2017. november 20.

II. Katalin. Észak Szemirámisza

Szerző: V. Molnár László

34 éves uralkodását a kortársak és a későbbi idők történészei is eltérő módon ítélték meg. Voltak akik „Kelet Minervájának”, „republikánus cárnőnek”, „nagy törvényhozónak”, „isteni Cateau-nak” nevezték, mások pedig „szoknyás és koronás Tartuffe-nek” és „cinikus Messalinának” tartották. Kétségtelen, hogy életműve tele van ellentmondásokkal, a kormányzati politika fényeivel és árnyaival, a „szerelem és államérdek” nehezen feloldható rejtelmeivel. Ám ha mérlegre tesszük uralkodásának pozitív és negatív vonásait, az előbbiekből lényegesen többet találunk.

1729. április 21-én a pomerániai Stettinben, a Domstrasse 791-es számú házban egy Sophie Augusta Friederika von Anhalt-Zerbst nevű kislány született, akit 33 év múlva II. Katalin orosz cárnőként ismert meg a világ. Az újszülött apja, Christian August von Anhalt-Zerbst herceg a porosz király seregében szolgált. 1721-ben, 31 éves korában vezérőrnagynak nevezték ki, s a 8. gyalogezred parancsnokságát bízták rá. Harminchét évesen vette feleségül az akkor tizenöt esztendős Johanna Elisabeth von Holstein-Gottorp hercegnőt, akitől két év múlva Sophie nevű gyermeke született.

A cári családban
A kislány nem számított szépnek, s – hátgerincferdülése miatt – fiatal korától fűzőt kellett viselnie. A „rút kiskacsát” azonban kellemessé tette nyílt tekintete és bájos mosolya. A kortársak, köztük nevelője, Cardel kisasszony szerint nem kis gondot jelentett a gőgös és beképzelt hercegkisasszony makacsságának letörése, öntörvényű természetének korlátozása. Környezete viszont büszke lehetett arra, hogy a kislány Corneille, Racine, Molie`re, La Fontaine művei mellett a francia enciklopédisták, Diderot, D’Alembert és Voltaire munkáit is nagy igyekezettel olvassa.

Sophie tízévesen, az egyik családi ünnepség alkalmával Kielben ismerkedett meg az ifjú Karl Peter Ulrich von Holstein-Hottorp herceggel, Svédország és Oroszország trónjának egyidejű várományosával – a későbbi III. Péter cárral –, aki egy évvel volt idősebb nála, és harmadfokú unokatestvérének számított. A vézna testalkatú fiú anyai nagynénje I. Erzsébet orosz cárnő (1741–1761) – Nagy Péter kisebbik leánya – volt, aki unokaöccsét jelölte ki utódjának.

Az ifjú pár eljegyzését 1744. június 29-én tartották Pétervárott. Sophie, miután a szertartást megelőző napon áttért a pravoszláv hitre, a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta, majd nagyhercegnőnek nyilvánították. Karl Peter Ulrich (orosz nevén Pjotr Fjodorovics nagyherceg) és Katalin esküvőjét 1745. augusztus 21-én a kazanyi székesegyházban tartották. Hamarosan kiderült azonban, hogy házasságuk nem sok jót ígér: hatévi frigy után Katalin még szűz volt, mivel férje – fitymaszűkülete miatt – képtelen volt házastársi kötelességei teljesítésére. Emiatt a nagyhercegnő, aki időközben vonzó szépséggé, „mesebeli hattyúvá” változott – emlékiratai tanúsága szerint –, sokat unatkozott és boldogtalan volt. Ezért döntött úgy, hogy a monoton hétköznapok egyhangúságát megtöri. Immár nem elégítették ki olvasmányai, az európai felvilágosodás irodalmának tanulmányozása, hanem helyettük belevetette magát az udvari élet intrikáiba és a bizonytalan kimenetelű kártyacsatákba. Ez utóbbiakat nem sok szerencsével űzte, hiszen évente több tízezer rubel kártyaadósságot halmozott fel.

