2017. június 28.

A 12. századi reneszánsz

Szerző: Somfai Anna

A 15. századi Itáliában egyre inkább tért hódított az a gondolat, hogy az antik világ újraéledésének korát élik. Innen a kor elnevezése is: reneszánsz, vagyis újjászületés. Pedig a közbeeső idő sem tekinthető szomorú közjátéknak. A középkorban elevenen éltek a klasszikus hagyományok, és az antikvitás forrásainak használatában a 12. századi felvirágzásnak kitüntetett szerepe volt.

Reneszánsz és középkor sokak számára ellentétes fogalmaknak tűnnek. A "sötét középkor" képe évszázadokon át összefonódott a mozdulatlansággal és tudatlansággal, míg a reneszánsz a megújuló, élettel teli kort, a klasszikus értékek fölelevenítését jelentette.

Ez a "sötét" kép ugyan ma már kevésbé kísért, ám változatlanul keveset beszélünk arról, mennyire elevenen éltek a klasszikus hagyományok a középkorban, és mennyi újat hozott ez a korszak az antikvitás forrásainak használatában.

A 15-16. századi reneszánsz humanistái önmagukat tartották a klasszikus görög-római hagyományok közvetlen és egyedüli örököseinek, folytatóinak. Elhatárolták magukat mindattól, ami a "közbeeső" korszakhoz tartozott, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit ők is a középkornak köszönhettek.

Ezt az elhatárolódást átvették a későbbi korok tudósai is, évszázadokra lehetetlenné téve az elfogulatlan kutatást. A középkor ezer esztendejét barbár, a szépség iránt közömbös, sötét korként szemlélték. A ma is csodált katedrálisainak gótikus stílusát például a "barbár" gót törzsről nevezték el, ezzel is hangsúlyozva megvetésüket.

Ma már nem húzunk ennyire merev határvonalakat. A középkor nem rohammal pusztította el az ókori civilizációt, mint ahogyan azt a reneszánsz vélte, hanem fokozatosan nőtt ki belőle. Éppen így a reneszánsz sem a semmiből jelent meg a klasszikus fejlődés örököseként, hanem a középkori fejlődés folyamatosságának eredményeként. A 15-16. századi reneszánsz, humanizmus, reformáció és szellemi örököseik azonban ezt nem látták, vagy nem akarták látni.

Mit is értünk reneszánszon? Mindenképpen valami megújulást, a klasszikus minták fölelevenítését és újszerű használatát, elsősorban a tudományokban, művészetben, gondolkodásban. De körébe tartoznak az emberi élet szinte minden területén fölhalmozódó változások, a városiasodás, a társadalmi mozgások, új társadalmi rétegek kialakulása, régiek átalakulása, az emberek mindennapi életének és gondolkodásmódjának megváltozása.

A 12. századi reneszánsz nem volt elszigetelt jelenség a középkorban. Több olyan periódus volt, mely különlegesen fogékonynak mutatkozott a klasszikus görög-római kultúra hagyományai iránt. Szinte szakadatlan reneszánszok tanúi lehetünk. Ezek a reneszánszok a klasszikus hagyományok folytonos, megszakítás nélküli továbbélésének hátteréből emelkedtek ki. Ebben a kontinuitásban néhol különösen gyors és széles körű fejlődés bontakozott ki, s ezeket az időszakokat nevezzük reneszánszoknak. A legjelentősebbek a Karoling-reneszánsz (9. század), az Ottók reneszánsza (10. század), valamint a 12. századi reneszánsz. Maga a 15. századi reneszánsz is e folytonos változásból nőtt ki, annak egyik láncszeme.

A középkori reneszánsz elnevezés a 15. századi itáliai reneszánsz terminus mintájára alakult ki. Az alapvető különbség a középkori reneszánszok és a 15. századi reneszánsz ókorszemlélete között az, hogy a középkor nem érzett távolságot saját kora és az ókor között. "Használta" az ókori forrásokat, építkezett belőlük, illusztrációként és autoritásként idézte őket, míg a reneszánsz "tanulmányozta" e forrásokat. A középkor e korszakaiban szerzetesek görnyedtek írópultjuk fölött, hogy gyertyafénynél Cicero, Seneca vagy Vergilius műveit másolják kódexeikbe, s a Szentírás mellett idézzék őket. Az iskolákban a római jog elemeit oktatták, a kor történeti és politikaelméleti írásai a klasszikus római modellekhez nyúltak vissza.

