Gorbacsov bejelenti lemondását

Szerző: Tarján M. Tamás

„Kedves honfitársaim! Azon helyzet miatt, ami a Független Államok Közösségének létrejötte után kialakult, befejezem elnöki tevékenységem a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének élén. Ezt a döntést elvi meggyőződésből hoztam meg. Szilárdan kiálltam a szabadság, a nemzetek önrendelkezése és a köztársaságok szuverenitása mellett, de ezzel egy időben az unió megőrzéséért, az ország egységéért is küzdöttem. Az események más irányt vettek.”
(Gorbacsov, 1991. december 25.) 

1991. december 25-én jelentette be lemondását Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke, akinek távozásával de facto a szocialista szuperhatalom is megszűnt létezni, átadva helyét az – utódállamok többségét magába tömörítő – Független Államok Közösségének.

1985-ben, Gorbacsov hatalomra jutásakor a Szovjetunió már hosszú ideje egy igen súlyos és összetett krízistől szenvedett, melyet a korábbi pártfőtitkárok – például Brezsnyev, vagy Andropov – szintén próbáltak orvosolni, az utódjuk által meghozott döntésektől azonban mindannyian visszariadtak. Mint ismeretes, a fiatalnak számító – megválasztása idején „mindössze” 54 esztendős – pártvezető elődeinél jóval merészebben fogott bele a szovjet politikai és gazdasági rendszer megreformálásába, ám intézkedései meglehetősen rapszodikus eredményeket hoztak. A külügyek terén Gorbacsov a fegyverkezési verseny és a hidegháború lezárásával, illetőleg a vasfüggöny békés lebontásával világtörténelmi jelentőségű sikereket könyvelhetett el, ezzel egy időben születő belpolitikai reformjai azonban a Szovjetunió összeomlásához vezettek. A pártfőtitkár elképzeléseit általánosságban a két általa meghirdetett jelszóval, a peresztrojkával – átstrukturálás – illetőleg a glasznosztyival – nyitottság – lehet összegezni.

A peresztrojka a gazdasági életben a központi irányítás fokozatos leépítését és az üzemek hierarchiájának demokratizálását jelentette, sőt, 1988 után a Gorbacsov által homályosan felvázolt „piaci szocializmus” már a lenini elvek meghaladását, a magántulajdon visszaállítását is eltűrte. Ez a piacgazdasági struktúra felé nyitó rendszer a vállalkozói kedv növelésével, illetőleg nagyfokú modernizáció révén igyekezett legyőzni a recessziót, és ezzel (is) összefüggésben harcot hirdetett a Szovjetuniót sújtó alkoholizmus ellen. A pártfőtitkár a politikai életben a peresztrojka jelszavával a korrupció visszaszorítására és a közigazgatási struktúra racionalizálására törekedett, majd az 1980-90-es évek fordulóján fokozatosan megfosztotta – a törvényhozásban és végrehajtó szervekben birtokolt – kizárólagos hatalmától a kommunista pártot.

1989 tavaszán a Szovjetunióban általános és titkos választásokat tartottak, melyek eredményeként a többpárti Népképviselők Kongresszusa vette át a Legfelsőbb Tanács helyét. A pártállam lebontásával megszülető korlátozottan demokratikus rendszerben – ahol a glasznoszty nevében szabadon engedték a politikai foglyokat, illetőleg biztosították a sajtó- és véleményszabadságot – Mihail Gorbacsov már államelnöki minőségben igyekezett megőrizni a reformok végrehajtásához szükséges hatalmat, amit végül 1991 decemberéig birtokolt.

Diplomáciai téren eközben Gorbacsov a hidegháborús konfliktus lezárására törekedett, amiben az a meggyőződése motiválta, hogy a Szovjetunió képtelen elviselni a fegyverkezési verseny terheit. A „kapitulációban” az amerikai csillagháborús terv meghirdetése is meghatározó szerepet játszott, aminek hatására a szovjet pártfőtitkár igyekezett partnerségi kapcsolatot kiépíteni Ronald Reagan elnökkel és Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel. A nyugati államokhoz való közeledés visszahatásaként a Szovjetunióban felerősödtek a demokratikus átalakulást követelő hangok, ez a folyamat pedig a kelet-európai országok politikai viszonyaira, az ottani kommunista pártok pozíciójára is komoly befolyást gyakorolt.

