2017. május 29.

461. március 17. | Szent Patrik halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mielőtt megaláztak, olyan voltam, mint a sárban heverő kő, de ő, a hatalmas, aki jött, könyörülettel felemelt, felmagasztalt és a fal tetejére rakott.”
(Szent Patrik)

461. március 17-én hunyt el Szent Patrik, Írország híres térítő püspöke, aki idegen származása ellenére a „smaragd sziget” egyik legjelentősebb történelmi személyiségévé vált. Haláláról nem csak a katolikus egyház emlékezik meg, de egyúttal ez az ír nemzet egyik legfontosabb ünnepnapja is.

Kevéssé ismert tény, hogy Patrik nem az Ír-szigeten, hanem a római uralom alatt lévő Britannia provinciában – feltehetőleg Walesben – látta meg a napvilágot. Életéről természetesen kevés információ áll rendelkezésünkre, ám a később íródott legendákon kívül a tőle származó levelek mégis nyújthatnak némi fogódzót vele kapcsolatban. Patrik egy jómódú, vélhetően római polgárjoggal rendelkező családból származott, ősei között áldozópapok is szerepeltek; ennek ellenére a szent fiatal éveiben pogányként élt, mígnem 16 esztendős korában ír kalózok elrabolták őt, és a „smaragd sziget” nyugati felén évekig pásztorként dolgoztatták.

Patrik a legenda szerint az őt ért sorscsapás hatására megtért Istenhez, és Jézust akarta hirdetni, rabsága miatt azonban soha nem szerzett olyan teológiai képzettséget, mint kora más nagy szentjei; az írországi misszió megindítása előtt ez a hiányosság komoly problémát is okozott. Patrik ugyanakkor a történet szerint így is kellően erényes volt ahhoz, hogy Isten látomás útján szóljon hozzá, és segítsen neki megszökni fogva tartóitól.

A fiatalember hamarosan egy hajós szolgálatába szegődött, és eljutott Galliába, ahol az auxerre-i püspök egyik monostorában 12 esztendeig készült missziós feladatára. Patrikot látomásai már ekkor arra sarkallták, hogy térjen vissza az írek közé, és térítse őket keresztény hitre, ám felettesei először nem őt, hanem Szent Palládiuszt küldték a „smaragd szigetre.” Patrik csak azután utazhatott Írországba, hogy Palládiuszt Skóciába helyezték át, ekkor ugyanis I. Celesztin pápa már alkalmasnak találta őt a feladatra – az idő pedig az egyházfőt igazolta.

Szent Patrik a 430-as évek elején érkezett meg az írekhez, és majdnem három évtizeden keresztül hirdette az igét a pogányok között. A püspökké kinevezett férfi nehéz helyzetben volt, hiszen Írország földjén – Britanniával ellentétben – soha nem jártak a római hódítók, így a kelta kultúra gyakorlatilag „érintetlen” volt a maga szokásaival, hagyományaival és ellenséges papjaival. Szent Patrikot a legenda szerint a következő évtizedekben gyakran fenyegették és akadályozták, ő azonban működése során így is számos kolostort és templomot emelt, és rengeteg hívet szerzett a kereszténység számára. Jelentőségét mutatja, hogy a 16. századtól protestáns hitre térő írek – akik a szentséget elvből nem fogadták el – Patrikot az önálló nemzeti egyház alapítójának igyekeztek beállítani.

Működéséről egyébként rengeteg csodás történet született: az egyik szerint Szent Patrik egyszer egy szikláról szónokolva kiűzte az összes kígyót az Ír-szigetről, míg egy másik azt állítja, hogy a szent szavára egy alkalommal hasadék támadt a földben, és számos lélek alászállhatott a tisztítótűzbe, hogy bűntelenül térhessen vissza az életbe. Patrik munkásságához kötődik Írország egyik legismertebb szimbóluma, a lóhere is, a legenda szerint ugyanis a püspök ennek segítségével magyarázta el a Szentháromság tanát az íreknek.

Patrik küldetését a feljegyzések szerint 461. március 17-én fejezte be, halála után pedig az Ír-sziget egy új történelmi korszakba lépett. A szent tevékenységét mindennél jobban megvilágítja az a tény, hogy Írországot hosszú ideig a „szentek szigeteként” emlegették, sőt, a későbbi századokban innen indultak a Britanniában térítő missziók. Másfelől a kereszténység az ír kultúra fennmaradása és fejlődése szempontjából is rendkívül fontos volt, hiszen a Rómától való távolság miatt a helyi egyház jóval nagyobb szuverenitást élvezett, ami például a nyelvhasználatban is megmutatkozott.

A meglehetősen autonóm ír közösségben Szent Patrikot rendkívüli tisztelet övezte, később pedig nemzeti hőssé növekedett, holott nem is a szigeten született; virágzó kultusza ellenére egyébként több mint 1200 év telt el, mire Róma főünnepet adományozott neki, mely Írországban nemzeti jelleget nyert. Mindennek ellenére az első Szent Patrik-napot nem a „smaragd szigeten”, hanem az észak-amerikai gyarmatokon, nevezetesen New Yorkban tartották 1762-ben, ahol a brit seregben szolgáló írek mulatozással ünnepelték a szent napját. A napjainkban világszerte hódító Patrik-nap tehát lényegében Amerikában bír igazi hagyománnyal, hiszen míg Írországban ez egy spirituális ünnepnek számított, addig az óceán túlpartján a mulatság kapta a főszerepet.

A különbséget jól mutatja, hogy Szent Patrik ünnepén egészen 1995-ig zárva tartottak a híres ír kocsmák, a dublini kormány azonban ekkor úgy döntött, hogy a turisták odacsalogatása érdekében szakít ezzel a hagyománnyal. Azóta ír földön is egyre inkább a zajos mulatságok jellemzők március 17-ére, ennek azonban van egy hátránya is: bár Szent Patrik ünnepe mára az európai szokások iránt oly fogékony Japánt is meghódította, az ünnepelt személye egyre inkább háttérbe szorul.