Nagyobb boldogságot nyújtott Katalinnak a kegyencek, flörtök és szerelmek világa, amely izgató és varázslatosan szép élményekkel ajándékozta meg. Katalin szerelmi kalandjairól, az „éjszaka cárjaihoz” (köztük az Andrej Csernisovhoz, Szergej Szaltikovhoz, a lengyel Stanislaw Poniatowskihoz) fűződő viszonyáról az egész udvarban pletykáltak, és emiatt I. Erzsébet is neheztelt rá.

1753-ban az akkor 25 éves Péter nagyherceget egy kisebb műtéttel (körülmetéléssel) alkalmassá tették a házaséletre. Feleségének azonban nem sok öröme származott ebből: férje előbb egy Groot nevű udvari festőművész bájos feleségével kezdett viszonyt, majd Jelizaveta Voroncovával (Mihail Voroncov alkancellár unokahúgával), aki a „hivatalos szerető” szerepét töltötte be az udvarban. A trónörökös egyre gyakrabban hangoztatta, hogy ha Erzsébet cárnő halála után hatalomra kerül, feleségét kolostorba záratja. Nyílt titoknak számított Péter nagyherceg azon kijelentése is, hogy szívesebben lenne a porosz király, II. Frigyes tisztje, mint orosz cár. Gyakran becsmérelte az orosz népet és a pravoszláv egyházat, a cári gárdatiszteket pedig janicsároknak nevezte. Nem csoda hát, ha a trónörökös népszerűsége egyre csökkent, amit tovább fokozott, hogy holsteini ezredeivel vette körül magát, és porosz tiszti uniformist viselt.

Ezzel szemben Katalin nagyhercegnő tudatosan arra törekedett, hogy megszerettesse magát az orosz néppel, jövendő alattvalóival. Szívesen mutatkozott egyházi szertartásokon, előszeretettel ájtatoskodott, igyekezett jól elsajátítani az orosz nyelvet – bár élete végéig akcentussal beszélt és írásban grammatikai hibákat vétett –, valamint sokat tett a testőrezredek bizalmának elnyeréséért. Ez utóbbi könnyen ment, mivel 1759-től szerelmi viszony fűzte az Orlov fivérek egyikéhez, Grigorijhoz, aki hangadó szerepet játszott a gárdatisztek körében.

A nagyhercegnő célratörő számításai beváltak. 1761 végén, I. Erzsébet halálát követően III. Péter került a trónra, de intézkedései nagy ellenállásba ütköztek. Az egyházi és kolostori birtokok szekularizációja, a hétéves háborúban ellenségként harcoló Poroszországgal való váratlan békekötése és a gárdaezredek Dánia ellen vezénylésének terve (holsteini birtokai védelmének ürügyén) általános felháborodást keltett. Ezzel magyarázható, hogy 1762. június 28-án az udvari testőrség tisztjei és katonái palotaforradalmat hajtottak végre. Az államcsíny sikerrel járt: a lázadók – Katalin tudtával – az uralkodót letartóztatták, majd néhány nappal később megölték. Állítólag az Orlov fivérek, – Barjatyinszkij herceg és a híres színész, Fjodor Volkov – egy nadrágszíjjal fojtották meg.

Az orosz trónon
Így került trónra II. Katalin, akinek ereiben egy csepp Romanov-vér sem csörgedezett. A pétervári udvarban többen úgy vélték, hogy a cárnő törvénytelenül ragadta magához a hatalmat, és legfeljebb régensként kormányozhatott volna fia, az akkor még kiskorú, 1754. szeptember 20-án született Pál cárevics helyett. „Észak Szemirámisza” – ahogyan Voltaire nevezte – azonban egyeduralkodóként kívánta kormányozni az Orosz Birodalmat, és sohasem tűrte el, hogy bármi is veszélyeztesse hatalmát. 1764-ben végül a schlüsselburgi erődben őrzött VI. Iván cárt börtönőrei megölték.

Trónra lépése után, 1762. július 6-án a cárnő manifesztumot intézett alattvalóihoz, amelyben ésszerű, felvilágosult és liberális intézkedéseket ígért a kormányzásban. Nem felejtette el, hogy a nemesi gárda ültette trónjára, ezért ünnepélyesen megfogadta, hogy ennek kiváltságos helyzetét, privilégiumait tiszteletben tartja. Programja, amelyet nemzetinek és liberálisnak mondott, a nemesi előjogokat kívánta megerősíteni a hadseregben és a közigazgatásban.

