2017. szeptember 26.

786. szeptember 14. | Hárún ar-Rasíd kalifa trónra lépése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hárún ar-Rasíd egy éjszakán, mint már oly sokszor, magához hívatta vezírét, Dzsafárt, és ezt mondta neki: »Kedvem volna lemenni a városba [ti. Bagdadba] és kikérdezgetni a köznépet feljebbvalóikról. Akikre panaszkodnak, azokat letesszük hivatalukról, akiket meg dicsérnek, azokat magas polcra emeljük.« – »Hallom és engedelmeskedem« – szólt Dzsafár.”

(Visszatérő motívum az Ezeregyéjszaka meséiből)

786. szeptember 14-én foglalta el trónját Hárún ar-Rasíd (ur. 786–809), az iszlám aranykor legismertebb történelmi alakja, aki a krónikáknak és az Ezeregyéjszaka meséinek köszönhetően bölcs, igazságos és fényűző életet élő uralkodóként maradt meg az utókor emlékezetében. A mondák ellenére ugyanakkor a kalifa jobb esetben is középszerű vezető volt: az államügyek intézését kegyenceire bízta, elhibázott örökösödési politikájával pedig hozzájárult a halála után pusztító véres polgárháború kirobbanásához.

Hárún ar-Rasíd származása

Hárún ar-Rasíd az Abbászida-dinasztiából származott, mely egy távoli ősre, Mohamed próféta nagybátyjára – al-Abbász ibn Abd al-Muttalibra – hivatkozva ragadta magához a főhatalmat. A család 750-ben távolította el a zsarnokságuk miatt állítólag népszerűtlenné vált – a 11. századig az Ibériai-félszigeten, „száműzetésben” tovább uralkodó – Omajjádokat az Arab Birodalom éléről, mely az elmúlt évszázad muszlim hódításainak eredményeként ekkor már a mai Tunéziától egészen Indiáig és Belső-Ázsiáig húzódott.

Az Ezeregyéjszaka meséinek legendás kalifája 763 körül, a Perzsia területén található Rejben látta meg a napvilágot; édesapja, al-Mahdi (ur. 775–785) – még trónörökösként – ebből a városból igazgatta a keleti tartományokat. Hárún ar-Rasíd édesanyja, al-Hajzurán egy Jemenből származó rabszolgalány volt, aki személyes varázsával nem csupán azt érte el, hogy a herceg – a társadalmi szokások ellenére – első feleségévé tette őt, de – a korszak asszonyai között korántsem egyedülálló módon – idővel az államügyekben is jelentős befolyást szerzett. A későbbi kalifa neveltetéséről egy vagyonos perzsa előkelő, Jahjá al-Barmaki gondoskodott. A férfi a keleti kormányzói megbízatás idején kötött barátságot Al-Mahdival, és e kapcsolatnak köszönhetően a Barmakidák később az édesapa mellett, majd Hárún ar-Rasíd idején is meghatározó szerepet játszottak a birodalom igazgatásában.

Udvari intrikák hálójában

A források szerint az Ezeregyéjszaka meséinek bölcs uralkodója szerény, visszahúzódó fiatalember volt, aki – tekintettel arra, hogy bátyja, al-Hadi (ur. 785–786) megelőzte őt az öröklési rendben – a kalifátus megszerzése iránt sem táplált különösebb ambíciókat. Hárún ifjúkorában – feltehetően apja tapasztalt hadvezéreinek instrukciói mellett – két hadjáratot is vezetett Bizánc ellen; második alkalommal, 782-ben az arab seregek egészen a Boszporuszig jutottak, amiért a herceg jutalmul felvehette az ar-Rasíd – azaz „igaz úton járó” – nevet. Bár a trón első számú várományosa, al-Hadi a katonák körében is nagyobb népszerűségnek örvendett, a becsvágyó al-Hajzurán – Jahjával szövetkezve – mégis kisebbik fiát akarta hatalomra juttatni annak érdekében, hogy udvari befolyását megőrizze.

