Nero öngyilkosságot követ el

Szerző: Tarján M. Tamás

68. június 9-én vetett véget életének Nero, a római Iulius-Claudius-dinasztia utolsó császára, a történelem egyik legismertebb zsarnokfigurája.

Nero apai ágon az Ahenobarbus nemzetségből származott, mely hosszú évszázadokon át számos consult adott Rómának, anyja, Agrippina pedig Marcus Antoniust és Augustust is ősei között tudhatta. Apja halála és anyja száműzetése miatt Nero három esztendős korában nagynénjéhez, Domita Lepidához került, aki lányaival együtt nevelte a későbbi császárt. Miután Claudius császár (ur. 41-54) feleségül vette az egyik Lepida-lányt, Messalinát, Nero és anyja is a római udvarba került. Agrippina Róma egyik legfőbb intrikusa lett, és – Messalina megmérgeztetése után –cselszövéseivel nem csak azt sikerült elérnie, hogy ő legyen Claudius negyedik felesége, hanem fia számára is megszerezte a trónt. Miután 54-ben Nero lett az örökös – a császár fia, Britannicus ellenében – Agrippina megmérgeztette a császárt, és fia nevelőjével, a filozófus Senecával, valamint Burrusszal, harci oktatójával átvette a kormányzást a 17 éves uralkodó nevében.

Nero első éveit nyugalom és béke jellemezte, a hármas kormányzás idején Róma – Gnaeus Domitius Corbula hadvezérnek köszönhetően – sikereket ért el a párthusok ellen Arméniában, majd békét kötött a keleti birodalommal. Britanniában az icenus törzs özvegy királynője, Boudica 60-ban fellázadt a birodalom ellen, és népével hatalmas vérengzést hajtott végre a szigeten élő rómaiak körében, bár végül elbukott Gaius Suetonius Paulinus légiói ellenében. Rómában Agrippina rendkívül erőszakos módon ragadta magához a hatalmat, Nero azonban nevelői tanácsára végül meggyilkoltatta anyját.

A hataloméhes asszonyt nemsokára követte a vérpadon a császár kényszerűen elvett felesége, Claudia Octavia, majd Burrus is, és a nagykorúvá váló uralkodó vitathatatlanul magának követelte a hatalmat. Kezdetben az egyedül uralkodó császár rendkívül türelmesnek és megértőnek mutatkozott: tiszteletben tartotta a szenátus jogait, ráhagyta a belügyek intézését. Nero állítólag ebben az időben bölcsen és szerényen kormányzott, elutasította a számára felajánlott aranyszobrot, és inkább apjának állított egyet.

Nero azután változott meg, hogy 64-ben fény derült a Calpurnius Piso-féle összeesküvésre, amiben számos szenátor és udvari tisztségviselő vett részt. Köztudatban élő alakját a későbbi korok írói uralkodásának utolsó négy éve alapján mintázták meg: a császár állítólag dührohamában hasba rúgta terhes feleségét, Sabina Poppaeát, és mivel a költők dicsőségére vágyott, rendre a plebs előtt szavalt. Szintén írják, hogy ebben az évben állítólag ő maga gyújtatta fel Rómát, hogy ihletet nyerjen a lángoló város képéből, de ezt valószínűtlenné teszi az a tény, hogy éppen Nero reformálta meg a városi tűzoltóságot, és a fából épült negyedekben téglafalak felhúzását rendelte el.

A római tűzvész után a császár számos fényűző épületet emeltetett, miközben a társadalmi feszültséget a keresztények üldözésével igyekezett csökkenteni (ekkor vesztette életét Szent Péter apostol is). Ugyanakkor tény az is, hogy az ellene folytatott szervezkedés leleplezése után mind gyakrabban küldte halálba a számára kellemetlen embereket: Senecát öngyilkosságra kényszerítette, öccse lázadása miatt pedig kivégeztette a diadalmas keleti hadvezért, Corbulát is. A későbbi császárt, Vespasianust (ur. 69-79) állítólag szintén meg akarta gyilkoltatni, mert elaludt egyik felolvasásán – a tehetséges katona életét csak a 66-os júdeai felkelés mentette meg, amit az uralkodó parancsára fiával, Titusszal együtt vert le.

Nero életének legkicsapongóbb időszaka a 66-67-es esztendő volt, melynek története valamelyest alátámasztja a róla kialakított – gyakran toposzokból táplálkozó – rendkívül negatív képet. A császár ebben az évben Görögországba utazott, ahol költőként ünnepeltette magát, majd indult az olimpiai játékokon is, ahol – egyedüli indulóként – megnyerte a kocsiversenyt. Később az ott töltött időért cserébe Nero adómentességet adományozott Achaia provinciának, ami jelentős bevételkiesést eredményezett a kincstár számára. Időközben a mind narcisztikusabbá és erőszakosabbá váló császár ellen számos lázadás szerveződött a birodalom provinciáiban: Vindex még 68 márciusában kelt fel Galliában a trónkövetelő Galba érdekében, akit aztán egy másik ellencsászár, a germániai Lucius Rufus légiói vertek le.

Közben Galba megindult Róma felé, Clodius Macer pedig Africában támasztott lázadást az uralkodó ellen, akinek helyzete a fővárosban is megingott. 68. június 8-án palotaforradalom robbant ki Nero ellen, és a szenátus anyagyilkosság vádjával halálra ítélte őt. A császár támogatók nélkül maradt, ezért menekülőre fogta, de másnap végül úgy döntött, a kivégzést elkerülendő inkább önkezével vet véget életének. Cassius Dio történetíró szerint mielőtt leszúrta magát, így kiáltott fel: „Mekkora művész vész oda velem!”

Nero halála után a véres zsarnok tipikus alakja lett, akit a keresztény szerzők – vérengzése miatt – sokszor magával az Antikrisztussal azonosították. Ennek ellenére uralkodása után egyes területeken – például Achaiában – visszasírták uralmát, sőt, a Flaviusok idején számos ál-Nero bukkant fel, akik egyes provinciákra támaszkodva próbálták megszerezni a hatalmat. Mindezt azért fontos megemlíteni, hogy árnyaljuk kissé a Suetonius, Cassius Dio, Geoffrey Chaucer, Boccaccio, vagy éppen Kosztolányi Dezső által kidolgozott Nero-képet.