rubicon
back-button Vissza
1991. március 31.

Megszűnik a Varsói Szerződés katonai szervezete

Szerző: Tarján M. Tamás

1991. március 31-én helyezték hatályon kívül a Varsói Szerződés tagjai a rájuk vonatkozó katonai együttműködési egyezményeket. A február 25-én aláírt közös határozat értelmében megszűnt a tömb összes katonai szerve, intézménye és testülete, 1991. július 1-jén pedig hivatalosan is felbomlott a szocialista blokkot 36 éven át összetartó szövetségi rendszer.

A Varsói Szerződés története 1955 májusáig nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok kezdeményezésére a nyugati hatalmak a NATO teljes jogú tagjává fogadták a szuverenitását visszanyerő Német Szövetségi Köztársaságot. Öt nappal azután, hogy az NSZK belépett az észak-atlanti katonai szervezetbe, Hruscsov a Varsói Szerződés létrehozásával válaszolt, mely kezdetben nyolc tagot számlált: a Szovjetunió mellett Magyarország, Románia, Csehszlovákia, Albánia, Bulgária, Lengyelország és a Német Demokratikus Köztársaság kötött „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.”

Az 1955. május 14-én megalakuló Varsói Szerződés legfelső intézménye a Politikai Tanácskozó Testület (PTT) lett, emellett pedig idővel a tagállamok honvédelmi miniszterei és külügyminiszterei is külön tanácsokat alakítottak. A szövetséges államok haderejét a következő 36 évben szovjet főparancsnokok irányították, lengyel helyettesekkel, és hasonló szokás alakult ki a törzsfőnöki és törzsfőnök-helyettesi pozíciók elosztásában is.

A Varsói Szerződés tehát „hivatalosan” önvédelmi céllal jött létre arra az esetre, ha egy külső állam, vagy katonai tömb – elsősorban a NATO – támadást indított volna a szocialista blokk egyik országa ellen. Ennek következtében a szervezet megalapítását a kétpólusú világ „ellen-NATO-jának” születéseként, a hidegháború kiéleződésének ékes bizonyítékaként szokták értékelni, a háttérben azonban más tényezők is fontos szerepet játszottak.

Tény, hogy az NSZK katonai rehabilitációja félelmet ébresztett Moszkvában saját közép-európai pozícióit illetően, azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az addig megszállási zónákra osztott Ausztria is 1955-ben nyerte vissza függetlenségét. Miután a párizsi békeszerződés az osztrák területekkel való kapcsolattartás érdekében engedélyezte a Vörös Hadsereg jelenlétét Magyarország és Románia területén, az államszerződés aláírása után – ez május 15-én történt meg – erről az oldalról is igen komoly veszély fenyegetett volna. Hruscsov a Varsói Szerződéssel kiváló ürügyet talált a „baráti országok” további katonai ellenőrzésére, vagyis a szövetség sokkal fontosabb szerepet játszott a blokk összetartásában, mint a hidegháborús rivalizálásban.

Jóllehet, a felek 1955-ben egy külső agresszor feltartóztatására szövetkeztek, a Varsói Szerződés 36 esztendős fennállása során kizárólag a tagállamok területén végzett hadműveleteket: 1956 őszén a Vörös Hadsereg erőszakkal akadályozta meg hazánk kilépését, miután leverte a forradalmat, 12 évvel később pedig a tagok – Románia és Albánia kivételével – együttes erővel fojtották vérbe a „prágai tavaszt.”

A Varsói Szerződés mindvégig a szocialista blokkban kialakuló esetleges szeparatista törekvések meggátolására fordította erejét, vagyis a gyakorlatban is érvényesítette Brezsnyev híres doktrínáját. Mindennek dacára a szocialista katonai tömb korántsem volt annyira egységes, mint azt gondolnánk: bár Magyarország kiszakadását 1956-ban sikerült megakadályozni, a szovjet-kínai konfliktus idején a maoizmus irányába tájékozódó Albánia – földrajzi elszigeteltségét kihasználva – felfüggesztette tagságát, 1968-ban pedig ki is lépett a szervezetből.