Az édesapa, al-Mahdi 785-ben bekövetkező halála kiváló alkalmat szolgáltatott a kalifátus megszerzésére, mivel a kiszemelt utód, al-Hadi éppen hadjáratot vezetett a háridzsita – az iszlám egy kisebb irányzatához tartozó – lázadók ellen, a Hárún ar-Rasíd felett gyámkodó párt azonban nem kockáztatta meg az államcsínyt. Mindazonáltal al-Hajzurán előzetes félelmei hamarosan beigazolódtak, az új kalifa ugyanis a Barmakidákkal együtt anyját is háttérbe szorította, öccsét pedig igyekezett rábírni, hogy mondjon le az öröklési jogról újszülött fia javára. Ez különösen fontos volt az önállóan kormányzó al-Hadi számára, az iszlám világban ugyanis a keresztény Európára jellemző primogenitúra – az elsőszülöttségen alapuló utódlási rend – nem számított bevett gyakorlatnak, és al-Mahdi korábban úgy rendelkezett, hogy két gyermeke kövesse őt a trónon.

Hárún ar-Rasíd végül ellenállt bátyja nyomásgyakorlásának, egy évvel később pedig a kalifa váratlanul elhunyt. A haláleset után többen arról suttogtak, hogy al-Hajzurán gyilkoltatta meg fiát, aki kétségkívül súlyos taktikai hibát vétett azzal, hogy a bagdadi udvarban – különösképpen a háremben – komoly befolyással bíró „anyakirálynét” maga ellen fordította.

Az aranykor középszerű kalifája

Testvére halálával minden akadály elhárult Hárún ar-Rasíd trónra lépése elől. Az új kalifa – aki az udvari intrikák idején kedvenc feleségével, Zubajdával töltötte idejét – 786. szeptember 14-én kezdte meg 23 évig tartó uralkodását. Bár ezt az időszakot Dzsarír al-Tabari, al-Maszúdi és mások történeti munkái, valamint az Ezeregyéjszaka meséi úgy ábrázolták, mint a kalifa bölcs kormányzásának köszönhetően felvirradt aranykort, Hárún valójában nem tett tanúbizonyságot azokról a képességekről, melyekkel a krónikások felruházták. Az államügyeket – 789-ben bekövetkező haláláig – az uralkodó édesanyja, al-Hajzurán és a Barmakida családból származó nagyvezír, Dzsafár intézte.

Alapvetően a „kegyencek” érdemének tekinthető, hogy az arab seregek sikeresen leverték a birodalom távolabbi tartományaiban időről időre kirobbanó felkeléseket, és ők biztosították a magas adóbevételek, valamint a távoli országokból érkező megszámlálhatatlan javak szüntelen áramlását Bagdad felé. A csillogó főváros gazdagodását a népemlékezet szintén Hárún intézkedéseinek és törődésének tulajdonította – gondoljunk csak az Ezeregyéjszaka meséinek visszatérő motívumára, mely szerint álruhában járt-kelt bagdadi alattvalói között –, a kalifa azonban valójában szívesebben tartózkodott hegyvidéki vadászkastélyaiban, és 796-tól a mai Szíria területén fekvő Rakkában alakította ki székhelyét. Hárún ar-Rasíd ideje java részét mekkai zarándoklatokkal, vagy költők és énekesek társaságában, fényűző mulatságokon töltötte; ennek eredményeként az a kép alakult ki róla, hogy nem csupán alázatos hívő, de a tudományok és művészetek bőkezű pártfogója is volt.

Valódi érdemei ezen a téren is kisebbek, ugyanis az általa alapított bagdadi Bölcsesség háza csak fia, al-Mamún kalifa (ur. 813–833) uralkodása alatt kezdte meg működését. Ez az intézmény később rendkívüli jelentőséggel bírt a muszlim – és közvetett módon a keresztény – kultúra fejlődésében, ugyanis összegyűjtötte és lefordította az Arab Birodalom területén fellelhető tudományos és szépirodalmi munkákat. A görög, zsidó, hindu és perzsa műveltség „feldolgozásának” és befogadásának köszönhetően az iszlám civilizáció számos újdonságot adott a világnak: a Bölcsesség házában tanult tudósok rakták le a kémia és az algebra alapjait, terjesztették el az indiai – „arab” – számokat, és élesztették fel az antikvitás gyógyászati hagyományait.

