2017. október 22.

A Baltikum két megszállása. Hitler és Sztálin átnyúlt a balti népek feje felett

Szerző: Tóth István

Szétszabdalt Európa
Sokan állítják, hogy a szovjetunióbeli reformok sarokköve a nemorosz népek és nemzeti kisebbségek problémáinak megoldása. Annyi bizonyos, enélkül a Szovjetuniónak esélye sincs arra, hogy a világ modern nagyhatalomnak tekintse. A cári birodalom utódjaként nem szabadult meg annak imperialista örökségétől, sőt, újabb szerzeményekkel gyarapodott. Viszonyát a neki alávetett népekkel - a birodalmi gondolkodás természetéből egyébként logikusan - nem tudta, nem akarta a nemzetközi jogi normáknak megfelelően rendezni.

A Molotov-Ribbentropp praktummal eldőlt a balti régió sorsa is. Hitler és Sztálin együttműködése lehetővé tette, hogy a Szovjetunió "kölcsönös segélynyújtási" megállapodásokat erőltessen Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira. A "megállapodások" értelmében a Szovjetunió jogot nyert arra, hogy kb. 20-25 ezres katonai csapatkontingenseket állomásoztasson - természetesen ideiglenesen - az 1918 és 1939 között független országokban. (Hasonló egyezmény megkötésére akarták rábírni Finnországot is, de mert a finn kormány erre nem volt kapható, szovjet provokáció után 1939. november 29-én kitört a "téli háború".) A szovjet-finn háború idején viszonylagos nyugalom uralkodott a Baltikumban, bár az NKVD-nak már ekkor készen voltak a konkrét deportálási tervei, s a szovjet légierő egyezményszegű módon észtországi repülőtereket vett igénybe finn célpontok bombázására. A Szovjetunió számára presztízsveszteséggel végződött háború után Molotov külügyi népbiztos a Legfelsőbb Tanács 1940. március 29-i ülésén ugyan még úgy nyilatkozott, hogy a Szovjetunió és a három balti ország közötti szerződések jótékonyan járultak hozzá a térség nyugalmának megteremtéséhez, de mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy ez a fura idill nem tarthat sokáig.

"Önkéntes csatlakozás"
A nyílt erőszakot meghirdető jeladást az Izvesztyija 1940. május 16-i száma jelentette. Elvi jelentőségű vezércikke hozta a világ tudomására azt a szovjet felfogást, hogy a kis államok önállósága merő anakronizmus, nem tartható fent.

A német csapatok június 14-i párizsi bevonulását követő két napon Moszkvában utltimátumot adtak át a balti államok képviselőinek. Észországot, Lettországot és Litvániát mondvacsinált ürügyekkel, szerződésszegéssel vádolták. A példátlanul rövid lejáratú, 8 és 10 órás jegyzékekben a szovjet fél baloldali kormányok felállítását sürgette, s az 1939-es egyezmények betartásának biztosítására nagy létszámú - Litvániába pl. 200 ezer fős - szovjet katonai egységek bebocsátását követelte. A választást megkönnyítendő Molotov az észt követtel szóban közölte, hogy a jegyzék elutasítása esetén a Vörös Hadsereg azonnal megkezdi a bevonulást, az esetleges ellenállást pedig letöri. E kilátástalan helyzetben a három balti ország kénytelen volt meghajolni az erőszak előtt.

Hamarosan megérkeztek a birodalmi helytartók is: Észtországba Zsdanov, Lettországba Visinszkij, Litvániába pedig Dekonozov. A Szovjetunióból érkezett megbízottak nem vesztegették az időt, azonnal hozzálátták a Moszkvának tetsző kormányok létrehozásához. Észtországban Johannes Varest, Lettországban Augustas Kirchensteint, Litvániában Justas Paleckist látták alkalmasnak kormányalakításra. Az ily módon felállított kormányok - törvényellenesen - parlamenti választásokat írtak ki. A fegyverek árnyékában az elhurcolásokkal nyomatékosított "választások" - egyetlen jelöltre, ahogy szokás - meghozták a kívánt eredményt, a jelöltek 98-99 százalékos elsöprő győzelmét.