A homogenitás hiányát az is kiválóan megmutatja, hogy Románia 1964-ben elérte a szovjet csapatok kivonását, majd négy évvel később Nicolae Ceaușescu a Csehszlovákia elleni intervenciótól is távol maradt. A Varsói Szerződésről összegzésül azt mondhatjuk el, hogy nem valódi, önkéntes együttműködésen alapult, hanem pusztán a szovjet befolyást biztosította, ami az egyes tagállamokban más-más mértékben érvényesült.

Ismeretes, hogy a brezsnyevi stagnálást követő gazdasági hanyatlás, a fegyverkezési és technikai versenyben elszenvedett vereség következtében a Szovjetunió az 1980-as évek közepére súlyos válságba került, ahonnan Mihail Gorbacsov a glasznoszty és a peresztrojka jelszavaival kísérelte meg a kilábalást.

A Moszkvában tapasztalható enyhülés aztán a Varsói Szerződés összes tagállamára komoly hatást gyakorolt: az is sokat nyomott a latban, hogy Gorbacsov tárgyalásokat kezdett az Egyesült Államokkal a rakétaarzenál és a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok létszámának csökkentéséről, a legfontosabb változás azonban mégis az volt, hogy az 1989 júliusában tartott bukaresti értekezleten a Szovjetunió hivatalosan is feladta a Brezsnyev-doktrínát.

Ez nem pusztán azt jelentette, hogy a tagállamok önállóan határozhattak arról, hogy kilépnek -e a Varsói Szerződésből, ugyanis – miként ezt már az 1956-os magyar forradalom esetében is láthattuk – ez a döntés szorosan összefüggött az ország politikai és gazdasági berendezkedésének átalakításával. Miután pedig a katonai tömbből hiányzott mindenféle belső kohézió, Gorbacsov az erőszakos eszközökről lemondva a szocialista tömb szétesésének és az egypártrendszerek bukásának is szabad utat engedett.

A vasfüggöny lehullását és az 1989. évi rendszerváltási hullámot szabályszerűen követte a Varsói Szerződés megszűnése, mely folyamat – a szovjet csapatok kivonásával párhuzamosan – mintegy másfél évig tartott. Paradox módon a katonai tömb úgy teljesítette az Egyesült Államokkal időközben megkötött csapatkivonási és fegyverzetcsökkentési egyezményeket, hogy közben békésen felszámolta önmagát.

A Varsói Szerződés felszámolásában a legfejlettebb és legnyugatibb szocialista államok, azaz Csehszlovákia és Magyarország jártak az élen: ezek az országok 1990 tavaszán kieszközölték a Vörös Hadsereg csapatainak kivonását, a júniusban, Moszkvában tartott PTT-ülésen pedig Antall József magyar miniszterelnök már a katonai tömb azonnali feloszlatását szorgalmazta.

A szovjet fél egy demokratikus együttműködést ígérő nyilatkozattal ekkor még el tudta odázni a teljes bukást, majd sikeresen elhalasztotta az 1990 novemberére tervezett csúcstalálkozót, Németország újraegyesítése, az NDK kiválása azonban komoly csapást jelentett számára, miközben a közép-európai államok egyre erőteljesebben sürgették a szövetség felbontását.

A lengyel, csehszlovák és magyar fél a Szovjetunió hozzájárulása nélkül is kész volt határozni a Varsói Szerződés jövőjéről, így aztán Moszkva 1991. február 12-én bejelentette, hogy április 1-jéig felszámolják a katonai szervezetet, február 25-én, Budapesten pedig alá is írták az erről szóló szerződést.

A dokumentum értelmében március 31-én a Varsói Szerződés összes katonai szerve, intézménye és testülete befejezte működését, miközben lassan lezárult a kelet-európai szovjet csapatok kivonása (Magyarország esetében 1991. június 19-én). A Politikai Tanácskozó Testület 1991. július 1-ji prágai ülésén aztán hivatalosan is megszűntnek nyilvánította a Varsói Szerződést, mely 36 éven keresztül igyekezett egyben tartani a szocialista blokkot. Ezzel az aktussal a hidegháború minden tekintetben véget ért, a Szovjetunió veresége pedig kétségbevonhatatlan volt, hiszen Moszkva erejéből csupán annyira futotta, hogy felszólítsa Washingtont a NATO feloszlatására. Az Egyesült Államok természetesen nem volt hajlandó felszámolni az észak-atlanti katonai szervezetet, sőt, a következő években kiterjesztette befolyását a közép-európai térségre.