rubicon
back-button Vissza
1994. április 27.

Nelson Mandela megnyeri a dél-afrikai elnökválasztást

Szerző: Tarján M. Tamás

1994. április 27-én nyerte meg az első szabad dél-afrikai választásokat Nelson Mandela az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) színeiben induló polgárjogi harcos, aki az apartheid rendszer bukása után az ország első fekete bőrű elnöke lett.

Mandela ősei a Transkei (Dél-Afrika keleti partvidéke) területén élő xhoszi törzs uralkodói voltak, az ő ága azonban nem örökölte a királyi címet, apja szülőfalujának, Mvezónak és a thembu törzsnek volt a főnöke. Az 1918-as születésű fiú a törzsfőnök harmadik feleségétől származott, a hierarchiában alacsony helyet foglalt el: a Mandela nevet nagyapjától örökölte, amihez a Rolihlahla keresztnevet adták a szülei, ami „bajkeverőnek” fordítható le. A politikus a Nelson nevet a metodista misszió által létesített iskolában kapta egyik tanítónőjétől. Mandela 1939-től a Fort Hare-ban feketék számára létrehozott egyetem bölcsészkarán tanult, itt ismerkedett meg későbbi polgárjogi harcostársával, Oliver Tambóval.

A fiatalember egy év után távozni kényszerült az egyetemről, miután tüntetéseket szervezett a feketéket ért diszkrimináció ellen. Mandela ekkor Johannesburgba ment, ahol 1944-ben megházasodott és belépett az Afrikai Nemzeti Kongresszusba, valamint a Witwatersrandi Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. A városban megismerkedett Walter Sisuluval, az ANC későbbi főtitkárával, aki finanszírozta tanulmányait és bevonta Mandelát a feketék jogaiért küzdő szervezet irányításába. Az 1910-ben létrehozott Dél-Afrikai Unió az 1931-es westminsteri statútum révén ebben az időben már szinte önállóságot élvezett, domíniumként kapcsolódva a Brit Birodalomhoz.

Az országban a fehér kisebbség által létrehozott Egyesült Párt (Dél-Afrikai Párt és Nemzeti Párt koalíciója) kormányzott, mely az 1948-as választások előtt az apartheidet megvalósító diszkriminatív törvényekkel kampányolt. Dél-Afrikában a fehér kisebbség számos előjoggal és nagyobb befolyással rendelkezett a fekete többséghez – és az országban élő számos indiaiakhoz – képest, amit 1948 után fokozódott: az apartheid rendszer kettéválasztotta a fekete és fehér népességet, összehasonlíthatatlanul rosszabb életkörülményeket teremtve a feketéknek, akikre jóval szigorúbb törvények is vonatkoztak. A titkárként tevékenykedő Mandela egyik első mozgalmi tette volt, hogy Johannesburgban ügyvédi irodát hozott létre Tambóval, mely ingyen vagy jelképes összegért vállalta a feketék védelmét.

A későbbi elnök aktív részese volt az 1950-től kezdődő utcai tüntetésekhez (1950. május 1-ji tüntetés, június 26-i gyásznap, 1952. április 6-i „ima és fogadalom országos napja”), melyeket az apartheid rendőrsége véres brutalitással vert le. Közben Mandela az ANC transvaal-i szervezetének főtitkára lett, és Gandhi nyomán erőszakmentes tiltakozásra, polgári engedetlenségre szólította fel a feketéket, 1955-ben pedig álnéven részt vett azon a kongresszuson, ahol Dél-Afrika diszkriminált nemzetiségei megegyeztek egy, a faji különbségeket elutasító és egyenlő jogokat biztosító alkotmány létrehozásában.

A hatóságok célkeresztjébe kerülő Mandelát és társait már 1956 végén bíróság elé állították hazaárulás vádjával, ám ekkor még megmenekült a börtönből, azonban korlátozták őt mozgásában és folyamatos megfigyelés alá került. Az ellenállás növekedésével az apartheid állam brutalitása is növekedett, ami az 1960. évi, 89 áldozattal járó sharpeville-i mészárlásban is megmutatkozott. Az időközben atomprogramba kezdő Dél-Afrika elnöke, Hendrik F. Verwoerd 1960-ban törvényen kívül helyezte az AFC-t, semmibe vette a rasszista politikát elítélő ENSZ-határozatot, majd 1961-től létrehozta a bantusztánokat, melyek a feketék egyenjogúságát voltak hivatottak demonstrálni, a valóságban azonban nyomorúságos állapotokat rejtő rezervátumok létesültek Dél-Afrikában.

Mandela 1961-ben sikertelennek találta a polgári engedetlenségre épülő békés politikát, és a Nemzet Lándzsája néven egy földalatti szervezetet hozott létre, mely szabotázsakciókkal és végső esetben fegyveres eszközökkel is küzdött volna az apartheid ellen. 1962-ben Mandela beutazta egész Afrikát, hogy a függetlenségüket már elnyert államoktól szerezzen támogatást a rendszer megdöntésére, de a CIA segítségével a dél-afrikai hatóságok elfogták, és mivel útlevél nélkül hagyta el az országot, börtönbüntetésre ítélték őt. Miután Mandela az apartheid rendszer kezében volt, mindent megtettek annak érdekében, hogy megsemmisítsék őt, a hazaáruláshoz hasonló elbírálás alá eső szabotázzsal vádolva a politikust.

Nelson Mandelát és társait (pl. Sisulut) 1964-ben életfogytiglani börtönre ítéltek, társaival együtt, aminek első 18 évét a hírhedt Robben-szigeten töltötte, közben levelezés útján végezve el a Londoni Egyetem jogi képzését. A gyengülő apartheid rendszer először 1985-ben próbált kiegyezni a politikussal, amikor Pieter Willem Botha elnök felajánlotta a szabadságot a prosztataműtét után lábadozó Mandelának. Az aktivista elutasította az elvei feladásával járó alkut, de a Nemzeti Párttal számos alkalommal tárgyalt már ekkor is, majd 1988-ban – nemzetközi felháborodás mellett – visszatért börtönébe. Botha szívrohama után 1989-ben Willem de Klerk lett a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke, aki megkezdte a diszkriminatív törvények hatályon kívül helyezését, az apartheid rendszer lebontását, és 1990. február 11-én szabadon engedte Mandelát, amit a világ televíziótársaságai élőben közvetítettek. Az újra legálisan működő ANC és Mandela többpárti tárgyalásokat kezdeményezett, melyekért 1993-ban megkapta a Béke-Nobel-díjat, majd a következő évi választásokon, 1994. április 27-én az ANC 62%-os többsége mellett Mandelát megválasztották az ország elnökének.

A május 9-én beiktatott fekete bőrű vezető 1999 júniusáig irányította a dél-afrikai országot, megszilárdítva a demokratikus berendezkedést, csillapítva az évtizedek során felgyülemlett feszültséget a fehér és fekete bőrű lakosság között. Ugyanakkor az elnök számos kritikát is kapott például azért, mert példaképének nevezte Fidel Castró kubai diktátort, akivel jó barátságot ápolt. Mandela elnöksége alatt a demokratikus átmenet első jele az 1995-ben megrendezett Rögbi Világkupa volt, az elnök 1998-ban megakadályozta a lesothói katonai puccsot, elnöksége alatt pedig harmadszor is megházasodott. 1999-ben 81. évét betöltve mondott le hatalmáról, visszavonult, de a világpolitikát mind a mai napig figyelemmel kíséri (elítélte például a 2003-as iraki háborút), mint a polgári jogok és a demokrácia egyik élő ikonja.