A választások nyomán létrejött "népi parlamentek" első ténykedése mi más lehetett volna, mint az, hogy kérték a Szovjetunióhoz való csatlakozást. A kérés Moszkvában megértő fülekre talált. Így augusztus 3-án Litvánia, 5-én Lettország, 6-án pedig Észtország is csatlakozhatott a "szovjet népek nagy családjához".

Az önkéntes csatlakozás egyes térképforgató szovjet emberek számára nem is volt annyira váratlan. Ha megvásárolták a Leningrádban 1940 áprilisában kiadott Világatlaszt, abban már láthatták, hogy országuknak Tallin és Riga városával két új kikötője van, s hogy a litván borostyánért ezután nem kell külföldre utazniuk.

Birodalmi megoldás
Eközben az arra illetékes szovjet szervek és hatóságok hozzáláttak a hódoltatott népek "integrálásához". Visszamenőleges hatállyal azonnal bevezették a Szovjetunióban használatos, a szovjetellenes tevékenységet sújtó büntetőintézkedéseket. Ennek alapján deportálták a balti népek értelmiségének azon - túlnyomó - részét, amely a függetlenség időszakában polgári eszméket vallott. Nem jártak különbül a hadsereg tisztjei sem. A gyakorlatra és moszkvai továbbképzésre berendelt állomány hamarosan szibériai fogolytáborokban találta magát. 1941-ben sorra kerültek a néptömegek is.

Sztálin és serény apparátusa egy héttel a német támadás előtt elérkezettnek látta az időt, hogy a Baltikumból kb. 60 ezer embert deportáljon Szibériába. Az éppen börtönben levőkkel pedig a német bevonulás előtti órákban végeztek. (A tartui börtön udvarán 1941. július 9-re virradóra sebtiben 198 embert gyilkoltak meg.) Ezek után nem csoda, ha a balti népek felszabadítókként fogadták a német csapatokat. Csak a sajátos kultúrát őrző és ápoló baltikumi zsidóságnak nem voltak illúziói a nemzetiszocialista ideológiával szemben. Menekülniük azonban már nem volt hová. 300 000 zsidó meggyilkolása tetézte a korábbi évek szörnyű listáját.

A második szovjet megszállás
1944-ben kezdetét vette, ahogyan ma a Baltikumban nyilvánosan is nevezik, a második szovjet megszállás. A pár évvel korábbi eseményekre, a szovjet erőszakhullámra emlékezve, sokan választották a menekülést. Okkal, hiszen a szovjet katonai és államhatalmi szervek ott folytatták, ahol "41 vészterhes nyarán abbahagyták, de most már a győztes nagyhatalom birodalmi önérzetével és dölyfével. Újrakezdődött a köztársaságok "megtisztítása a nacionalista elemektől". Csak az észteknél ez a tisztogatás mintegy 30 ezer ember elhurcolását vagy fizikai megsemmisítését jelentette.

Sajátos gazdasági és politikai színezete volt a baltikumi mezőgazdaság kollektivizálásának. Azon túl, hogy a kolhozosítás általános szovjet gyakorlat volt, itt külön célt is kapott. Az "erdei testvérek" ellenállásának megtörését. Az erdeti testvérek a balti országok fegyveres ellenállói voltak, akik még az ötvenes években is szabályos partizánháborút folytattak a szovjet hadsereggel szemben. Ellenállásukat a sikeresnek bizonyult kifárasztás törte meg, amelyben szerepet játszott a paraszti magántulajdon megszüntetése is. Nem kedvezett nekik a nemzetközi politikai légkör sem. Intő jel volt számukra a nyugati hatalmak közömbös asszisztálása a magyar forradalom leveréséhez.