2017. december 11.

312. december 3. | Diocletianus római császár halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„vir rei publicae necessarius”, azaz „a férfi, akire az államnak szüksége van”

(A Historia Augusta Diocletianusról)

312. december 3-án hunyt el Diocletianus (ur. 284–305), az első római császár, aki – hét évvel halála előtt – önszántából mondott le trónjáról. Az ismeretlenség homályából felemelkedő uralkodó két évtizedes országlása alatt konszolidálta a katonacsászárok idején kis híján széthulló birodalmat: a belső felkelések leverésével és a főhatalom megosztásával – az ún. tetrarchia révén – nyugalmat teremtett, a közigazgatás átszervezésével és az adórendszer átalakításával pedig közel két évszázaddal „hosszabbította meg” Róma életét. Bár Diocletianus elképzelései nem érvényesültek maradéktalanul – visszavonulása után polgárháború robbant ki, és az általa üldözött keresztények utóbb komoly befolyásra tettek szert –, az általa létrehozott uralmi rendszer, a dominatus időtálló alkotásnak bizonyult.

Jóslat a vadkanról

A középkori krónikákban – a keresztényüldözések miatt – meglehetősen negatívan ábrázolt császár életének első négy évtizedéről a források szűkszavúan nyilatkoznak. Ennek oka, hogy Diocletianus alacsony sorból származott: feltételezések szerint a 240-es években látta meg a napvilágot Illyricum provinciában, egy felszabadított rabszolga gyermekeként. Eredetileg a Diocles nevet viselte, melyet a hatalom megszerzése után egészített ki oly módon, hogy előkelőséget sugározzon. A férfi a katonai szolgálat révén emelkedett egyre feljebb a társadalmi hierarchiában, és szerencséjét azzal alapozta meg, hogy elnyerte Carus császár (ur. 282–283) bizalmát. Az uralkodó lovas testőrségének élére állította Dioclest, aki 283-ban a perzsák ellen indított hadjáratra is elkísérte őt. A hadműveletek alatt Carus életét vesztette, majd a visszavonulás során egyik fia, Numerianus (ur. 283–284) is elhunyt, így – annak ellenére, hogy a néhai uralkodó másik gyermeke, a birodalom nyugati felét igazgató Carinus (ur. 283–285) még élt – lehetőség nyílt arra, hogy a Perzsiából visszavonuló legiók élén egy ambiciózus hadvezér benyújtsa trónigényét.

A gazdátlanná vált sereg irányítására Diocles és a praetorianus gárda főparancsnoka, Arrius Aper egyaránt jó eséllyel pályázott; a vetélkedésből végül az előbbi férfi került ki győztesen, miután megvádolta riválisát Numerianus meggyilkolásával, és – a katonák előtt – saját kardjával végzett vele. A krónikák szerint Diocletianus ezzel egy jóslatot teljesített be, korábban ugyanis azt jövendölték számára, hogy a hatalmat egy vadkan – latinul aper – megölésével szerezheti meg. A Nikomédiában állomásozó legiók 284 végén ki is kiáltották őt császáruknak, majd megindultak nyugat felé, hogy legyőzzék Carinust. Diocletianus hadai lassan haladtak előre, így 285 nyarán a Balkánon, a Margus – Nagy-Morava – folyónál találkoztak az ellenséggel. Az ütközet során Carinus katonáinak jelentős része átpártolt a másik oldalra, így a keletről érkező trónkövetelő diadalmaskodott és egyeduralkodóvá vált.