A 12. századi reneszánsz tágabb volt térben, mint a korábbi középkori reneszánszok, nem kötődött egyetlen udvarhoz, mint a megelőző virágzások. Nagyobb tömegeket mozgatott meg, távolabbra tekintett és távolabbra is hatott.

Keresztes hadjáratok, zarándoklatok, újjáéledő távolsági kereskedelem kora ez, diákok és lovagok, zarándokok és kereskedők folytonos mozgásban voltak Európa útjain. Rohamos fejlődésnek indultak a városok, új jogi státusuk alakult ki, s így a hagyományos feudális jogot megtörő szigetekké váltak. Falaikon belül újabb és újabb, önálló jogi státussal rendelkező intézmények alakultak: céhek és egyetemek.

Az új nemzetállamok megtörték a korábbi kettős politikai modellt, a pápaság és császárság hatalmi dualizmusát. A normannok letelepülése Angliában és Szicíliában, a francia királyság megerősödése, az egyházi kormányzat kiterjedése, a császári adminisztráció aktivitása új kihívást jelentett. Szükség volt képzett államférfiakra, a jog ismerőire, praktikus módon gondolkodó és író udvari emberekre.

A római jogi és kánonjogi irodalom új forrásokkal bővült: 1070 körül újrafelfedezték a római jog nagy alkotását, a Corpus Justinianit. 1100 körül Irnerius már római jogot oktatott Bolognában, 1154-ben pedig Barbarossa Frigyes kiváltságlevelet adott Bologna magisztereinek és diákjainak. Ami pedig a kánonjogot illeti, Gratianus 1140 körül összeállította a Decretumot, melyre már hatott a római jog.

A Bolognában összpontosuló jogi tanulmányok egy új jogi értelmiségi réteg kialakulásához vezettek, melyhez hasonló a középkor korábbi századaiban nem létezett, és amely a klasszikus Róma retorikában és jogban jártas praktikus, urbánus gondolkodóit idézi.

Róma, az egykori birodalmi központ sajátos szerephez jutott. Nem csupán a pápa székhelye lett, hanem a klasszikus antikvitásra építő legitimációs törekvések célpontja is. Itt állították vissza a 12. század közepén a pápa ellen lázadó polgárok a köztársasági Róma mintáját követő szenátust, s hívták meg később a trónra a császárt, a másik antik modellhez fordulva.

Szicília elfoglalása és a hispániai reconquista a latin Nyugatot kapcsolatba hozta a görög és arab filozófiával és tudománnyal. Az itt kialakuló fordítóműhelyekben addig hozzáférhetetlen klasszikus műveket ültettek át latinra, melyek megújították a tudományok, a filozófia és az irodalom iránti érdeklődést. A különféle kultúrák találkozása, a klasszikus görög-római örökség és a keresztény hagyományok közötti harmónia megteremtésének vágya eredményezte a 12. századi szellem sajátos képességét a szintézis létrehozására.

A társadalmi stabilitás és a városok fejlődése lehetőséget nyújtott egy új típusú értelmiségi réteg kialakulására, mely már nem a kolostor falai között élt, hanem a városok forgatagában. Az új iskolák egymással versengő magiszterei és diákjai körében életformává váltak a dialektikus disputák, s főfoglalkozássá lett a tanítás.

A mi tanaink akkora tekintélyre és hírnévre tettek szert, hogy azok is, akik eleinte határozottan kitartottak mesterük [Guillaume de Champeaux] mellett, és a legteljesebb mértékben támadták elméletünket, mind iskolánkba sereglettek: sőt, mesterünk utóda a párizsi katedrán átengedte nekem a helyét, hogy a többiekkel együtt ugyanott hallgassa előadásaimat, ahol azelőtt ő, illetve mesterünk diadalmaskodott - írta Pierre Abélard, a "dialektika lovagja", ahogyan a keresztes hadjáratok fegyveres lovagjainak mintájára Paul Vignaux nevezte őt. S ha Clairvaux-i Bernát - a kor lánglelkű aszkétája - meghátrálásta késztette is Abélard-t, a régi típusú kolostori szellem már többnyire alulmaradt az új értelmiséggel szemben.

