2017. július 22.

64. július 18. | A nagy római tűzvész kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták), de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal pusztító tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant fel, amely a Palatinus- és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta…”
(Tacitus: Annales)

64. július 18-án éjjel kezdődött a hatalmas római tűzvész, mely állítólag hat napon át tombolt a Tiberis-parti metropolisban, és az épületek java részét felemésztette. A közvélemény és a későbbi történetírók többsége a katasztrófáért utóbb Nero császárt (ur. 54-68) kiáltotta ki felelősnek, míg az uralkodó a Rómában virágzó keresztény közösség üldözésére használta fel a tragédiát.

Nyolc évszázaddal azután, hogy a legenda szerint Romulus és Remus letelepedett a Tiberis partján, a híres „hét dombon” már a világ egyik leghatalmasabb metropolisa terebélyesedett, mely a kutatók becslései szerint milliós lakosságot tömörített magába. A gigantikus városban gombamód szaporodtak az új épületek és lakónegyedek, a rohamos fejlődés azonban együtt járt azzal, hogy Róma városszerkezete ad hoc módon alakult ki. A 14 kerületre felosztott nagyvárost kanyargó, szűk utcák, szorosan egymás mellett sorakozó épületek jellemezték, a katasztrófa kockázatát pedig tovább növelte, hogy a házak többsége fából épült.

A Rómát fenyegető veszélyt már Augustus (ur. Kr. e. 27-Kr.u. 14.) felismerte, és a baj megelőzése érdekében egy külön tűzoltó- és rendfenntartó szervezetet – Vigiles – alapított, mely kerületenként átlagosan 250 embert mozgósított a kiszabott feladatokra. Ezek az egységek kétségkívül rengeteg potenciális katasztrófát előztek meg Rómában, ám mindenre az ő figyelmük sem terjedhetett ki: becslések szerint a metropolisban átlagosan napi 100 tűzeset történt, és a fent említett építészeti módszerek miatt egy száraz nyári éjszakán akár egyetlen égve felejtett olajlámpa, vagy gondatlanul eloltott fáklya is szörnyű tragédiát okozhatott.

Valószínűleg tehát emberi mulasztás előzte meg a 64. július 18-án éjjel kezdődő tűzvészt is, amely a Circus Maximus környékéről, a Palatinus-domb lábától indult el Róma elpusztítására. A tragédiát gyermekként átélő Tacitus Annales című munkájában azt írja, először a cirkusz környékén álló bódékban felhalmozódott áru gyulladt lángra, majd a szél továbbsodorta a parazsat a környező faépületekre. Mivel Róma eme részén ritkaságszámba mentek a fallal körülvett paloták és szentélyek, az egyre erősödő tűz könnyűszerrel terjedt végig a kanyargós, szűk utcákban sorakozó viskókon, a hatalmas forróság pedig idővel őrült szélvésszel párosult, mely már a modern technikával felszerelt tűzoltók számára is leküzdhetetlen akadályt jelentett volna. Amint Tacitus írja, a tűzfal megállíthatatlanul haladt előre a Palatinus és az Esquilinus felé, az útba eső területek lakossága pedig – gyakorta sikertelenül – a kanyargós utcákon összekavarodva igyekezett menteni az életét.

A történetírók többsége szerint a tűz hat napon át dühöngött Rómában, ám Tacitusnál azt olvashatjuk, hogy az első katasztrófa után egy Tigellinus nevű férfi birtokán ismét felcsaptak a lángok, és tovább pusztították az épületek maradékát. A világtörténelem egyik leghíresebb katasztrófája a metropolis 14 kerületéből hármat teljesen elhamvasztott, és csupán négyet kímélt meg a rombolástól; ezekben a szörnyű napokban a „régi Róma” jelentős része megsemmisült, számos ősi épülettel együtt a Vesta-szentély és Jupiter Stator szentélye is leégett. A tragédia következtében százezrek váltak földönfutóvá.

Más katasztrófákhoz hasonlóan a római tűzvészt követően is elindult az összeesküvés-elméletek gyártása azzal kapcsolatban, hogy a városnak miért kellett elpusztulnia. Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy a 64. évi katasztrófáért – a még számos egyéb gaztettel vádolt – Nerót illeti a felelősség, ez a kijelentés azonban egyáltalán nem tekinthető bizonyítottnak. Ez a toposz alapvetően onnan ered, hogy Suetoniusnál és Cassius Diónál is arról olvashatunk, hogy a császár személyesen adott parancsot Róma felgyújtására, ő maga pedig Trója pusztulásáról énekelve nézte végig, ahogy a lángok elborítják a metropolist.

Munkájában Tacitus sem zárta ki a lehetőségét annak, hogy a szörnyű katasztrófáért Nero volt a felelős, azt azonban mindenképp cáfolta, hogy a költői babérokra pályázó császár a tragédiából akart volna ihletet meríteni, ugyanis ekkor a tengerparti Antiumban tartózkodott. Szintén az Annales-ban olvashatjuk, hogy a tűzvész után Nero megnyittatta palotáját és kertjeit a károsultak számára, leszállította a gabona árát, és részben saját vagyonából finanszírozta az újjáépítés hatalmas munkáját, ami a róla kialakított egyoldalú képet jelentősen befolyásolja. Ugyancsak a közismert vádak ellen szól, hogy a katasztrófa után császári rendelet szabályozta az utcák szélességét és elhelyezkedését, mely egyúttal azt is kikötötte, hogy az új épületeket téglából emeljék.

Persze olyanok is voltak, akik azt állították, Nero azért gyújtatta fel Rómát, hogy a saját dicsőségére és szája íze szerint építhesse újjá, illetve, hogy a katasztrófa sújtotta területen emelt színpompás Domus Aurea-palotakomplexumnak helyet teremtsen: bár a császár nagyra törő ambíciói vitathatatlanok voltak, ez az összeesküvés-elmélet is meglehetősen gyenge lábakon áll, hiszen a 64. évi tűzvész Nero Palatinuson álló palotáját sem kímélte, a híres Aranyház pedig egy kilométerre a tűz centrumától épült fel. Azt még az uralkodó sem befolyásolhatta, hogy a július 18-i holdfényes éjszakán – mely időjárási körülmény egyébként valószínűtlenné teszi a gyújtogatás gyanúját – feltámadó szél milyen irányban szórja szét a parazsat.

Az uralkodónak egyébként szintén megvolt a maga összeesküvés-elmélete, de azt sokkal inkább politikai érdekei, mintsem személyes érzései diktálták. Nero a katasztrófáért a keresztényeket okolta, és kíméletlen hajszát indított ellenük, ám ezt sokkal inkább a tömegek lecsillapítása érdekében, mint Krisztus hívei iránt érzett ellenszenvéből fakadóan tette. Az új, rejtélyes vallás zárkózott közössége kiváló bűnbakot szolgáltatott a császárnak, a gyanút pedig megerősítette, hogy az „ítéletnapra” váró keresztények korábban többször jövendöltek Róma pusztulásáról. Mindez kiváló alapot teremtett a Nero haláláig tartó keresztényüldözéshez, melynek 67-ben Szent Péter apostol is áldozatául esett. 68-ban aztán az utókor által démonizált uralkodó elveszítette hatalmát, és az öngyilkosságba menekült, ezt követően pedig ő került jelképesen a vádlottak padjára: a közvélemény ma már a hírhedt császárt tartja felelősnek egy olyan bűntettért, melyet valószínűleg a természet követett el.