Szerző: Oborni Teréz

Ha egy királynő úgy gondolja, hogy lemond koronájáról, s ezzel együtt hatalmáról, történelmi tettet hajt végre. Ha azonban egy bigottan evangélikus országban lemond ősei vallásáról is, hogy áttérjen a katolikus hitre – az már világraszóló botrány. A királynő abban nem csalódott, hogy így könnyebben beírja nevét a história lapjaira, mint ha tovább uralkodik, abban azonban igen, hogy megszabadulva az államügyek intézésének terhétől szabadon élhet úgy, ahogyan akar.

Róma népe igazán hozzászokott a ceremóniákhoz, a díszes felvonulásokhoz, mindahhoz a tobzódó pompához, amelyet a katolikus vallás a barokk korban a pápák székhelyén nyújtani tudott. 1656 karácsonyán mégis szinte az egész város az utakon szorongott, hogy lássa azt a hihetetlen eseményt, amelyről már hónapok óta mindenki beszélt, és amit mégis alig akartak hinni az emberek: Krisztina svéd királynő, aki lemondott trónjáról, s elhagyta az evangélikus hitet, amelyért apja annyi csatát vívott, Rómába érkezett.

Zseniális apa
A félelmetes hírű Gusztáv Adolf lánya a zord északi tájat végleg odahagyva vágott neki a több hónapnyi kocsiútnak, hogy mint megtért bárány Szent Péter sírjához zarándokoljon. S mindez a 17. században, amikor a vallási különbségeknek oly rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak! A legvadabb híresztelések terjedtek el Krisztina katolizálásával kapcsolatban, nem csoda, hogy minden római a saját szemével akarta látni a bevonulást. Amikor a káprázatos hintó – amelynek díszeit a barokk Róma legnagyobb mestere, Bernini tervezte – a székesegyház elé kanyarodott, megdördültek az Angyalvár ágyúi. A királynőnek eszébe juthattak a svéd seregek pattantyúi, melyekre kisgyermekként oly szívesen mászott fel, s amelyek egykor rémületbe kergették a pápista hadakat. És most a pápai tüzérség díszsortüze őt üdvözli, miközben VII. Sándor pápához indul kihallgatásra.

Az exkirálynő a korabeli Európa egyik legerősebb monarchiájának koronájáról mondott le. Apja, Gusztáv Adolf alig két évtized leforgása alatt nagyhatalmi rangra emelte az európai politikában korábban szinte semmi szerepet sem játszó svéd királyságot. Ehhez a gyors felemelkedéshez persze az kellett, hogy megtörje a svédeket Európától elzáró erősebb déli szomszéd, Dánia északi hegemóniáját, hogy Közép-Európában a Habsburgok meggyengülésével új helyzet álljon elő, és hogy a királyt az az ország segítse pénzzel, fegyverrel, amelyik azután pár éven belül Európa legfontosabb hatalmává válik: Franciaország.

Abban azonban, hogy Svédország a 17. század derekán felemelkedett, nagy szerep jutott Gusztáv Adolf zsenialitásának is. A király a nemesek hatalmát megfékezve, erős központi államot épített ki, újjászervezte a hivatalokat, és teljesen átalakította hadseregét. Különösen nagy figyelmet fordított a tüzérségre. Tehette, hiszen Svédország gazdag réz- és vasbányái ontották a nyersanyagot az ágyúk számára.

A század legnagyobb evangélikus fejedelme sorban tönkreverte a katolikusok seregeit, és – a kor viszonyaihoz képest – villámgyorsan masírozó hadával újra reménységet öntött Európa elcsüggedt protestánsainak szívébe. Ám nem telt bele nyolcvan esztendő, s véget ért a svéd nagyhatalmi politika kurta korszaka. Amikor 1709-ben Poltavánál Nagy Péter cár tönkreverte XII. Károly svéd király seregét, kiderült, hogy az alig másfél-két milliós lakosú ország tartósan nem veheti fel a versenyt a sokkal népesebb államokkal.

Pöttöm uralkodó
Az már a történelem tragikus fintora, hogy Gusztáv Adolf nem érhette meg legnagyobb győzelmét. 1632. november 16-án a Lipcse melletti Lützennél svéd sikerrel végződő csatában elesett. A „pirruszi győzelem” után a svéd korona a király egyetlen gyermekére, egy ötéves kislányra szállt, aki aligha fogta fel, hogy mostantól „Isten kegyelméből a svédek, gótok és vandálok királynője, Finnország nagyhercegnője és Észtország hercegnője” lett. Krisztina éső öregségében fogalmazott szépelgő önéletrajzában ugyan azt írta, hogy megjelenése a külföldi követek körében „tiszteletet és félelmet” (!) ébresztett, ezt azonban aligha vehetjük komolyan. A pöttöm uralkodót inkább játékai érdekelték, az irányítás gondjai valójában a kancellárra, Axel Oxenstiernára hárultak, aki a gyermekkirálynő nevében egyedül kormányzott. Éleslátásának, szervezőkészségének nagy szerepe volt abban, hogy Gusztáv Adolf halála után nem hullott szét a svéd hadsereg, és Svédország a harmincéves háború egyik nyertese lett.

Krisztina édesanyja, Mária Eleonóra királyné 1633 nyarán vitte haza Németországból férje bebalzsamozott holttestét. A királynét őszinte gyásza olyan túlzásokra ragadta, amely elborzasztotta a svéd udvart, így például férjének porhüvelyét egy éven át tartotta felravatalozva. A szakadatlanul zokogó édesanya a kislány ágya fölé függesztette az apa szívét rejtő urnát, s arra kényszerítette a gyereket, hogy a lefüggönyözött szobák csendjében imádkozzon. Krisztina lelkében életre szóló ellenérzést váltottak ki a véget nem érő gyászbeszédek és szertartások a lutheránus vallás zordságával szemben.