A tetrarchia

Diocletianus pályája a trónra lépés után azért nem a katonacsászárokra jellemző forgatókönyv szerint haladt tovább, mert hajlandó volt megosztani hatalmát. Carinus legyőzését követően egyik bizalmasát, a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Maximianust (ur. 285–305/306–308/310) társuralkodóul nevezte ki, és rábízta a birodalom nyugati tartományainak kormányzását. Ez szükséges és racionális lépésnek tekinthető, hiszen 285-ben alig akadt olyan provincia, melyet – a főhatalom fél évszázados gyengesége miatt – ne sújtott volna felkelés, vagy ellenséges hadak dúlása. A La Manche csatorna térségében valóságos flottát működtető Carausius kalózai, a magukat bagaudáknak nevező galliai parasztfelkelők, a Pannóniát veszélyeztető barbár törzsek, az egyiptomi lázadók és a keleti határt fenyegető perzsák miatt az uralkodóra a birodalom minden szegletében súlyos feladatok hárultak. A nehézségeket jól mutatja, hogy utóbb Maximianus segítsége is elégtelennek bizonyult, és Diocletianus 293-ban úgy határozott, hogy Constantius Chlorusszal (ur. 305–306) és Galeriusszal (ur. 305–311) is megosztja az igazgatás gondjait. A két férfi egyfajta helyettesi pozícióban, caesarként került a 285 óta közösen kormányzó augustusok mellé, ezzel pedig létrejött a tetrarchia – azaz görögül a „négyes uralom” – rendszere.

A császári hatalom megosztása nem csupán azért volt innovatív lépés Diocletianus részéről, mert Maximianus katonai kvalitásai remekül kiegészítették civil kormányzati képességeit, hanem azért is, mert az egymással szívélyes viszonyban álló uralkodók a birodalom négy sarkában egyszerre lehettek jelen, és ily módon megakadályozhatták a hatalmi vákuumok kialakulását, újabb trónkövetelők fellépését. A tetrarchia idején az augustusok a kis-ázsiai Nikomédiában és Mediolanumban – Milánóban –, a caesarok pedig a pannóniai Sirmiumban, illetve Augusta Treverorumban – a mai Trierben, Németország területén – alakították ki főhadiszállásukat. Az uralkodói központok ily módon közelebb kerültek a határvidékhez, aminek eredményeként a limes védelme is megszilárdult; a hatalom megosztása egyúttal azt eredményezte, hogy jelentős mértékben növekedett a legiók és a bennük szolgáló katonák száma.

A tetrarchia kialakítása a „civil” kormányzás terén is fontos változásokat okozott, hiszen az új rendszerben a császárok a Róma városában működő ősi intézményektől – pl. a senatustól – is távol kerültek, így azok befolyása megfogyatkozott. A Diocletianus idején kialakult elv, mely szerint a birodalom központja mindig ott található, ahol az uralkodó tartózkodik, átalakította a hatalomgyakorlás jellegét: a császár elvben sem volt már többé princeps, azaz első polgár, aki a res publica méltóságaival egyetértésben kormányoz, hanem korlátlan önkényúrrá, dominusszá vált. Ennek nyomán már a 280-as évek végén, Maximianus egyedüli társcsászársága idején elterjedtek azok az ábrázolások, melyek a két uralkodót Jupiterként és Herkulesként, a görög–római hitvilág istenségeinek földi másaiként reprezentálták. Ez a típusú – szakrális, valláshoz kötődő – hatalmi legitimáció azt a célt is szolgálta, hogy Diocletianus és a többi tetrarcha felsőbbrendű státusba kerüljön a lehetséges trónkövetelőkkel szemben. A 290-es évek végén a császárok azért kezdték üldözni a manicheusokat, majd a keresztényeket, mert tanításaikban – uralmuk stabilitására nézve – veszélyforrást láttak.

A dominatus alapvető jellemzői

Diocletianus reformjait egy olyan koncepció foglalta egységes keretbe, mely a Római Birodalom konszolidációját a társadalmi mobilitás drasztikus korlátozásával és nagyfokú központosítással, a közigazgatás szigorú uniformizálásával képzelte el. A parasztság és a kézművesség röghöz, illetve tartományhoz kötését előíró rendeletek, valamint azon törekvés, hogy bizonyos hivatások – köztük a katonai szolgálat is – örökletessé váljanak, egyértelműen erről az uralkodói szándékról árulkodnak. A tetrarchia idején megkezdett „társadalommérnöki” munka számos esetben – pl. a jobbágyság intézményének tekintetében – a középkor berendezkedésére is erős hatást gyakorolt. Diocletianus egységesítő ambícióiról tanúskodik többek között az a rendelet is, mellyel – az infláció megfékezése érdekében – központilag meghatározta több mint ezer termék maximális árát, és halálbüntetést helyezett kilátásba valamennyi kereskedő számára, aki portékáját drágábban kínálja.

