2014. július 30.

732. október 10. | Martell Károly legyőzi az arabokat Poitiers-nél

Szerző: Tarján M. Tamás

„Urunk kegyelméből nagy vérengzést hajtott végre a keresztény hit ellenségei között, és – ahogy a szemtanúk tanúsítják – több mint 300 000 embert gyilkolt meg, köztük a királyt, Abderrahmant is. A győzelmet követően, vasból, acélból és más fémekből készült kalapácsa nyomán nevezték őt először „Martellnek”, mellyel a csatában lesújtott ellenségeire.” (A St. Denis-i Krónika Martell Károlyról és a poitiers-i csatáról)

732. október 10-én győzték le a poitiers-i csatában Martell Károly frank majordomus seregei Abdul Rahman al Ghafiqi andalúziai emír hadait, melyek előzőleg végigrabolták a mai Franciaország nagy részét. A vereség következtében a terjeszkedő Omajjád Birodalom, és a vele együtt világhódító útra induló iszlám megtorpant Gallia kapujában, ezért sok történész máig úgy véli, Károly poitiers-i győzelme magát a kereszténységet mentette meg.

Mohamed fellépését követően az Arab-félsziget beduin törzsei egységbe tömörültek, és – az iszlám hit által felvértezve – hamarosan villámgyors terjeszkedésbe kezdtek: a próféta örökébe lépő kalifák néhány évtizeden belül meghódították Egyiptomot és a Földközi-tenger keleti partvidékét, megdöntötték a Szasszanidák Perzsa Birodalmát, közben pedig szélsebesen törtek előre Afrika atlanti partja felé. Mire a környező birodalmak „észbe kaptak”, az arab kalifák seregei már Konstantinápolyt ostromolták – először 674-től, négy éven át –, a „keleti Róma” azonban sikeresen feltartóztatta az iszlám hódítókat.

A Bizánc falai alatt elszenvedett kudarcnak  komoly szerepe volt abban, hogy az új vallás nevében terjeszkedő birodalom seregei keleten az Indus völgyéig, nyugaton pedig az Atlanti-óceánig nyomultak előre, a 8. század elején pedig Európában is partra szálltak. Mivel Gibraltárnál – mely máig a 711-ben ott átkelő Tárik arab vezér nevét őrzi –  nem állt olyan erősség és birodalom, mely Bizánchoz hasonlóan gátat szabhatott volna az Omajjád törekvéseknek, a hódítók könnyedén átjutottak az Ibériai-félszigetre, és néhány éven belül megsemmisítették a fénykorát élő vizigót államot.

Tárik 711. évi hadjárata után alig telt el egy évtized, és a poitiers-i csatában harcoló Abdul Rahman al-Ghafiqi elődje, Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani már a Rhône torkolatáig jutott, 721-ben azonban Nagy Odo – más néven Eudes – aquitániai herceg komoly vereséget mért rá a toulouse-i csatában, melyben maga az emír is életét vesztette. Al-Ghafiqi 732. évi hadjárata tehát korántsem az első arab expedíció volt Galliában, éppen ellenkezőleg: a Hispániában berendezkedő muszlimok évről évre portyázó seregeket indítottak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan – Aquitania mellett – a mai Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták.

A 732. október 10-én megvívott csata – a keresztény győzelem mellett – elsősorban azért bizonyult különlegesnek, mert a frank Martell Károly és az andalúziai emír, al-Ghafiqi seregei már messze északon, a Loire közelében található Tours és Poitiers között ütköztek meg. Emellett az sem volt elhanyagolható körülmény, hogy az arabok korábban megsemmisítő vereséget mértek Odo aquitániai hercegre, akit ebben a válságos pillanatban éppen legfőbb vetélytársa, a frank Meroving uralkodók majordomusa – gyakorlatilag a tényleges hatalom birokosa –, Martell Károly próbált megsegíteni. Az a megállapítás máig vita tárgyát képezi, hogy a Poitiers-nél kivívott győzelem az egész kereszténységet mentette meg, az viszont tény, hogy a galliai államok jövője 732 októberében meglehetősen kétes volt.

