2017. szeptember 23.

A bécsi kongresszus

Szerző: Diószegi István

A forradalmi Franciaország által indított háborúsorozat gyökeresen megváltoztatta Európa politikai térképét és a vesztfáliai béke óta fennálló hatalmi viszonyokat. A változtatások azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek. Napóleon bukása megmutatta, hogy nem lehet a hatalmi egyensúlyt megbontani, s a vén kontinenst erőszakkal egyesíteni. Bécsben győzelmi tort ülve felosztották a legyőzöttől megkaparintott zsákmányt, miközben helyreállították a dinasztikus legitimitást és az európai hatalmak egyensúlyát. Mindazonáltal ez volt az utolsó nagy európai rendezés, amikor a győztesek és legyőzöttek egy asztalnál ülve, tárgyalások és alkuk nyomán kötötték meg a békét.

A negyedszázados háborúskodás záróakkordjaként a szövetségesek 1814. március 31-én bevonultak a francia fővárosba, és a világhódító Napóleont lemondásra kényszerítették. Franciaország uralkodója XVI. Lajos fivére, Provence grófja lett, aki XVIII. Lajos néven foglalta el a trónt. 1814. május 30-án Párizsban aláírták a békeszerződést, amely megfosztotta Franciaországot összes hódításától. A békeokmány kilátásba helyezte, hogy két hónapon belül valamennyi hatalom Bécsbe küldi megbízottjait, akik az ott tartandó kongresszuson részletesen kidolgozzák a szerződés határozatait.

Dinasztikus restauráció
A párizsi békeszerződésben előirányzott két hónap helyett csak jóval később, 1814. szeptember közepétől kezdtek gyülekezni Bécsben az államfők, kormányfők, külügyminiszterek és nagykövetek, de mondhatjuk, hogy végül teljes létszámban megjelentek. Az uralkodók közül a vendéglátó I. Ferenc osztrák császár mellett jelen volt I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király, a dán, a bajor és a württembergi király, a badeni és a weimari nagyherceg, valamint számos kisebb ország fejedelme. A legjelentősebb államok emellett kormányfőikkel, illetve külügyminisztereikkel képviseltették magukat. Közülük különösen az osztrák Metternich, az angol Castlereagh, az orosz Nesselrode, a porosz Hardenberg és a francia Talleyrand játszott meghatározó szerepet. A teljes jogú meghatalmazottak és küldöttek száma 216-ra rúgott, mert összesen 200 állam, város és különféle közösség képviseltette magát. Csupán Törökország és a Nápolyi Királyság maradt távol, melynek élén Napóleon egykori lovassági tábornoka, Murat állt.

A kongresszuson a legfontosabb kérdések az öt nagyhatalom – Ausztria, Anglia, Franciaország, Poroszország és Oroszország – megbízottai elé kerültek, míg a kevésbé jelentős ügyek megtárgyalásába bevonták Portugália, Spanyolország és Svédország képviselőit is. A kongresszus egésze soha nem ült össze, és – Friedrich Gentznek, a kongresszus titkárának megjegyzése szerint – tulajdonképpen csak a tárgyalások eredményeként elfogadott zárójegyzőkönyvben kelt életre. Testet öltött viszont ez az összejövetel a vég nélküli szórakoztató rendezvényekben, és az utókor nem indok nélkül nevezte el ”táncoló kongresszusnak”.

Az új európai rend bizonyos elveiben egyetértés állt fenn a napóleoni Franciaország fölött győzelmet aratott nagyhatalmak között. Az új épületet a nemzeti szempontok teljes mellőzésével a dinasztikus törvényesség, a legitimitás elvi fundamentumán akarták felépíteni. A dinasztiák restaurálását és az uralkodóházak eredeti birtokhatárainak szavatolását kívánták: minden tekintetben visszakanyarodást a francia forradalom előtti állapotokhoz. A legitimitás teóriájából csak ott és annyit kívántak engedni, ahol azt a klasszikus diplomáciában polgárjogot nyert gyakorlati szempont, az európai egyensúly elve szükségessé tette.

A tárgyalások során azonban kiderült, hogy az általános elvekben mutatkozó egyetértés nem küszöböli ki a hatalmi érdekekben mutatkozó ellentéteket. Oroszország rögtön a kezdetkor megbontotta a nagyhatalmak koncertjét. A cári diplomácia azon az állásponton volt, hogy a rendezés nem mehet végbe Oroszország nagyarányú területi gyarapodása nélkül. I. Sándor és Nesselrode deklarálta Oroszország igényét egész Lengyelországra, tehát a korábbi többrendbeli osztozkodás alkalmával Poroszországnak, illetve Ausztriának jutott lengyel részt is be akarja kebelezni. Mindezért Poroszországot, Szászországot és Ausztriát a kisebb német fejedelemségek rovására kívánta kárpótolni. Ez utóbbi szögesen ellenkezett a legitimitás elvével, amelynek éppen Oroszország volt a legfőbb védnöke, de az orosz diplomácia úgy értelmezte a legitimitást, hogy az nem vonatkozik azokra a dinasztiákra, amelyek Napóleon melletti kitartásukkal méltatlanná váltak a dinasztikus törvényességre.