Gorbacsov 1988-ban nyilvánosan szakított a Brezsnyev-doktrínával, és ezzel világossá tette, hogy nem kívánja erőszakkal meggátolni a szocialista blokkban meginduló politikai erjedést. E döntésével, illetőleg a Reagannel, majd George Bushsal folytatott – a nukleáris fegyverzet csökkentéséről, illetőleg az Afganisztánban és Kelet-Európában állomásozó csapatok kivonásáról szóló – tárgyalások révén a pártfőtitkár elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a szocialista országokban lezajló rendszerváltások túlnyomórészt békés keretek között maradtak, és nem idéztek elő nemzetközi konfliktust. Pacifizmusával Gorbacsov napjainkig tartó népszerűségre tett szert nyugaton, 1990-ben pedig Nobel-békedíjjal jutalmazták erőfeszítéseit.

E fényes sikerek ugyanakkor éles ellentétben állnak azzal az eredménnyel, amit a peresztrojka jelszavával végrehajtott – sok esetben koncepció nélküli – reformpolitika hozott. Gorbacsov programjával kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a pártfőtitkár jó szándékú intézkedései szinte minden téren a krízis súlyosbodásához vezettek: a szovjet gazdaság recessziója a reformok ellenére tartós maradt, miközben az államadósság, illetőleg a munkanélküliségi és bűnözési ráta is erőteljes növekedésnek indult. Gorbacsov helyzetének reménytelenségét jól mutatja, hogy még az alkoholizmus visszaszorításáért vívott harc hatása is a szeszcsempészet virágzásában és a fogyasztási adók csökkenésében jelentkezett.

A glasznoszty, a „nyíltság” sem maradt negatív következmények nélkül, hiszen a szabad véleménynyilvánítás biztosítása után a pártfőtitkár állandó támadások kereszttüzébe került, ám ennél is súlyosabb problémákhoz vezetett, hogy a cenzúra hiánya nyomán felszínre kerültek a régi sérelmekből táplálkozó nemzetiségi ellentétek. A szeparatista nacionalizmus erősödését a kommunista párt hatalmának csökkenése, a politikai intézményrendszer átstrukturálása tovább fokozta, nem is beszélve arról, hogy az államfő diplomáciai sikerei – melyek Moszkva világpolitikai súlyának csökkenését eredményezték – a közvélemény előtt szintén tekintélyromboló vereségekként jelentek meg. Gorbacsov ebben a zűrzavaros helyzetben középre szorult, hiszen egyes politikai csoportok radikálisabb reformokat sürgettek, miközben a keményvonalas kommunisták a régi rendszer visszaállítását követelték. Egy dologban viszont mindkét oldal hasonlóan vélekedett: a hibákért a Szovjetunió első emberét tartották felelősnek.

Mindezek eredményeként az 1990-91-es év során az események kicsúsztak Gorbacsov irányítása alól. Az egykori szovjet tagköztársaságok egymás után kiáltották ki függetlenségüket, és új alapokra helyezték együttműködésüket, mely koncepcióban a pártállam és az elnök számára nem maradt hely. Moszkva „erős emberévé” az 1991 nyarán orosz elnökké választott Borisz Jelcin lépett elő, aki éppen azáltal szilárdította meg pozícióját, hogy augusztusban meghiúsította a keményvonalas kommunisták Gorbacsov ellen indított puccsát. A széthulló Szovjetunió utódállamainak újraintegrálásában szintén Jelcin bizonyult eredményesebbnek, miután – Fehéroroszország és Ukrajna elnökeivel közösen – 1991. december 8-án bejelentette a Független Államok Közösségének megalakulását. December 21-én, a kazahsztáni Alma-Atában tartott konferencián további 8 utódállam csatlakozott a FÁK szervezetéhez, ami a szovjet elnök számára egyértelmű üzenet volt.

Gorbacsov le is vonta a konzekvenciákat, és négy nappal később, december 25-én egy televíziós beszédben bejelentette lemondását. Távozása a gyakorlatban a Szovjetunió megszűnését jelentette: az egykori szuperhatalom nukleáris fegyverarzenálját és az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfoglalt helyét az Oroszországi Föderáció vette át, melyet az Egyesült Államok már a következő napon elismert. Mihail Gorbacsov lemondása egy korszak végét szimbolizálta, melynek lezárásában az utolsó szovjet pártfőtitkár is elévülhetetlen érdemeket szerzett, ám a szuperhatalom romjai őt is maguk alá temették; a politikus népszerűségét – vagy inkább annak hiányát – kiválóan megmutatja, hogy az 1996. évi elnökválasztáson a szavazatok 0,5%-át szerezte meg.