2017. november 18.

2007. november 15. | Kosáry Domokos halála

Szerző: Romsics Ignác

2007. november 15-én halt meg Kosáry Domokos Széchenyi-nagydíjas történész, egyetemi tanár, akadémikus, a 18-19. századi magyar történelem kutatója, 1990 és 1996 között az MTA elnöke. Emlékezés gyanánt Romsics Ignác Rubiconban megjelent nekrológját tesszük közzé.

Kosáry Domokos életének és pályájának fordulatai szorosan kötődnek a 20. századi magyar történelem nagy kataklizmáihoz. Ha nincs Trianon, őseihez hasonlóan, akik között mérnökök, orvosok és gyógyszerészek éppúgy akadnak, mint evangélikus lelkészek, talán a felvidéki bányavárosok egyikében éli le életét. A békeszerződés azonban új irányt adott sorsa alakulásának. A család 1919-ben Budapestre költözött. A történteket puszta ésszel és logikával nem lehetett felfogni. Aki meg akarta érteni a megérthetetlent, annak történésszé kellett válni.

Kiváló iskolák jeles mestereitől tanult. Franciára Gombócz Zoltán, az Eötvös Collegium igazgatója oktatta, a történetkutatás fortélyaiba Szekfű Gyula, a Pázmány Egyetem professzora vezette be. Posztgraduális tanulmányai során Párizsban March Blochot, az Annales egyik alapítóját, Londonban Hugh Seton-Watsont, a kelet-európai nemzetiségi kérdés szakértőjét hallgatta. 1941-ben az Egyesült Államokban Isaiah Bowman-nel, a neves geográfussal és geopolitikussal, valamint Carl L. Becker történészprofesszorral találkozott. Előbbivel Erdély jövőjéről, az utóbbival a történelmi megismerés sajátosságairól cserélt eszmét. Közben egyre másra jelentek meg munkái.

Első könyvét, a Görgey-kérdés és történetét 1936-ban, tehát 23 évesen tette közzé. 1941-ben pedig – Marczali Henrik, Szekfű Gula és Eckhart Ferenc nyomdokaiba lépve – új magyar történeti szintézissel jelentkezett. A New York-ban kiadott History of Hungary utóbb, 1943-ban magyarul is megjelent. Amerikai útjáról hazatérve az újonnan alakult Teleki Intézet Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese lett, és 1943-ban néhány kollégájával hozzálátott a Revue d’Histoire Comparée szerkesztéséhez. Ez a francia nyelvű negyedéves szemle mind tartalmi, mind módszertani szempontból a kor nagyon igényes és újszerű szakmai fórumának számított.

A II. világháborút követő rövid demokratikus fázisban úgy látszott, hogy a szépen felfelé ívelő pálya folytatódik. 1945-től a Történettudományi Intézet igazgatója volt, és emellett az Eötvös Collegiumban is tanított. Mestere, az idôközben moszkvai követséget vállalt Szekfű Gyula azt szerette volna, ha a pesti egyetem újkori magyar történeti tanszékének az élén is ô követi. Felmerült a diplomáciai pálya lehetôsége is. A kormány béke-előkészítő bizottságának felkérésére 1946 elején terjedelmes memorandumban foglalta össze Magyarország új geopolitikai helyzetének jellemzőit, és az ezekbôl adódó külpolitikai teendőket. Később washingtoni nagykövetként is szóba került a neve. A „fordulat évét" követően azonban hirtelen mindennek vége szakadt. 1949-ben innen is, onnan is elbocsátották; végül a gödöllői agrártudományi egyetem könyvtárában találta magát. A mellőzöttség éveinek terméke a mindmáig legtöbbet forgatott Kosáry-opus: a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába (1951, 1954, 1958). Mindazok, akik az elmúlt félévszázadban a magyar történelem bármely 1825 elôtti korszaka vagy problémája iránt érdeklődtek, e monumentális annotált bibliográfia egyik vagy másik kötetét vették kézbe. Gályapadból laboratórium, ahogy egy másik mellőzött, Németh László javasolta.

1956-ban a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnökévé választották. Ezért és a forradalom dokumentumainak gyűjtéséért letartóztatták, és börtönbe zárták. Ekkor készült – stílusosan – a Széchenyi Döblingben, miközben cellatársa, Déry Tibor a G.A. úr X-bent írta. 1960-ban szabadult. Elôbb a Pest megyei Levéltár munkatársa lett, majd 1968-ban – 55 évesen – visszakerült abba az intézetbe, amelynek negyedszázaddal korában az igazgatója volt. A világ mindenesetre ismét kinyílott számára. Fernand Braudel, az Annales második generációjának vezéralakja Párizsba hívta; előadott New York-ban, a Columbián; és 1980-ban megjelent újabb nagy műve, a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. 1982-ben az Akadémia levelező, 1985-ben rendes tagjává választották. 1988-ban Állami díjat kapott. 1989-ben nyugdíjba vonult. Egy pillanatig úgy látszott, hogy visszavonulhat Dörgicsére, könyvei és gyümölcsfái közé. Kevesen tudják: Kosáry Domokos nemcsak a könyveket szerette, hanem a kertészkedést és a barkácsolást is. Rendszeresen ültetett gyümölcsfákat és ügyesen faragott. Nemcsak könyvespolcokat és íróasztalt készített, unokái számára egy kastély makettjét is képes volt kifaragni.

A történelem azonban ismét közbeszólt. A rendszerváltással párhuzamosan átalakuló magyar tudományos élet tekintélyes és egyben feddhetetlen vezetőt igényelt. Kosáry Domokos neve szinte magától értetődően merült fel. 1990-ben nagy többséggel az MTA elnökévé választották. Két ciklusban irányította a tudós testület munkáját. Bár 1995-ben másodszor is visszavonult, sem a közéletnek, sem a szakmának nem fordított hátat. Szívéhez legközelebb a Magyar Történelmi Társulat állt, amelynek 1999-ben az elnöke is lett. E nagy múltú szervezet munkáját két ciklusban, 2007 tavaszáig irányította. Nemcsak koncepcionális kérdésekben döntött, hanem az aprómunkából kivette a részét. A havi rendszerességgel tartott vitaesteken rendszeresen ő elnökölt, és amíg tehette, a vidéki vándorgyűlésekre is eljárt. Csak jó és rossz történész között tett különbséget, fővárosi és vidéki között nem.

2007 májusában egyhangúlag választottuk a szervezet örökös tiszteletbeli elnökévé. Nem gondoltuk, hogy az utolsó előtti pillanatban cselekszünk. Szellemi frissességét az utolsó napokig megőrizte, fizikai fájdalmait pedig ügyesen palástolta. Életműve alapján a szakma legnagyobbjai közé tartozik. Mostantól velük társalog – odafönn. Nekünk pedig marad művelt, kifinomult és vitára mindig kész friss szelleme, melyet művei őriznek.