rubicon
back-button Vissza
563. december 24.

A Hagia Sophia második felszentelése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Áldott legyen az Úr, ki nekem megadá, hogy e nagy művet megalkossam! Salamon, legyőztelek!” (Justinianus császár, midőn először lépett be a Hagia Sophiába)

563. december 24-én szentelték fel másodszor a konstantinápolyi Hagia Sophia-bazilikát, melyet mintegy három évtizeddel korábban Justinianus bizánci császár (ur. 527-565) rendelésére emeltek. A székesegyházat, mely hosszú évszázadokig a keresztény egyház legnagyobb alapterületű kegyhelye volt, egy pusztító földrengés után restaurálták, aminek eredményeképpen nagyjából mai megjelenéséhez hasonlóvá vált.

A Nagy Constantinus (ur. 306-337) által alapított új fővárosban a Hagia Sophia helyén először II. Constantius (ur. 337-361) emeltetett keresztény székesegyházat, melyet 360-ban adtak át a hívek számára. Az akkor pusztán „nagytemplom” néven számon tartott kegyhelyet aztán 404-ben maguk a felháborodott városlakók gyújtották fel, miután Arcadius császár (ur. 395-408) kiűzte onnan Aranyszájú Szent Jánost. A Hagia Sophia elődjét a 410-es években II. Theodosius (ur. 408-450) építtette újjá, a fő alapanyag azonban ismét a fa lett, ez pedig hosszú távon megpecsételte a templom sorsát: 532-ben, a konstantinápolyi Nika-felkelés során a székesegyház tetőszerkezete véletlenül tüzet fogott, a kegyhely pedig ismét porig égett. Az ekkor uralkodó Justinianus császár rövidesen kiadta az utasítást a bazilika újjáépítésére, ám ezzel együtt olyan épületet akart teremteni, ami az ő uralkodói nagyságát is hirdeti majd az eljövendő korok számára. A tervek elkészítésével megbízott két tudós, a tralleszi Anthémiosz és a milétoszi Izidórosz gyakorlatilag azt kapta feladatul, hogy addig soha nem látott remekművet hozzon létre, amivel aztán nem is vallottak szégyent.

Az 537-es felszenteléskor Hagia Sophia, azaz „Szent Bölcsesség” névvel illetett székesegyház munkálatai csillagászati összegeket emésztettek fel, ami alapvetően három tényezőre vezethető vissza: a különleges építőanyagokra, a forradalmian merész építészeti megoldásokra és a rendkívüli gyorsaságra. Az első esetben az igazi költségeket nem az jelentette, hogy Justinianus utasítása nyomán a templomot teljesen kőből építették fel, hanem azon különleges anyagok beszerzése, melyeket a császár a világ minden szegletéből hordatott Konstantinápolyba. A bazilika építésére és díszítésére ugyanis többek között – különböző lelőhelyekről származó – zöld és vörös márványt, germaniai palát és vörös porfírt is felhasználtak, nem is beszélve azokról az oszlopokról, melyeket az epheszoszi, héliopoliszi, baalbeki és déloszi szentélyekből szállítottak a metropolisba. Hasonló anyagi terhet jelentett Izidóroszék impozáns szerkezeti terve is, mely a Hagia Sophiában gyakorlatilag az ókori építészet szintézisét valósította meg, és fejlesztette tovább.

Az egykori nagytemplom helyén 5 év alatt, 10 000 munkás erőfeszítése nyomán egy 7500 négyzetméter alapterületű bazilika épült fel, melynek összetett kupolarendszere az akkori mérnöki lehetőségek csúcsteljesítményét adta. Az 51 méter magas, több mint 33 méter átmérőjű világhírű főkupolát a tervezők oldalkupolák és hatalmas pillérek segítségével tartották meg, zsenialitásuknak köszönhetően pedig a meglehetősen zord tömeghatású épület belülről olyannyira könnyed, légies benyomást keltett, hogy annak láttán Justinianus állítólag kijelentette, hogy legyőzte Salamont, a zsidók templomát építtető bibliai királyt. Az 537-re megvalósuló konstrukció azonban az idők során mégsem bizonyult kellően stabilnak: alig telt el két évtized, és a Menas pátriárka által felszentelt bazilika egy földrengés következtében súlyos sérüléseket szenvedett, mi több, az épület kupolája is beomlott.

Justinianus második alkalommal a milétoszi Izodórosz fiát, az ifjabbik Izodóroszt bízta meg az újjáépítéssel, aki elsősorban a tartószerkezet megerősítésében és egy kevesebb teherrel járó kupolában látta az épület tartósságának a kulcsát. A Hagia Sophia általa irányított restaurációs munkálatai 562 végére fejeződtek be, 563. december 24-én pedig a konstantinápolyi pátriárka másodszor is felszentelte a bazilikát. A székesegyház roppant méreteivel ekkor a világ egyik legtágasabb épületének számított, 1192-ig, a sevillai dóm felépítéséig pedig a kereszténység legnagyobb kegyhelyeként tartották számon.

Bár az ifjabbik Izidórosz által alkalmazott építészeti megoldásoknak köszönhetően a Hagia Sophia szerkezete tartósnak bizonyult, az elkövetkező másfél évezredben a térségben gyakori természeti katasztrófák – főként földrengések –, illetve a politikai-vallási forrongások számos alkalommal így is súlyos károkat okoztak az épületben. Az első jelentős veszteséget a 8. századi szentképrombolók rongálása okozta, 869-ben és a 10. században pedig ismét földrengések pusztítottak, azok következtében pedig a Hagia Sophia kupolája megint beomlott. A 980-as évek végén az örmény Tiridatész tervei nyomán felújították a bazilikát, mely az 1054-es egyházszakadás után az ortodox kereszténység legfőbb központja lett. 1204-ben Enrico Dandolo velencei dózse vezetésével a IV. keresztes hadjárat katonái Konstantinápollyal együtt a Hagia Sophiát is kifosztották, és katolikus székesegyházat kreáltak belőle, amíg VIII. (Palailogosz) Mihály nikaiai császár (ur. 1259-1282) 1261-ben véget nem vetett a latin uralomnak.

A 14. század során a bizánci császárok végeztek még ugyan kisebb újításokat a Hagia Sophián, azonban az épület gondjai nemsokára a várost meghódító oszmánokra hárultak. II. Mehmed (ur. 1451-1481), a Bizáncot elfoglaló szultán már 1453-ban mecsetté alakíttatta át a bazilikát, vagyis az ikonosztáz és a freskók helyére az iszlám hitnek megfelelő kegytárgyak és építészeti elemek kerültek, miközben az épület körül fa minaretek emelkedtek. Ezeket a 16. században élt híres építész, Szinán cseréltette le a ma látható tornyokra, és ugyancsak az ő irányítása alatt készültek el a Hagia Sophia körüli népkonyhák és medreszék is.

A templom, mely majdnem egy évezreden keresztül a kereszténységnek adott otthont, fél évezredet az iszlám szolgálatában töltött el, mígnem a polgári Törökország alapítója, Kemál Atatürk 1934-ben szekularizálta a mecsetet. A Hagia Sophia egyedülálló épülete így ma már múzeumként működik, és vallási hovatartozástól függetlenül egyformán szívélyesen fogadja a világ minden tájáról odaérkező zarándokokat.