A legitimizmus elvét az orosz diplomácia a Franciaországgal kapcsolatos kérdések rendezésénél kívánta maradéktalanul érvényesíteni. Ez egyszerre jelentette az eredeti francia határok szavatolását és a szomszéd államok túlzott megerősödésének megakadályozását. Orosz vélemény szerint ugyanis egyedül a nagyhatalmi rangját megőrző Franciaország ellensúlyozhatta a tengereken és a gyarmatokon vetélytárs nélkül maradt Angliát. A francia nagyhatalmi rang megtartásának egyik eszköze a német széttagoltság konzerválása volt, ami ráadásul biztató távlatokat nyitott a cárizmus közép-európai beavatkozása számára.

Angol egyensúlykeresés
Az európai újjárendezés orosz programjára az angol diplomácia reagált a legnagyobb élénkséggel. Pedig a tervezet a brit érdekövezet számos területét nem is érintette. A tengeri közlekedés szempontjából kulcsfontosságú területeken – Máltában, Helgolandban, Ceylonban és Fokföldön – az angol fennhatóságot már a kongresszus összejövetele előtt nemzetközi megállapodások szavatolták. Angliában azonban tudták, hogy a brit tengeri főhatalom sok tekintetben a kontinentális viszonyok függvénye. Minden olyan rendezés, amely nem eredményezi Franciaország kellő korlátozását, ugyanakkor Oroszország hatalmát túlzott mértékben megnöveli, veszélyezteti a brit tengeri és gyarmati pozíciókat. Castlereagh az orosz tervezettel a nagy koalíciós miniszter, Pitt programját szegezte szembe: az eredeti határai mögé visszaszorított Franciaországot olyan nagyhatalmakkal és megerősített államokkal kell körülvenni, amelyek képesek megakadályozni a francia hódító törekvések feléledését. Castlereagh Oroszország lengyel annexiós terveivel szemben is határozott vétót jelentett be.

Az angol elgondolások támogatásra találtak Ausztriában és Poroszországban. Metternich a Grande Armée oroszországi katasztrófája óta mélységesen aggódott a cárizmus hatalmi súlyának megnövekedése miatt, a Lengyelországgal kapcsolatos orosz tervezet pedig kifejezetten osztrák területi érdeket érintett. III. Frigyes Vilmos és Hardenberg is nehezen tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a már porosz tulajdonnak tekintett lengyel területek Oroszország birtokába kerüljenek. Az angol diplomácia erőfeszítései eredményre vezettek: Castlereagh, Metternich és Hardenberg együttesen fordultak I. Sándorhoz, hogy mérsékelje lengyelországi igényeit. A válasz goromba visszautasítás volt, amelynek hatására és a szászországi kompenzációban reménykedve III. Frigyes ismét I. Sándor oldalára állt. A diplomáciai vállalkozás kudarca viszont alkalmat adott Talleyrand-nak, hogy felajánlja együttműködését Ausztriának és Angliának, és ezzel kiemelje Franciaországot a párizsi béke óta fennálló elszigeteltségből. Metternich és Castlereagh az ajánlatot elfogadta, s ennek eredményeként 1815. január 3-án aláírták a bécsi titkos szerződést. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy minden eszközzel akadályozni fogják az orosz, illetve a porosz területi aspirációk megvalósulását, és szükség esetén a háborútól sem riadnak vissza. Erre az esetre egyenként 150 000 katona kiállítására tettek ígéretet, és kötelezettséget vállaltak, hogy a békét csak együttesen kötik meg. A szerződéshez Bajorország, Hannover, Hollandia és Hessen-Darmstadt is csatlakozott.

Az egység helyreállítása
A bécsi titkos szerződés által kilátásba helyezett szakítás mindamellett nem következett be, mert Napóleon franciaországi visszatérése új helyzetet teremtett. Az excsászár 1815. március 1-jén a dél-franciaországi Juanban lépett partra, és március 20-án – valóságos diadalmenet után – már a Tuileriákban volt. A Franciaország-szerte megnyilvánuló szimpátia azonban nem ringatta nyugalomba az újra hatalomra került diktátort. Tudta, hogy trónjának sorsa a francia határ mentén lábhoz tett fegyverekkel álló szövetséges seregektől függ. Volt ellenfeleit békés szándékainak kinyilvánításával próbálta mindenekelőtt megnyugtatni. De azt az eszközt is felhasználta, amelyet a véletlen szerencse adott a kezébe. A bécsi titkos szerződés egyik példányát ugyanis a Párizsból sebtiben távozó XVIII. Lajos íróasztalán találta. Az okmányt gyorsan megküldte I. Sándornak, annak bizonyságául, hogy a trónját neki köszönhető Bourbon-dinasztia és a nagyhatalmi rangját általa visszanyerő Habsburg-ház nem érdemlik meg a támogatását. A császár azt remélte, hogy a leleplezés elháríthatatlan akadálya lesz az újabb franciaellenes koalíció kialakulásának.