Az egységesítő szándék a közigazgatás-politikában is könnyűszerrel felfedezhető. A császár intézkedései nyomán közel duplájára emelkedett a provinciák száma, és felettük egy új közigazgatási egység, a dioecesis jött létre, melyet a vicarius – a prefectus praetorio helyettesének kinevezett tisztviselő – irányított. Diocletianus megfosztotta a tartományi kormányzókat katonai hatáskörüktől, és lényegében kisebb régiókat irányító – adószedéssel és bíráskodással foglalkozó – hivatalnokokká fokozta le őket. A reform tehát úgy alakította át a közigazgatást, hogy egy szigorúan hierarchizált, a dominus korlátlan befolyása alatt álló rendszer jöjjön létre.

A nagyfokú centralizáció természetesen a korábbinál jóval népesebb hivatalnokgárdát igényelt – a császár két évtizedes uralkodása alatt megduplázódott, mintegy 30.000 főre duzzadt a bürokrácia létszáma –, ennek fenntartása és a tetrarchia kialakításával magasba szökő katonai kiadások finanszírozása pedig a bevételek drasztikus emelését tette szükségessé. Diocletianus a kincstár megnövekedett költségeit új adók bevezetésével kívánta fedezni, melyeket személyenként és a földbirtokok mérete, illetve termőképessége alapján róttak ki. Az új adónemek kivetése előtt a császárnak valósággal regiszterbe kellett vennie alattvalói vagyonát, ami ugyancsak hatalmas bürokratikus munkát követelt meg.

Diocletianus több intézkedést hozott a 3. század közepe óta recessziótól szenvedő gazdaság fellendítése érdekében, ezek azonban – pl. az árak maximálásáról szóló kivitelezhetetlen rendelet – a gyakorlatban nem mindig érvényesültek. A császár új, magasabb nemesfémtartalommal bíró pénz veretésével is igyekezett letörni a Rómát fojtogató inflációt, de csak korlátozott sikereket ért el.

Diocletianus öröksége

Az uralkodót 303 végétől súlyos betegség gyötörte, mely a karp törzs ellen vezetett 304. évi hadjárat után kis híján az életét követelte. Rómában keringő halálhíre ellenére Diocletianus végül sikeresen felépült, ám belátta, hogy a birodalom vezetéséhez már nem rendelkezik elegendő erővel, ezért 305. május 1-jén – Maximianusszal együtt – bejelentette lemondását. Ezzel az aktussal a korábbi két caesar, Galerius és Constantius Chlorus nyerte el az augustusi méltóságot. Mivel Diocletianus lehetséges konfliktusforrást látott abban, ha örökösei dinasztiaépítésbe fogtak, ő maga rendelkezett az új helyettesek személyéről, a polgárháború megelőzésére tett törekvései azonban eredménytelennek bizonyultak. Utolsó éveiben, melyeket az Adriai-tenger partján felépített spalatumi palotájában töltött, még tanúja lehetett annak, hogy – a fegyveres küzdelemmé fajuló rivalizálás eredményeként – a tetrarchia építménye összeomlik. Nem sokkal azután, hogy 312. december 3-án Diocletianus befejezte életét, Nagy Konstantin (ur. 306–337) Liciniusszal (ur. 308–324) közösen kiadta türelmi rendeletét – az ún. milánói ediktumot –, melynek révén hasznos szövetséget kötött az egyre népszerűbbé váló vallás híveivel. Bár Konstantin birodalmát Krisztus követőire támaszkodva építette fel, uralkodói külsőségeiben és politikájában számos elemet megőrzött „pogány” elődje gyakorlatából.