A kis királynő rendkívül alapos képzésben részesült. Élénk esze, csillapíthatatlan tudásvágya, mely egész életében jellemezte, már ekkor megmutatkozott. A svéden és tulajdonképpen anyanyelvén, a németen kívül megtanult franciául és flamandul is, jól olvasott latinul és görögül. Ám szeszélyes volt, nehezen kiismerhető jelleme Descartes-tal kialakított kapcsolatában mutatkozott meg a legjobban. Jól ismerte a francia filozófus könyveit, éveken át levelezett is vele, ám amikor meghívta Svédországba, alig talált időt arra, hogy néhányszor taLálkozzék vele. Ilyenkor is a svéd decemberi fagyban, reggel öt órára invitálta a palotába. Az ötvennégy éves Descartes a hajnali eszemecserék közben megfázott, tüdőgyulladást kapott és meghalt.

Újjászületett
Amikor Krisztina elérte a nagykorúságot, sor kerülhetett a koronázásra. Miközben fejére tették a svéd koronát, őt már csak az foglalkoztatta, hogyan mondhatna le trónjáról. A szertartás pompázatos kellékeiből is alighanem egy alkalmi diadalív ragadta meg legjobban fantáziáját. Nem azért, mert apja legnagyobb győzelmeit örökítették meg rajta, hanem mert tudta, hogy az építész – aki Nagy Konstantin diadalívét másolta le – a mű eredetijét abban a városban tanulmányozta, ahová Krisztina olyannyira vágyott: Romában.

Krisztina nagy titokban felvette a kapcsolatot a jezsuita renddel. 1652 februárjában két előkelő olasz úr érkezett a svéd udvarba. Álnevet használtak, híveiket titkos jelek alapján ismerték fel, és sifrírozott jelentéseket küldtek vállalkozásuk sikeréről. A katolikus vallást a törvény szigorúan üldözte. Egy jezsuita hittérítőnek a lutheránus államvallású Svédországban semmivel sem kellett kevesebb veszéllyel szembenéznie, mint egy ellenséges táborba beférkőzött kémnek háború idején. A két jezsuita teológussal folytatott tárgyalások eredményeképpen a királynő teljes titoktartás mellett áttért a katolikus hitre.

A svéd királynő valószínűleg azért választotta a katolikus vallást, mert nem ismerte azt. Míg a katolicizmussal Svédországban nem találkozhatott, a túlbuzgó és türelmetlen evangélikus egyházzal annál inkább. Fantáziájában a zene és a reneszánsz művészet napsütötte országa, Itália összeolvadt a katolikus hittel. Alig három és fél évvel a koronázási ünnepség után, az uppsalai királyi kastély lovagtermében Krisztina ünnepélyesen levette fejéről a koronát. Úgy érezte, újjászületett. Brüsszelben nyilvánosan, nagy ceremóniával megismételte titkos áttérését, ami óriási propagandasiker volt az ellenreformáció számára. Ezután Rómába utazott, ahol hatalmas pompával fogadták.

Kiszámíthatatlan és kegyetlen
Jelenléte azonban egyre kényelmetlenebb lett a pápa számára. Krisztina életmódja ugyanis csöppet sem emlékeztetett egy jámbor és kegyes hölgyére. Érthető, hogy amikor továbbutazott Franciaországba, VII. Sándor módfelett megkönnyebbült. Nagyot csalódott azonban Krisztina is. Franciaországi útján fantasztikusnak látszó tervet készített elő: meg akarta szerezni a nápolyi királyság trónját. Ő, aki hosszú éveken át készítette elő lemondását arról a trónról, amely jogosan illette, most egy olyan ország koronájára tört, melyben még sohasem járt, népét, szokásait legföljebb útleírásokból ismerte. Krisztina kiegyensúlyozatlan természete csak részben magyarázza ezt a hajmeresztő elképzelést. Valójában a királynő, aki uralkodása alatt szüntelenül arról álmodozott, hogy zavartalanul a tudományoknak szenteli életét, lemondása után hamar rájött, hogy végzetes hibát követett el. A hatalomhoz és gazdagsághoz szokott asszony nehezen viselte el, hogy pénz nélküli vendég más királyok udvarában. A nápolyi trónért folytatott alkudozásokat döbbenetes esemény szakította félbe. Két udvaronca, Santinelli gróf és Mondaldeschi márki egymást sikkasztással vádolva összeveszett. A fontainebleau-i kastélyban tartózkodó Krisztina „ítélkezett” fölöttük, s két szolgája serény végrehajtóként nyomban lekaszabolta Monaldeschit. Krisztina hiába hivatkozott arra, hogy szuverén uralkodó, és csak Istennek tartozik számadással, a véres tett végleg tönkretette hitelét. Idegen országban, más király kastélyában gyilkolta meg kísérete egyik tagját, a törvényesség látszatára sem ügyelve. A királynő kiszámíthatatlansága és kegyetlensége mindenkit elborzasztott. Krisztina hamar elvesztette helyét az európai politikában. Egy ideig még próbálkozott azzal, hogy valami szerepet játsszon Nápolyban vagy elhagyott hazájában, de mind kevésbé vették komolyan. 1689. április 19-én, hatvanhárom éves korában halt meg Rómában. Európa már nem figyelt oda a halálhírre. Gusztáv Adolf győzelmei és a század legnagyobb botránya, Krisztina királynő szenzációs katolizálása egyaránt a múltba vesztek már. Az emberek érdeklődését a Napkirály csatái és a Magyarországon dúló törökellenes háború fordulatai kötötték le.