rubicon
back-button Vissza
936. augusztus 7.

I. Ottót német királlyá koronázzák

Szerző: Tarján M. Tamás

936. augusztus 7-én koronázták német királlyá a Szász-dinasztia második uralkodóját, I. Ottót (936-973), aki ügyes kormányzásának, eredményes centralizációjának és hódításainak köszönhetően 962-ben megalapította a Német-Római Birodalmat.

Ottó Madarász Henrik (919-936) király és Mathilde királynő legidősebb gyermeke volt, aki apja döntésének köszönhetően – egy 929-es szerződés értelmében – a 936-os esztendőben egyedül örökölte meg a német trónt. Henrik végrendelete teljesen ellentmondott a frank szokásoknak – korábban ugyanis a birodalom megosztása volt gyakorlatban –, így aztán az új király hiába választotta koronázóvárosának az ősi Aachent, hiába adott hangzatos udvari címeket a tartományok vezetőinek – köztük öccsének, Henriknek –, uralkodása során több alkalommal is lázadásokkal és trónkövetelőkkel kellett megküzdenie. A keleti frank területek közigazgatása nem kedvezett Ottó egyesítő terveinek, mivel az egyes országrészek – a korábbi felosztások nyomán – erős katonai erővel rendelkező hercegek kezén voltak, akik készek voltak fegyverrel is fellépni a király ellen; a rendhagyó öröklés és Henrik herceg elégedetlensége erre egyébként számos alkalmat kínált.

Mivel – Henrik trónigényét támogatva – a merseburgi Thankmar, a frankóniai Eberhard és Wichmann szász herceg már a 930-as évek során fellázadtak, Ottó hamar felismerte, hogy központosító terveihez máshol kell segítőtársakat keresnie, ezért a világi vezetőkkel szemben inkább a klérusra támaszkodott. A király nem csak azt látta meg, hogy az egyház – anyagi és szellemi befolyása révén – hatalmas erőforrásokat birtokol, hanem annak a módját is megtalálta, hogy ezt a potenciált a maga javára fordítsa. A megoldás az invesztitúra, azaz a főpapok beiktatása volt, amit ebben az időszakban még a világi uralkodók végeztek; Ottó a legfontosabb pozíciókba tehát rokonait és bizalmasait helyezte, így került Köln érseki székébe öccse, a később szentté avatott Brúnó, és ily módon kaphatta meg később törvénytelen fia, Vilmos a mainzi érsekséget. A központosításban az egyház támogatása mellett jelentős szerepet játszott a 938 során felfedezett rammelsbergi ezüstbánya bevétele is, amivel Ottó szinte valamennyi háborúját finanszírozni tudta.

Márpedig a király majdnem négy évtizedes uralkodása bővelkedett küzdelmekben: miután Thankmar lázadása 938-ban a tartományúr halálával végződött, az életben maradt összeesküvők Gilbert herceg lotharingiai udvarában tömörültek, és egy időbe belesodorták a háborúba Karoling IV. Lajos nyugati frank uralkodót (ur. 920-954) is. Ottó a győzelem után újból megkísérelte – földadományokkal és házasságok révén – magához kötni a jelentősebb tartományurakat, de terve még legszűkebb családjában is kudarcot vallott. Ottó ugyanis 952-ben meghódította a longobárd királyságot, és feleségül vette Adelhaidot, a terület örökösnőjét, akitől később gyermeke is született; a későbbi II. Ottó (ur. 973-983) világra jövetele után a király első házasságából származó fia, Luitpold és Vörös Konrád lotharingiai herceg felkelést indítottak a trón megszerzéséért, mely során még a pogány magyarokat is behívták az országba.

Ottó, aki a korábbi években már számos alkalommal visszaverte kalandozó őseinket, ezúttal is helytállt, és 955-ben, Augsburgnál megsemmisítő győzelmet aratott a Lehel és Bulcsú vezette kalandozó magyarok felett. A diadal nem csak a már levert felkelésre tett pontot, hanem egyúttal tekintélyt is kölcsönzött Ottó számára, akit sokan már ekkor császárként – és a hit védelmezőjeként – tiszteltek. Ez a presztízs mutatkozott meg a 961-es eseményekben is, amikor XII. János pápa Ottó segítségét kérte a Rómát veszélyeztető II. Berengár itáliai király (ur. 950-963) ellen. Miután a német uralkodó legyőzte ellenfelét, a pápa 962 februárjában – Nagy Károly példája nyomán – a Szent Péter-bazilikában császárrá koronázta őt, és felruházta mindazzal a hatalommal, amivel a Karoling elődök bírtak. I. Ottó hamarosan kiváltságlevelet adott ki a pápa számára, mely a császár oldaláról is megerősítette a Nagy Károly (ur. 768-814) korában kialakult szerződéses viszonyt.

Nagy Ottó évtizedes császársága a kiteljesedése volt annak a politikának, amit az uralkodó a 930-as évek óta folytatott: a császári hatalom ellen forduló XII. János – és követői – legyőzése után a Német-Római Birodalom hódító háborúkba kezdett Burgundia és a Nyugati Frank Királyság ellen, miközben térítő püspökségek – például Magdeburg és Meissen – révén az Elbán túlra is kiterjesztette befolyását. Ottó tekintélyét mutatja, hogy Géza magyar nagyfejedelem és a birodalommal szomszédos pogány törzsfők az ő közbenjárását kérték azért, hogy népeikkel csatlakozhassanak a keresztény Európához. A császár uralkodásának fénypontja a 973 húsvétján tartott quedlinburgi birodalmi gyűlés volt, amikor az idős császárnál a kontinens szinte valamennyi nemzetének követsége tiszteletét tette.

Ekkor egy rövid pillanatra úgy tűnt, az egységes európai keresztény birodalom ideája még valóság is lehet, Ottó azonban egy hónappal később elhunyt, utódja, II. Ottó idején pedig a birodalomnak már komoly problémákkal kellett megküzdenie. Bár Nagy Ottó uralkodása megvalósítatlan álmokat hagyott maga után, a császár életműve így is kiemelkedő jelentőséggel bírt, hiszen az általa felépített birodalom évszázadokon át a keresztény Európa központja maradt. Ottót államszervező, térítő és hódító teljesítménye nyomán nem csak a német nép, de Európa is legtehetségesebb koronás fői között tartja számon, aki méltán birtokolja a Freisingi Ottó által adományozott „nagy” jelzőt.