2017. október 23.

711. április 29. | Tárik vezér partra száll seregeivel Európában

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nulli expugnabilis hosti”, azaz: „Egyetlen ellenség által sem meghódoltatva.”
(
Dzsebel al-Tarik mottója)

711. április 29-én kelt át Európába Tárik ibn-Zijád arab vezér azon a helyen, mely később a Dzsebel al-Tarik, azaz Gibraltár nevet kapta. A „Tárik sziklájánál” partra szálló mintegy 15 000 berber harcos hamarosan elpusztította a Vizigót Királyságot, és Hispánia jelentős részét a kalifák fennhatósága alá vonta.

Miután Mohamed próféta az iszlám zászlaja alatt egyesítette a korábban egymással rivalizáló arab törzseket, a térségben rengeteg energia szabadult fel, mely valósággal leradírozta a térképről a Mediterráneum több évszázados birodalmait. A Rásidún kalifák (634-661) alig 25 esztendős uralkodása alatt a félsziget harcosai elfoglalták Szíriát és Egyiptomot, megdöntötték a Szasszanida Birodalmat, és Bizáncra is számos súlyos vereséget mértek. Az iszlám hódítók a következő évtizedekben sem veszítettek lendületükből, így a 8. század elejére nyugaton az Atlanti-óceánig, keleten Belső-Ázsiáig, északon pedig Konstantinápoly hatalmas falaiig jutottak, ám a várost négyéves ostrom (674-78) árán sem tudták elfoglalni.

Az Omajjád-dinasztia összesen három hadjáratot indított Észak-Afrikába, így 709-re Ceuta kivételével az egész déli mediterrán partvidék az arabok kezére került. A Maghreb területén kivívott sikerekben egy szíriai születésű hadvezér, Músza ibn-Nuszaír játszotta a főszerepet, aki flottája révén felülkerekedett a bizánciakon, majd több földközi-tengeri szigetet is birtokába kerített. Az észak-afrikai területek későbbi kormányzója egyedül Ceuta ura, Julianus gróf ellen vallott kudarcot, aki valószínűleg a vizigót királyok nevében irányította a napjainkban Spanyolországhoz tartozó kikötővárost.

Az arabok új nyugati ellenfele, a Vizigót Királyság a 711-es arab invázióig a Róma bukása után születő barbár államok egyik legsikeresebbikének számított. Túl azon, hogy a germán törzs uralma alatt egyesítette, stabilizálta és felvirágoztatta a félszigetet, a keresztény hit és az európai kultúra egyik fellegvárává nőtt – itt alkotott például Sevillai Izidor –, mindamellett pedig jelentős katonai erőt is képviselt, mellyel képes volt megállítani a bizánci hódítókat. A vizigótok szemszögéből nézve azonban az arabok a lehető legrosszabb pillanatban jelentek meg a királyság határán, ugyanis 710-ben Roderic (ur. 710-712) megbuktatta, és valószínűleg meg is ölette a fiatal Witizát (ur. 694-710), amivel a polgárháború szélére sodorta Hispániát, ráadásul II. Achila (ur. 711-714) uralkodói címének elismerésével ketté is szakította az államot.

A főhatalomért vívott küzdelembe Julianus, a ceutai várúr is bekapcsolódott, aki Witiza halála után egyezséget kötött Múszával és hajóit az arabok rendelkezésére bocsátotta. 710 során Tarif ibn-Málik már végrehajtott egy kisebb portyát az Ibériai-félszigeten: azt a Julia Transductát fosztotta ki, melyet később – a hadvezér nevéből eredően – Tarifa névvel illettek. Egy évvel ezután Tarik ibn-Zijád is partra szállt a Vizigót Királyságban.

Miután a rendelkezésünkre álló kortárs források meglehetősen szűkszavúak, és az eseményeket egy 17. századi krónika beszéli el a legrészletesebben, Tárik partraszállását illetően rengeteg a tisztázatlan részlet. A történészek a keresztény írók által több százezres hordaként leírt arab sereget mindössze 10-15 000 fő közé becsülik, és azt is elképzelhetőnek tartják, hogy Músza felszabadított rabszolgája, egyik legtehetségesebb tábornoka csupán egy portyát vezetett Andalúziába, esetleg be akart avatkozni a vizigót trónharcokba.

Az arab krónikák persze azt állítják, hogy 711. április 29-én végrehajtott partraszállása után Tárik céltudatosan Hispánia alávetésére törekedett, és elszántsága jeléül – Cortezhez hasonlóan – elégette hajóit, majd megindult észak felé. Annyi bizonyos, hogy a meggyengült Vizigót Királyság komoly hibát követett el azzal, hogy nem őrizte megfelelően a stratégiai pontokat – például „Tárik szikláját”, azaz Gibraltárt –, így elképzelhető, hogy a könnyedén előrenyomuló arabok étvágya már evés közben jött meg. Roderic király igyekezett útját állni a berber harcosoknak, ám 712-ben, a guadaletei csatában megsemmisítő vereséget szenvedett, és ő maga is életét vesztette.

Ezzel az ütközettel megpecsételődött a vizigótok sorsa: két évvel ezután de facto megszűnt a királyság intézménye, 718-ra pedig egészen a Pireneusokig és a kantábriai hegyláncokig arab kézre került a félsziget. Tárik utódai később a Rhône folyóig és Gallia déli részéig nyomultak előre, Martell Károly frank maiordomus azonban a 732-es poitiers-i csatában megállította az iszlám hit terjesztőinek diadalmenetét. Ezután lassú fordulat következett be Hispániában, melynek eredményeként a félsziget északi peremvidékére visszaszoruló államocskák szívós, több évszázados háborút indítottak az arabok kiszorítására.