a nők nem voltak formálói és motorjai a közelmúlt legfontosabb történéseinek, így nem lettek befolyásolói az alapvető társadalmi kérdéseknek sem, amelyeket mindig a politikai osztály határoz meg. A nemzet életét érintő fontos témákban szinte sohasem szólalnak meg. Amikor nemzeti ünnepünkön, 2000. március 15-én a Magyar Hírlap a magyar szabadságról körkérdést intézett 30 értelmiségihez, egyetlen nőt kérdezett meg. Mintha a nőknek a szabadságról semmi mondanivalójuk nem lenne, ha a kérdés történelmi összefüggésben merül fel. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a nők a sikert egyéni, nem pedig kollektív eredménynek könyvelik el?

„Az új demokráciában zavarba ejtő tény, hogy a nők nem igyekeznek kihasználni az új szabadságokat helyzetük javítása érdekében. A születésszabályozás jogát korlátozó döntések kivételével, amelyek mindenütt mozgósítják a nőket, nincs jelentős önszerveződés, a politikai lehetőségek kihasználatlanul maradnak”

(Ferge Zsuzsa)

Nemi megkülönböztetés
A nők számára mindig is adott volt a „tisztességes visszavonulás” lehetősége, a magánélet gyakran szolgált menedékként a közélet kíméletlen arénájával szemben. A nőket egyéni életstratégiájuk, túlélési ösztönük sok esetben sikeresebben menekítette ki a politika és a gazdaság teremtette csapdahelyzetekből, mint a férfiakat, akik számára – a tradicionális férfiidentitás szerves részeként – a közéleti aktivitás hagyományosan fontosabb.

Itthon a nők nagy része nem akarja észrevenni a női szabadság társadalmilag intézményesített korlátozását. Elfogadja azokat a kényszereket, amelyeket a társadalmi normák folyamatosan közvetítenek számára, és belenyugszik abba a hierarchikus rendbe, amely elkülöníti egymástól a női és a férfivilágot, következetesen az utóbbinak nyújtva több jogosítványt. A nők alapvetően együtt élnek a legkülönfélébb jogsérelmekkel. Ennek egyik oka lehet, hogy a közelmúlt történetéből hiányoznak a kollektív női „sikertörténetek”. A női egyenrangúság elutasítása társadalmi reflex, amivel soha nem állt szemben társadalmi mozgalom, és csak a legutóbbi években kezdődött meg egy olyan nyilvános párbeszéd, amely ezt szorgalmazza. Nincsenek példák közös, csak egyéni női érvényesülésre.

A kelet-közép-európai országok politikai gyakorlata, amely legfeljebb 7-10%-os részvételi arányt enged a nőknek, azért elutasító vagy éppen csak közömbös a női jogokkal szemben, mert az elmúlt évtizedekben nemhogy a feminizmus, de az esélyegyenlőség gondolatisága is értékét vesztette. A politikai rendszerváltás sem hozta meg a rosszul értelmezett gondolatok újraértékelését, a társadalom mély rétegeiből érkező szimpátia és támogatás pedig, amely a valódi politikai joggyakorlás elengedhetetlen feltétele, alig létezik. A politikai elit értetlen a nők szerepvállalásával szemben, nem partner a közéleti részvételt segítő stratégiák kialakításában.

A nagypolitika játékszabályait továbbra is szinte kizárólag férfiak alkotják és alakítják, a nők pedig maguk sem tesznek túl sokat annak érdekében, hogy a játékszabályok mestereivé válva saját javukra fordítsák azokat. A mai politikai életben csak elvétve akad olyan politikusnő, aki hajlandó és képes az esélyegyenlőség nézőpontjából közelíteni egy-egy kérdéshez. Az egyenlő bánásmód nem korlátozódhat a női jogok védelmére, hanem mindenféle nemi megkülönböztetés tilalmát szolgálja. Az esélyegyenlőség filozófiája mindig a két nem közötti viszonyrendszert vizsgálja, kérdéseket tesz fel a nemek között létező egyenlőtlenségek okaira vonatkozóan.

A női politikusok nemzedékei azonban Magyarországon olyannyira be voltak szorítva egy férfiak által uralt „politikai arénába”, hogy elfelejtették feltenni ezeket a kérdéseket. A női civil szervezetek, amelyek alig több mint egy évtizede keltek újra életre, nehezen találnak utat a pártokhoz a versengő politikai szféra útvesztőiben. Pedig éppen ideje lenne már, hogy a társadalmi élet sokféle szereplői újraalkudják a nők politikai státusát és ettől elválaszthatatlan gazdasági, kulturális pozícióját.