2017. október 23.

313. február 3. | A milánói ediktum kiadása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.”
(Részlet a milánói ediktum szövegéből)

313. február 3-án adta ki I. Constantinus (ur. 306-337) és Licinius császár (ur. 308-324) a milánói ediktumot, mely a szabad vallásgyakorlás biztosítása mellett arról is rendelkezett, hogy a hitük miatt rabságban tartott keresztényeket engedjék szabadon, elkobzott személyes és közösségi tulajdonukat pedig szolgáltassák nekik vissza. Az ediktum fordulópontot jelentett a Római Birodalom történetében, ezután ugyanis a császári hatalom felhagyott a keresztény vallás üldözésével, és mind nagyobb mértékben támaszkodott annak stabilizáló erejére.

Bár Jézus a Szentírásban világosan kinyilatkoztatta, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, a kereszténység villámgyors terjedése az évszázadok során több uralkodót is ellenérzéssel töltött el, fellépésükhöz pedig kiváló ürügyet szolgáltatott, hogy a zárt közösségekben élő hívőket polgártársaik előszeretettel tették meg bűnbaknak a rossz termés, a természeti csapások, vagy a balszerencsés háborúk miatt. A legnagyobb keresztényüldözések Nero (ur. 54-68), Decius (ur. 249-251), illetve a 3-4. század fordulóján uralkodó Diocletianus (ur. 284-305) nevéhez fűződtek; utóbbi császár 303 februárjában adott ki rendeletet a papok elfogására, a templomok lefoglalására és a szent könyvek elégetésére. Bár a későbbi korok keresztény hagyománya kiemelte Diocletianus brutalitását, a valóságban az ediktum teljes végrehajtására sohasem került sor: Palesztina területén például két év alatt 12 embert végeztek ki, ami messze elmaradt a szintén nem kívánatosnak nyilvánított – perzsa gyökerekkel rendelkező – manicheizmus elleni fellépéstől.

A keresztény vallás helyzete ráadásul hamarosan gyökeresen megváltozott, amit elsősorban azzal hozhatunk összefüggésbe, hogy a későbbi Nagy Konstantin császár hatalmi ambíciói következtében 306 után válságidőszak kezdődött a birodalomban. A Diocletianus által felépített tetrarchia hamarosan összeomlott, ebben a helyzetben pedig a főhatalomért versengő caesarok és augustusok szinte mindegyike toleranciával fordult a kereszténység felé. Ezt elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a gyorsan terjeszkedő vallás ebben az időszakban már komoly politikai és szellemi befolyásra tett szert. Így fordulhatott elő, hogy a Diocletianus által indított keresztényüldözésben kulcsszerepet játszó Galerius (ur. 305-311) élete végén, 311 áprilisában türelmi rendeletet adott ki.

A milánói ediktum tehát csak részben jelentett újdonságot, Galerius ugyanis már lehetőséget teremtett a szabad vallásgyakorlásra, igaz, rendelete nem tért ki azokra, akiket hitük miatt börtönfogsággal vagy rabszolgasággal sújtottak, és az elkobzott javakat sem szolgáltatta vissza. A keresztény hívők helyzetének javítása így a következő időszak hatalmi harcainak egyik legfőbb „ütőkártyája” lett: közismert a legenda, mely arról szól, hogy Konstantin a Milvius hídi csata előtt égi látomást kapott, és a keresztény istenséget segítségül hívva aratott győzelmet Maxentius (ur. 306-312) felett. Az is tény, hogy Licinius – bár ő maga sohasem keresztelkedett meg – keleti riválisával, Maximinus Daiával (ur. 305-308/310-312) szemben szintén abból igyekezett politikai tőkét kovácsolni, hogy toleranciát mutatott a keresztények iránt.

A két szövetséges augustus 312 végére döntő győzelmet aratott a maga riválisa felett, eztán pedig Licinius és Konstantin kettejük erőegyensúlyára alapozva próbálta konszolidálni a Római Birodalmat. Ezt a célt szolgálta a 313 januárjában, Mediolanumban – azaz a mai Milánóban – rendezett találkozó is, melynek eredményeként Licinius később feleségül vette Konstantin húgát. Jellemző módon a két uralkodó tárgyalásai során ismét a keresztények helyzete került a középpontba, amit a 313. február 3-án kiadott milánói ediktum rendezett. A közös határozat lezárta a Galerius által megkezdett liberalizációs folyamatot, ugyanis nem pusztán szabad vallásgyakorlást biztosított, hanem rendelkezett az összes elkobzott – egyéni és közösségi – javak visszaadásáról és a fogságban, vagy rabszolgaságban sínylődő hívők szabadon bocsátásáról is.

A milánói ediktummal gyakorlatilag lezárult a keresztények üldözésének korszaka: a megkeresztelt Konstantin mellett a pogány Licinius is betartotta a rendeletben foglaltakat, a két uralkodó eltérő hozzáállása azonban meghatározta a hamarosan kiújuló hatalmi harcok kimenetelét. Nagy Konstantin császár felismerte, hogy a keresztények komoly politikai, gazdasági és szellemi befolyással rendelkeznek, amit később a maga javára, majd a Római Birodalom megszilárdítására használt fel.