2017. június 22.

451. június 20. | Attila királyt megállítják Catalaunumnál

Szerző: Tarján M. Tamás

451. június 20-án vívták Attila király (ur. 434-453) és Aetius nyugatrómai hadvezér seregei a catalaunumi csatát, melyben a császárság és a vele szövetkezett törzsek taktikai győzelmet arattak a hunok felett. Bár az ütközet jelentősége mind a mai napig viták forrása a történészek körében, az tény, hogy ez volt Róma utolsó jelentős győzelme a birodalmat elárasztó barbárok ellen.

Annak dacára, hogy Attila mint véreskezű hadúr, és „Isten ostora” maradt meg Európa emlékezetében, a valóságban uralkodása nagy részében békés viszonyt tartott fenn a Nyugatrómai Birodalommal. A kettéosztott császárság nyugati felében ekkor III. Valentinianus (ur. 424-455) uralkodott, de helyette a birodalom ügyeit a tehetséges Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.

451-re a két birodalom viszonya mégis háborússá vált, amit a későbbi történetírók – például a bizánci Prokópiosz, és a gót Jordanes – két okkal magyaráztak: először is, Bizáncban 450-ben Marcianus (ur. 450-457) került hatalomra, aki felmondta a hunoknak fizetett adót, és erre biztatta Valentinianust is; másfelől Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot, aki házasságot kötött egy idős római szenátorral, de a frigytől később már szabadult volna, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét. Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot indított a germán és frank szövetségesek – foederatusok – által uralt Gallia provincia kifosztására.

Attila támadása a tőle rettegő törzsek egy részét behódolásra ösztönözte: a gepidák, keleti gótok, burgundok és a – Rajna jobb partján tanyázó – ripuári frankok 451 tavaszán csatlakoztak a hun király seregéhez, mely a csata előzményeként felégette többek között Argentoratum (Strasbourg), Augusta Treverorum (Trier), Rotomagus (Reims) városokat, és Aetius érkezése előtt ostrom alá vette Aurelianit (Orléans-t) is. A római hadvezér Gallia déli részén szervezte meg a birodalmi hadsereget, mely felerészben római legionáriusokból állt, másik felét pedig a szövetséges germán és frank népek katonái adták. Aetiushoz csatlakoztak a száli frankok, a Sangiban által vezetett alánok és Theoderik király vizigótjai is, az egyesült sereg aztán előrenyomult Aureliani felé. Miután Attila tudomást szerzett arról, hogy jelentős seregtestek közelednek felé, visszavonult északra, és a mai Troyes város közelében fekvő – közelebbről meg nem határozható – Catalaunum mellett állt fel a rómaiakkal szemben. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek az ütközet kapcsán, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a catalaunumi síkon.

Bár a csatát csak június 20-án vívták meg, a gepidák már előző éjszaka összecsaptak a frank előőrssel, miközben a hun fősereg vonulását biztosították. A védekező stratégiát választó Attila az ütközet reggelére szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, és ott várta a fejleményeket. Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, felajánlotta a csatát, amit a hun király elfogadott, és frontális támadást indított a rómaiak ellen. Későbbi elemzők úgy vélték, Attila ezzel stratégiai hibát vétett, mert bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna; a közvetlen roham mindenesetre őrült vérengzésbe torkollott, melynek eredményeként az alánok elmenekültek a csatából. Aetius és Theoderik ezzel szorongatott helyzetbe kerültek, de átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd később megfordítani a csatát. Theoderik halálával közben a római szövetségeseket újabb csapás érte, ez azonban nem várt eredményt hozott: miután királyuk elesett, a vizigótok vérszomjasan rontottak rá az ellenségre, és hamarosan megfutamították a hunok oldalán harcoló keleti gótokat.

Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet. A csata még a sötétség leszállta után is zajlott, a harcmezőn pedig akkora lett a zűrzavar, hogy Thorismund, Theoderik vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult be, ahol kis híján életét vesztette. A csatatér elcsendesedése után Attila és seregei a szekértáborba szorulva várták a szövetségesek döntő rohamát – ezért mondhatjuk, hogy Aetius, ha abszolút módon nem is, de taktikai szempontból legyőzte a hun királyt.

A római vezér aztán a csata másnapjára átvedlett politikussá: úgy vélte, egy, a barbárokat Galliában megerősítő abszolút győzelem hasznosabb lesz számára, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. Aetius ennek jegyében szélnek eresztette szövetségeseit, Thorismundot pedig rábeszélte, hogy hatalma biztosítása érdekében térjen haza Aquitániába. A táborukba szorult hunok eközben egyre várták a római támadást, mígnem három nap után azt tapasztalták, hogy a catalaunumi mezőt elhagyták az ellenséges hadak. Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata.

Bár a kora középkori történetírás a catalaunumi ütközetet a barbárság és a civilizáció ítéletnapi összecsapásaként interpretálta, hasonlóan alaptalan az a fejtegetés az is, hogy a hunok esetleges győzelme egész Európa leigázását eredményezte volna. A mítoszokkal szemben ugyanis a Rómára támadó nomádokat elsősorban nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés motiválta, ahogy a Rajnától Kaszpi-tengerig terjedő hatalmas birodalom sem egy szervezett állam, hanem barbár törzsek érdekszövetsége volt, melyet a területi növekedéssel arányosan egyre nagyobb zsákmánnyal kellett ellátni. Attila hódításainak ingatagságát legjobban az jelzi, hogy a rettegett király 453-ban bekövetkező halála után az addig szövetséges germán törzsek egy szempillantás alatt romba döntötték a Hun Birodalmat.