Szerző: Gazda István

És még a Föld is mozgásba jött
...aztán 1609-ben felfedeztetett a távcső, amelyet Galilei már a következő évben az ég, s azon belül is elsősorban a Hold és a Jupiter felé irányított. Észrevette, hogy a Holdnak hegyei vannak, a Jupiter körül meg kis holdak keringenek. Úgy tűnt hát, hogy a Világegyetemnek nem egyetlen centruma van, hanem több is.

Mozgalmassá kezdett válni az ég, de hamarosan a Föld is, hisz e kor tudósa úgy vélte: figyelmét érdemesebb a Föld felé irányítania, semmint azt várni, hogy az égi jelek majd közlik, mi is legyen a földiek teendője. Maga Galilei azon gondolkodott, hogy vajon érvényes-e az az arisztotelészi törvény, mely szerint "Minden mozgót mozgat valami". Vajon egy elgurított test esetében mi a mozgató? - tette fel a kérdést. Vagyis arra próbált választ adni, hogy az egyenes vonalú egyenletes mozgáshoz szükség van-e mozgatóra. Meg is lelte a választ: a testek megtartják egyenes vonalú egyenletes mozgásukat mindaddig, amíg e mozgásállapotukat más test nem változtatja meg.

Természetellenes volt a mozgás
Arisztotelész szerint az egyes vonalú egyenletes mozgás fenntartásához két testre van szükség: az egyik a mozgató, a másik a mozgatott test. Ezzel szemben Galilei arra a következtetésre jutott, hogy a legegyszerűbb mozgás, vagyis az egyenes vonalú egyenletes mozgás fenntartásához nincs szükség mozgatóra, tehát ha a testet elindítjuk és valamilyen módon ki tudjuk küszöbölni a súrlódást és a közegellenállást, akkor a test az idők végezetéig megtartja ezt a mozgásállapotot.

Arisztotelész világképében az volt a természetes dolog, ha a testek nyugalomban voltak, míg a természetellenes az, ha mozogtak. A nyugalomhoz, a statikus helyzet fenntartásához semmi sem kell - gondolták egykoron -, ha viszont megváltoztatjuk ezt az állapotot, tehát egy testet egyenes vonalú egyenletes mozgásra akarunk rábírni, akkor ahhoz két testre van szükség: a mozgatóra és arra, aki mozgat. Éppen ezért az arisztotelészi világképet - melyet az ókortól kezdődően a reneszánszig bezárólag megtartottak - az jellemezte, hogy középpontjában a nyugalom, vagyis a statikusság állt, s vele szemben helyezkedett el a mozgalmasság, dinamikusság. A reneszánszt követő barokk világképe a statikuséval ellentétes lett. A középpontba a dinamikus természetszemlélet helyezkedett, vagyis a barokkban a statikus világképet a dinamikus váltotta fel.

Dinamikus világkép
Ennek lényege - s ez már részben Kepler, részben Newton munkásságának köszönhető - így fogalmazható meg: a világ legtermészetesebb dolga a mozgás, ha ugyanis egy testet magára hagyunk, az egyenes vonalú egyenletes mozgást fog végezni. De van a világban több, a természetestől, a legegyszerűbbtől eltérő mozgásállapot is, ezek egyike a nyugalom, másika a gyorsulás. Addig, amíg a korábbi századokban - elsősorban a csillagászatban - az egyenletes körmozgást az égitestek legegyszerűbb és legtermészetesebb mozgásának tartották (erre sajnos Platon tévtana kötelezte a csillagászokat), addig Kepler kutatásai alapján világossá vált, hogy az égitestek nem körpályán és nem egyenletesen mozognak, hanem ellipszispályán, s napközelben gyorsabban, naptávolban lassabban.

Ezek a felismerések teljességében szétrombolták az ókori-középkori statikus világképet, s megteremtették az újkornak a mozgást, s a mozgalmasságot középpontba állító természetképét. Nem véletlen, hogy a barokk művészet minden egyes alkotása jóval mozgalmasabb, mint a reneszánszé. E mozgalmasság megfigyelhető a könyvnyomtatásban éppúgy, mint az élet vagy a tudomány bármely területén. Az alkímiát felváltja Boyle tudományos kémiája, a statikus szinte csontvázemberbe nemcsak lelket lehelnek, hanem vérrel is feltöltik, hiszen Harvey felfedezi a vérkeringést. Addig, míg a korábbi évtizedekben szinte semmi fontos dologra nem tudták használni az 1590 táján megalkotott mikroszkópot, a 17. század második felében ez az élettudományok fontos vizsgálóeszközévé lett. Felfedezik segítségével a növényi cellát, majd később a baktériumokat, élősdieket is.

A földi és az égi összekapcsolása
A matematika legdinamikusabb ága, az analízis szintén e kor találmánya, hiszen a mozgások pontos leírásához szükség volt egy érintő-számítási módszer kidolgozására, s nélkülözhetetlenné vált egy új területszámítási eljárás. Kepler megfigyeléseit maga Newton foglalja matematikai keretbe, felfedezvén, hogy az égi mozgások és a földi történések egységes rendszert alkotnak - ellentétben a korábbi századokban hirdetett dogmákkal -, s ennek a rendszernek az alapja a gravitáció, a nehézkedés ténye lett.

A barokk tudomány nagy találmánya tehát a földi és égi jelenségek összekapcsolása, ily módon az eget leső tekinteteket a föld felé tudták irányítani. Számos irracionalista tant racionális tételekkel váltottak fel, s ezzel a földi létret valóban emberibbé, megérthetőbbé, elfogadhatóbbá tették. Newtonnak köszönhető az első egységes rendszer kidolgozása (hatalmas monográfiája 1687-ben jelent meg). A szigetországból a következő század tízes éveiben került át e tanrendszer Németalföldre, majd a harmincas években Franciaországba. Newton első francia híve talán Voltaire volt, aki 1738-ban megjelent könyvében hitet tett az új gondolkodásmód mellett. Valószínűleg neki köszönhető, hogy a reáliák e csodálatos világképe hatni tudott a humaniórák tudósaira, akik ezt magukévá tették.

Hogy hogyan? Kezdetét vette az új szellemi kor, a felvilágosodásé.