A széthullás felé vezető úton

Hárún ar-Rasíd – és kegyenceinek – politikája sok tekintetben a birodalom széthullását készítette elő azzal, hogy a lázadó területeket erőskezű vazallusok segítségével pacifikálta, akik mindössze éves adóval tartoztak a kalifának. Ugyancsak az integritás ellen hatott, hogy az uralkodó végrendelkezése felszínre emelte azt a konfliktust, mely a 8. századtól megosztotta a muszlim területeket. A keleti tartományok – zömmel perzsa származású – hivatalnokainak és a nyugati részek befolyásos vallástudósainak régi ellentéte ekkoriban már a stabilitást fenyegette, amit Hárún ar-Rasíd oly módon kívánt orvosolni, hogy birodalmát két részre osztotta fiai, al-Amin (ur. 809–813) és al-Mamún között. A kutatók a jó barát, Dzsafár nagyvezír kegyvesztettségét és 803. januárjában történt kivégzését is ezzel az egyensúlyozó politikával magyarázzák. A kalifa 809-ben bekövetkező haláláig a perzsa származású al-Fadl ibn al-Rabi látta el a legfőbb kormányzati feladatokat.

Hárún ar-Rasíd törekvései a békés viszonyok fenntartására végül eredménytelennek bizonyultak: miután egy – a belső-ázsiai tartományokban kitört felkelés leverésére indított – hadjárat során elhunyt a mai Irán északkeleti részén, fiai egymás ellen fordultak. A 813-ig tartó polgárháborúban végül az idősebbik gyermek, al-Mamún győzedelmeskedett, a pusztítás azonban sok tekintetben már az aranykor végét jelezte, a következő évtizedekben pedig megkezdődött a birodalom perifériáján fekvő területek leszakadása.

A bölcs uralkodó legendája

Mindennek tükrében felmerül a kérdés, hogy a középszerű kalifának bizonyuló Hárún ar-Rasíd hogyan válhatott az Ezeregyéjszaka meséiben felmagasztalt bölcs uralkodóvá? Erre a legvalószínűbb magyarázat az, hogy szerencsés időben ült a trónon. Hatalomra kerülésekor az Arab Birodalmat korábban sohasem látott gazdagság és tekintély jellemezte: kereskedői szinte az Óvilág összes államát bejárták, követeit pedig Nagy Károly (ur. 774–814) udvarától egészen a távoli Kínáig mindenütt tisztelettel fogadták. Ugyancsak Hárún ar-Rasíd kalifátusának idejére esett Bagdad városának fénykora, mely az alapítás (762) után néhány évtizeddel már a világ egyik legnagyobb metropolisává növekedett, a kalifa halálával kirobbanó polgárháború során azonban súlyos károkat szenvedett, idővel pedig hatalmi állását is elveszítette.

A birodalom székhelyére a 8–9. század fordulóján megszámlálhatatlan mennyiségű kincs áramlott be: az aranykorban a Tigris partján gyűltek össze a távoli országok egzotikus luxuscikkei és különös találmányai, a szerteágazó kulturális kapcsolatoknak köszönhetően pedig olyan pezsgő szellemi élet alakult ki, amire a későbbi generációk az állandó belső háborúk és hanyatlás évszázadaiban már nosztalgiával gondoltak vissza. Jóllehet, Hárún ar-Rasíd uralkodása során képtelennek bizonyult arra, hogy a mélyben rejlő – végzetesnek bizonyuló – ellentéteket orvosolja, az iszlám aranykor emléke az ő alakját is dicsfénnyel vonta be.