Nem kételkedhetünk abban, hogy uralkodása első éveiben őszintén óhajtotta országa modernizálását, a felvilágosult reformok bevezetését. Ezt bizonyítja, hogy eltörölte az uralkodó személyének megsértéséért járó halálos ítéletet, enyhítette a bírósági büntetéseket, szekularizálta az egyházi birtokokat, megszüntette a vallási üldözéseket, és engedélyezte a külföldön betiltott művek terjesztését. Érthető tehát, hogy ezekben az években egész Európa II. Katalin tetteitől visszhangzott, legendák keringtek a „filozófus cárnő” felvilágosult politikájáról és a „közjó” érdekében tett intézkedéseiről. Persze, azt már kevesebben tudták, hogy a cárnő által jóváhagyott 1765-ös és 1767-es törvények értelmében az orosz földesurak saját belátásuk szerint bármikor száműzhették, kényszermunkára ítélhették, testileg brutálisan megfenyíthették, korlátozás nélkül adhatták-vehették és katonának is besoroztathatták jogfosztott jobbágyaikat, „megkeresztelt tulajdonaikat”.

A II. Katalin nevével fémjelzett kormányzati politika álságos jellegét jól mutatják az 1767-es Törvénykönyv-szerkesztő Bizottság előkészítő munkájához írott Nakaz (Tervezet) liberális frázisai és demagóg szólamai. A cárnő kezdetben komolyan gondolta az oroszországi törvényhozás és bíráskodás reformját, mivel ez idő tájt még mindig az 1649-es törvénykönyv alapján ítélkeztek. Ezért két éven át szorgalmasan tanulmányozta Montesquieu, Beccaria, Justi, Bielfeld és más felvilágosult gondolkodók műveit, amelyekből a Nakaz szövegét kompilálta. Később, a bizottság ülésein azonban már megrettent saját javaslatainak radikális szellemiségétől, és a lelke mélyén nagyon örült, hogy a Tervezet egyetlen pontja sem valósult meg. Ez a tény is meggyőzően bizonyítja, hogy az uralkodónőnek valójában nem állt szándékában a legégetőbb kérdésekben lényegi változtatásokat végrehajtani. Az 1773–1775. évi, Pugacsov vezette parasztháború leverése és kegyetlen megtorlása végképp leleplezte II. Katalin „felvilágosult” politikájának szemfényvesztő jellegét.

A cárnőnek a megtévesztő intézkedésekkel elsősorban az volt a célja, hogy elnyerje a nyugat-európai felvilágosult gondolkodók (Voltaire, Diderot, Grimm, D’Alembert, Buffon, Helvetius, Mirabeau, Lafayette és mások) bizalmát. Ennek érdekében sok mindenre hajlandó volt: gazdag ajándékokat és jelentős pénzösszegeket küldött nekik. Mindezek fejében viszont elvárta tőlük, hogy dicshimnuszokat zengjenek uralkodásáról, felvilágosult tetteiről, bőkezűségéről, nagylelkűségéről és mecénási szerepéről.

Ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy II. Katalin elévülhetetlen érdemeket szerzett az irodalom, a művészetek és a tudományok pártfogásával. Racionális intézkedései méltán emelték egy sorba olyan kiváló kortársaival, mint II. Frigyes, Mária Terézia és II. József.