A források szerint al-Ghafiqi seregeinek célpontja az aquitániai hercegség – és Bordeaux városának – felprédálása után a tours-i Szent Márton kolostor, az akkori Nyugat-Európa egyik legjelentősebb spirituális központja volt. Martell Károly – a frank Neustria védelme mellett – „hivatalosan” a szent hely védelmében kelt hadra, de valószínűleg az sem volt számára mellékes, hogy ősi ellensége, Odo herceg a katonai segítségért cserében hűbéresének ajánlotta magát. A Loire-on átkelő frankok október 4-én, Poitiers-től északra találkoztak a bátran előrenyomuló arab seregekkel, és Károly úgy döntött, megütközik az emírrel.

Komoly taktikai harc kezdődött, mely során al-Ghafiqi és a majordomus erői hat teljes napon keresztül álltak szemben egymással, az arab vezér azonban október 10-én támadni kényszerült, hiszen seregének élelme már megfogyatkozott, ráadásul az őszi időjárás ismeretlen és kellemetlen volt harcosai számára. A zömmel lovasokra és tevésekre támaszkodó emír ugyanakkor úgy vélte, fölényben harcolhat a zömmel gyalogosokból álló frank hadsereg ellen, ezért bátran vállalta az összecsapást.

A véres csata, mely a keresztény krónikák szerint egy, a keleti történetírók szerint pedig kettő napig tartott, a muszlimok kezdeményezése nyomán egy lendületes lovasrohammal indult, ám az emírnek hamarosan csalódnia kellett, ugyanis a frank sereg gerincét adó gyalogosok falanxa felfogta a támadást. Az arabok a nap során újra és újra megkísérelték áttörni az ellenség falát, ezek a próbálkozások azonban éppúgy kudarcot vallottak, mint a Martell Károly életére törő válogatott harcosok. A sikertelenség nyomán az arabok harci kedve egyre inkább lelohadt, ráadásul délutánra elterjedt a hír, hogy a frankok bejutottak al-Ghafiqi táborába, és a hadjárat során megszerzett zsákmányt fosztogatják.

Az alaptalan híresztelés nyomán a harcosok „vagyonuk” védelmére keltek, így számos hadtest felbomlott, az emír pedig, miközben kétségbeesetten próbálta megállítani a visszavonulást, váratlanul frank harcosok gyűrűjébe keveredett, akik azonnal végeztek vele. Parancsnokuk halálát látva az arabok azonnal visszatértek táborukba, a haditanács döntése nyomán pedig – az éj leple alatt – el is hagyták a csatateret. A manőver olyannyira jól sikerült, hogy Martell Károly és alvezérei csak másnap reggel vették észre az ellenség eltűnését, és jó ideig még attól tartottak, hogy csapdát állítottak számukra.

Összegezve tehát a poitiers-i eseményeket, alaptalan az a vélekedés, miszerint a frank majordomus vezette keresztény sereg megsemmisítő győzelmet aratott volna az arabok felett: al-Ghafiqi halála és a kudarcba fulladó lovasrohamok minden bizonnyal komoly veszteségeket okoztak, de a szervezett visszavonulásról szóló hírek határozottan cáfolják a fent leírt hiedelmet. Ugyanígy az is több mint kétséges, hogy Martell Károly körülbelül 20-25 000 főre becsült serege több százezer arabbal ütközött meg, sőt, a kutatók többsége ma már úgy véli, hogy a keresztények egyenlő esélyekkel bocsátkoztak küzdelembe.

Bár, mint látható, a hősi eposzok és legendák sok szempontból túloznak, az mégis vitathatatlan, hogy a majordomus a poitiers-i győzelem révén megszilárdította hatalmát – miközben elnyerte a Martell, azaz „kalapács” jelzőt –, majd déli és keleti irányban is kiterjesztette a frankok fennhatóságát, ezzel pedig megalapozta unokája, Nagy Károly (ur. 768-814) későbbi birodalmát. Emellett ahhoz sem fér kétség, hogy Martell Károly győzelme után az arabok soha többet nem merészkedtek ilyen mélyen a kontinens belsejébe, igaz, a már meghódított területeken hosszú évszázadokra szilárd uralmat építettek ki.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Igazságszolgáltatás (16) | Erdély (13) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.