Szerző: Ungváry Krisztián

A Molotov-Ribbentropp paktumként elhíresült szerződés 50 évre determinálta Közép-Kelet Európa jövőjét. A náci Németország háborús felelőssége egyértelmű, ezzel szemben a Szovjetunió esetében korántsem alakult ki közmegegyezés arról, hogy Sztálin mennyiben felelős a háború kirobbanásáért. Ezt már az is megnehezítette, hogy Sztálin felelősségének hangoztatása sokak számára a náci bűncselekmények bagatellizálásának tűnhetett. Az, hogy a szocialista táborban erről a kérdésről nem alakult ki komolyabb vita, nem meglepő. Az viszont figyelemre méltó, hogy sokáig Nyugat-Európában is meghatározóak voltak azok a vélemények, amelyek szerint a paktumért (különösen annak titkos záradékáért) Sztálin felelőssége vitathatatlan, de a nyugati hatalmak jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Szovjetunió végül Németországgal kényszerült megegyezni. Ebben az értelmezésben a Szovjetunió alapvetően a háború elkerüléséért tevékenykedő hatalomként jelenik meg, míg a nyugati hatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) azok, amelyek Németországot és a Szovjetuniót egymással szembe kívánták állítani, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak a konfliktusból.

Már az is sokatmondó, hogy a Szovjetunió utódállamainak többségében és Magyarországon is a Molotov-Ribbentrop-paktum elnevezés terjedt el, holott a megállapodás Hitler és Sztálin döntése volt, külügyminisztereik csupán asszisztáltak ehhez. Hitler és Sztálin nevének együtt szerepeltetése azonban politikailag "inkorrekt" megoldásnak tűnhetett, ezzel szemben a külügyminiszterek neve hozzájárulhatott a paktum és következményei bagatellizálásához.

Bár 1989 óta a paktumról sem Oroszországban, sem Nyugat-Európában nem ez a vélemény a meghatározó, a magyar történetírásban mind a mai napig az a nézet uralkodik, hogy a szerződésre a Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak kétkulacsos magatartása miatt kényszerült. "Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakkal való szövetség építésén fáradozott, 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak az 1939-es nyári tárgyalásokon sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére" - írta például Ránki György. Harminc évvel ezelőtt írt véleménye ma is általános. Ugyanez áll Winston Churchill megállapítására is, aki Sztálint "stratégia, politika, előrelátás és kompetencia szempontjából a második világháború legjobban félrevezetett kontárjának" nevezte.

Ránkihoz hasonló véleményt képvisel például Krausz Tamás, Székely Gábor vagy mérsékeltebb formában Mitrovics Miklós is. A Népszabadság című napilap 2009 márciusában fontosnak tartotta interjút közölni egy ismert orosz történésszel - történetesen Molotov unokájával -, aki kifejtette, hogy a paktum "kényszer hatására" született.

Hasonló legitimációs kísérletek természetesen a német oldalon is előfordultak, bár ott szerencsére ez már a múlthoz tartozik. Sok Wehrmacht-tábornok 1945 utáni memoárjában szerepelt az az állítás, amely szerint ők valójában csak preventív csapást mértek a Szovjetunióra. Hitler szándékait azonban a történettudomány az 1980-as évek végére már messzemenően feltárta, és legfeljebb abban létezik ma is vita, hogy a Szovjetunió megtámadásában milyen arányban érdemes pragmatikus szempontokat és ideológiai meghatározottságot keresni. Sztálin valós szándékait források hiányában viszont csak nehezen lehetett kutatni, így az ezzel kapcsolatos irodalom viszonylag gyenge lábakon állt. Viktor Szuvorov, a GRU Londonba disszidált volt hírszerző tisztje ennek ellenére figyelemre méltó adatokat ollózott össze szovjet tábornokok emlékirataiból annak bizonyítására, hogy a Vörös Hadsereg is támadást tervezett Németország ellen. Mindez azért is érdekes, mert Zsukov és társai maguk is felelősek voltak a katasztrófáért, ezért emlékirataik rengeteg dezinformációt is tartalmaznak.

A rendszerváltást követő "levéltári forradalom" alapvetően változtatott a kutatás lehetőségein. A szovjetek 1992. október 29-én "találták meg" a titkos záradékot a Központi Bizottság levéltárában. Más fontos dokumentumok már korábban is napvilágot láttak. Ezek hatására új történeti vita alakult ki. Ebben elsősorban Sztálin szándékait tették mérlegre. Vlagyimir A. Nevezsin, Valerij Danyilov és Borisz Szokolov megerősítették a Kreml offenzív szándékairól tanúskodó források hitelességét, és bár kritizálták Szuvorov felületes munkáját, azt az állítást, amely szerint Sztálin koncepciója nem a védekezés, hanem a támadás volt, ők is osztották. Ezzel szemben a hivatalos hadtörténészek, mint pl. Jurij Kirsin, a moszkvai Hadtörténeti Intézet igazgatóhelyettese, illetve Lev Bezimenszkij (erdetileg politikai tiszt, 1943-ban Paulus kihallgató tisztje) és Nikolaj Romanyicev a szovjet hadsereg felkészületlenségével érveltek, és arra hivatkoztak, hogy a korábban említett támadási parancsok csak tervek, amelyekről hiányzik Sztálin kézjegye.

Nem könnyíti meg a vita tisztázását, hogy a vonatkozó dokumentumok kutatása az utóbbi időben jelentősen megnehezült, sőt, Dmitrij Medvegyev miniszterelnök javaslatára 2009. május 20-án "Oroszországot károsító történelemhamisítás elleni bizottságot" hoztak létre. Ennek tagjai részben a szovjet titkosszolgálat tisztjei, és az a feladatuk, hogy fellépjenek a "múlt átértelmezése" ellen. Medvegyev egyúttal törvényjavaslatot terjesztett elő, amely szerint azok, akik elvitatják a Szovjetunió szereplét az antifasiszta harcban, megkérdőjelezik a szovjet nép eredményeit, drasztikus büntetésekre számíthatnak. Ez a törvényjavaslat ráadásul nemcsak személyek, hanem szervezetek, sőt országok ellen is alkalmazható lett volna.

Amíg a Barbarossa-hadművelet és az ezzel kapcsolatos események a politika mindennapi eszköztárához tartozik, addig nem várható, hogy az erről folyó történeti vita kiegyensúlyozott legyen.