Aranykor
„Észak Szemirámisza” nemcsak szomorú emléket hagyott maga után Oroszországban, hiszen személyében – minden túlzás nélkül – egy Nagy Péter formátumú uralkodót kell látnunk, és nem vitathatjuk el tőle hallatlan energiáját, alkotókedvét, az államügyek iránt érzett nagyfokú felelősségérzetét sem. A „katalini” sikertörténetnek tehát számos mozzanata érdemel figyelmet. A cárnő kétségtelenül eredményes külpolitikát folytatott, és nem volt túlzás azon kijelentése, miszerint „Európában immár egyetlen ágyút sem süthetnek el az orosz uralkodó tudta és beleegyezése nélkül”. Seregei sikeres háborúkat vívtak 1768–1774 és 1787–1791 között Törökország ellen, amelytől elfoglalták a Krím területét (1783), a délorosz sztyeppéket és a Fekete-tenger partvidékét. Rumjancev, Szuvorov és Kutuzov hadai fényes győzelmeket arattak a Porta hadai ellen, és senki sem kételkedett abban, hogy Oroszország az egyik legjelentősebb európai nagyhatalommá vált. Ezt bizonyította Lengyelország három felosztása (1772-ben, 1793-ban, 1795-ben), valamint a svédek elleni 1788–1790-es szárazföldi és tengeri győzelmek is. Oroszország nemzetközi tekintélyét jelezte, hogy az 1778–1779-es bajor örökösödési háborút lezáró tescheni béke egyik garantálójaként lépett fel, 1780-ban pedig – az észak-amerikai függetlenségi háború idején – a tengeri fegyveres semlegesség elvét deklarálta. Az expanzív orosz külpolitika jelentős szerepet játszott abban, hogy a birodalom területe ez idő tájt már meghaladta a 15 millió km2-t.

A korabeli orosz állam gazdasági potenciáljának növekedését mutatja, hogy a kincstári bevétel összege megháromszorozódott és mintegy 60 millió rubelt tett ki. Ennek egyharmada az úgynevezett fejadóból, 28,6%-a a szeszfőzésből és -kimérésből, 8,7%-a a vámtarifákból, 7,1%-a az állami sómonopóliumból származott. Az állami kiadások csaknem felét a cári udvar és a hivatalnoki szervezet költségei, mintegy 40%-át a hadsereg és a flotta fenntartása emésztette fel, oktatási és kulturális célokra alig egy százalék jutott.

A merkantilista gazdaságpolitikát folytató cárnő aktív külkereskedelmi mérlegre törekedett: növelte a hagyományos orosz áruk (nemesprémek, kaviár, gyanta, faggyú, gabona, vas, vászon stb.) kivitelét, és csökkentette a behozatalt, amelynek nagy részét luxuscikkek, borok, gyümölcsök tették ki. A gazdasági élet élénkülését jelezte, hogy a 18. század utolsó harmadában a manufaktúrák száma 567-ről 1200-ra, a városoké 450-ről 634-re növekedett. Az ország népessége 1762 és 1796 között megduplázódott, s meghaladta a 37 millió főt.

A „katalini aranykor” tehát az orosz állam nemzetközi tekintélyének erősödését, területi gyarapodását és európai nagyhatalommá válását eredményezte. Mindezek mellett a cárnő rendkívüli és viharos magánélete is azt tudatosítja bennünk, hogy személyében nem hétköznapi ember ült az orosz trónon. Férje halálát követően, 11 éven át az „éjszaka cárjának” szerepét Grigorij Orlov töltötte be, aki – mint nem különösebben intelligens és művelt ember – bizonyára sokat szenvedett Katalin szellemi felsőbbrendűségétől. Kettőjük kapcsolatából három gyermek született: közülük a legidősebb, Alekszej Bobrinszkij még III. Péter életében. Másik két gyermekük leány volt; az egyik 1763-ban, a másik 1771-ben látta meg a napvilágot.

Bár Katalinnak legalább húsz szeretőjéről név szerint tudunk, közülük a nála tíz évvel fiatalabb Grigorij Patyomkin volt rá a legnagyobb hatással. A „félszemű Alkibiadész” nemcsak szerelmes lovagként, hanem államférfiként, politikusként és hadvezérként is megállta a helyét. „Szolgálataiért” a cárnő hercegi rangra emelte, s mintegy 30 milliós vagyonnal jutalmazta. 1776-ban Patyomkin mégis önként mondott le kegyenci státusáról, és ezt követően ő maga választotta ki a cárnő további tizenöt „favoritját”.

Patyomkin halála (1791) után az akkor 62 éves Katalin Platon Zubovot szemelte ki szeretőjéül, akinek személye a kegyencség intézményének mélypontját jelentette. Az utókor mégsem „női gyengeségei” miatt marasztalja el elsősorban az 1796 novemberében elhunyt II. Katalint: személyében sokkal inkább a felvilágosult cárnő álarca mögött rejtőző önkényuralkodót ítéli el.