Új szellemi centrumok alakultak ki. A kolostorokból a kialakuló városok iskoláiba került az oktatás központja, megnövekedett a könyvtermelés. Nőtt a klasszikus szerzők népszerűsége. Cicero, Seneca, Ovidius, Horatius lépten-nyomon előbukkan a kor irodalmában. Már nem csupán díszként idézték őket, szavaik, gondolatsoraik értelmet nyertek, puszta névből személyiségekké váltak.

A korszak egyik fő jellemzője a humanizmus, az emberközpontúság, a természet felé fordulás. Az új természetképben új hangsúlyt kapott a hús-vér ember. Ahogyan a keresztes hadjáratok Krisztus földi életének színtere felé törekedtek, és a Mária-kultusz Krisztus ember létének teológiai hagyományait hangsúlyozta, úgy Krisztus megtestesülése a történetfilozófiában mint az emberi kronológia legfontosabb pontja szerepelt. De megjelent az emberi test, a világ kicsinyített mása a politikai analógiákban, a történetfilozófiai koncepciókban, a kozmológikus filozófiai fejtegetésekben, a kódex illusztrációkban - és a szobrokon is.

A kor gondolkodói az állam testét az emberi testhez hasonlították, s az emberi test részeit párhuzamba állították az államtest részeivel. John of Salisbury részletes leírásában a fej a fejedelem, a lélek a papság, a szív a szenátus, a karok a hadsereg és az igazságszolgáltatás képviselői, a gyomor az adminisztráció, a lábak pedig a parasztság. Ha a test bármely része megbetegszik, az egész testet veszélyezteti. A király az, aki ilyenkor az orvos szerepét magára öltve meggyógyítja az államtestet.

Kibontakozott a lovagi kultúra, az egyéniség előtt új terek nyíltak. Változtak a művészetek ideáljai is, és a román építészeti stílust fölváltotta  a gótika. Megkezdődött a 12. század egyik legnagyobb vállalkozása, a katedrálisépítés. Az újfajta szabadság reményében városokba áramló tömegek kezei emelték magasba a katedrálisok falait, s mesterek készítették a királyok, királynők és szentek monumentális szobrait - de faragványaik a mezőgazdaság apró-cseprő részleteit is ábrázolták (akárcsak a kódexek miniatúrái). Ők alkották az Ó- és Újtestamentumi jeleneteket, olykor városokat, mecénásokat ábrázoló színes üvegablakokat. Mesterek és építők egy-egy katedrális fölépülte után továbbmentek, visszakapcsolódva a nagy európai áramlás körébe.

A teológia és a gótikus építészet összefonódásának első nagy emléke mégsem katedrális, hanem kolostori templom, a St. Denis volt, melyet Suger apát 1135 és 1144 között Pseudo-Dionysios Areopagita fényhierarchián alapuló teológiai fejtegetései nyomán épített újjá.

Az irodalom klasszikus római mintákon és keresztény hagyományokon alapuló sokféleségét áthatotta a szellemi irányzatok változatossága. Nőtt a szerelmi költészet népszerűsége, s Ovidiustól nem a Metamorphoses-t, inkább az Ars amatoriát olvasták. S szinte szimbolikus lehet, hogy e nagy mozgás és sokféleség közepette a zenében megjelent a többszólamúság.

*
A 12. századi reneszánsz nyitott volt a múlt öröksége felé, földolgozta és továbbfejlesztette azt. Ám egyben a jövőbe is tekintett. Ahogyan John of Salisbury, a 12. század e nagy műveltségű humanistája idézte tanárát, Bernard de Chartres-t: Olyanok vagyunk, mint az óriások vállain ülő törpék, többet és messzebbre látunk náluk, nem mintha a saját látásunk élesebb volna, vagy nagyobb lenne termetünk, hanem mivel az óriások nagysága a magasba von és emel minket.