Reményei azonban nem váltak valóra. A francia veszély hírére helyreállt a felbomlott nagyhatalmi koalíció egysége. A Franciaország elleni újabb háborút – Metternich javaslatára – még aznap elhatározták, amikor Napóleon hazatértének híre Bécsbe érkezett. Március 13-án a párizsi békét aláíró nyolc hatalom – köztük a restauráció Franciaországa – deklarációt adott ki, amelyben Bonapartét mint a ”világbéke feldúlóját” törvényen kívül helyezték. I. Sándor gőgösen jelentette ki: sem békét, sem fegyverszünetet, sem megbékülést ezzel az emberrel. Március 25-én Ausztria (Metternich), Anglia (Castlereagh), Poroszország (Hardenberg) és Oroszország (Nesselrode) aláírta a négyes szövetségi szerződést, amelyben egyenként 150 000 katona kiállítására kötelezték magukat. A szerződéshez Nápoly, Svédország és Törökország kivételével valamennyi európai állam csatlakozott.

A háború újrakezdése két fontos területen, Itáliában és Németországban önmagában is hozzásegített a helyzet tisztázásához. A nagyhatalmak részéről nem volt akadálya annak, hogy a Bourbonok és a Habsburgok visszaszerezzék itáliai pozícióikat, de ehhez előbb el kellett távolítani a Nápolyban uralkodó Murat tábornokot. A nápolyi király Napóleon franciaországi visszatérésének hírére kétségbeesett lépésre szánta el magát: proklamálta egész Itália függetlenségét, és hadat üzent Ausztriának. Az erők nem voltak egyenlőek, és Murat már május folyamán döntő vereséget szenvedett. A Habsburgok visszatérhettek Közép-Itáliába, a Bourbonok pedig Nápolyba.

A francia fenyegetés Németországban is meggyorsította a rendezést. A chaumont-i szerződés kilátásba helyezte ugyan Németország föderatív alapon történő megszervezését, de a két német nagyhatalom hajlott arra, hogy minél több kis német államot bekebelezzen. Most, hogy a nagyhatalmaknak újra katonákra volt szükségük, a kisebb államok feltételeket szabhattak s hatékonyabban ragaszkodhattak ahhoz, hogy szuverenitásukat garantálják. 1815. június 8-án 39 állam képviselője aláírta a Német Szövetség alapító okmányát. Ennek értelmében államszövetség létesült, amelynek tagjai a szövetség bármelyik állama ellen indított támadást saját maguk ellen irányuló támadásnak tekintik, és kölcsönös fegyveres segítségnyújtásra kötelezik magukat. A szövetség ügyeinek irányítására Szövetségi Gyűlést hoztak létre, amely Frankfurtban osztrák elnökség alatt ülésezett, és amelyben a tagállamok lakosságuk számával arányos szavazati joggal rendelkeztek. A külhatalmak a Szövetségi Gyűlésnél diplomáciai képviselettel rendelkeztek, a szövetség azonban csak tagállamain keresztül képviseltette magát külföldön. A Német Szövetség a német államok tömörülése volt, de Holstein birtoklása révén Dánia, Luxemburg birtoklása révén a Németalföldi Királyság uralkodója, Hannover tulajdona révén pedig Anglia királya is helyet kapott benne, ugyanakkor nem tartoztak a szövetséghez Ausztria lengyel, magyar és olasz területei, valamint Poroszország lengyel szerzeményei.

Acte finale
Az általános rendezés sem váratott tovább magára. 1815. június 9-én aláírták a kongresszus zárójegyzőkönyvét, az Acte finale-t. Az ünnepi aktusnál hét nagyhatalom képviseltette magát. A négy ”nagy”: Oroszország, Anglia, Ausztria és Poroszország; a két szövetséges: Svédország és Portugália; valamint a továbbra is tárgyaló félnek tekintett Bourbon-Franciaország. A sorból azonban, noha a ”hetek” között lett volna a helye, hiányzott a spanyol meghatalmazott. A Pireneusi-félsziget elégedetlen nagyhatalma csak jóval később, 1817. június 7-én adta meg a hozzájárulását. A kongresszuson részt vevő további országok valamennyien csatlakoztak a zárójegyzőkönyvhöz.

Az Acte finale 121 cikkelyt tartalmazott, érvényessége Törökország kivételével valamennyi európai államra kiterjedt. A zárójegyzőkönyv egésze a hatalmi egyensúly jegyében fogant. Hogy a mérleg nyelve középen állt meg, az leginkább a két kritikus területen, a francia és az orosz határ mentén látszott. Az ellentétes irányú angol, illetve orosz törekvések egyenlege a francia határ mentén létrehozott ütközőállamok láncolata lett. Északon a Belgiummal megerősített Hollandia, keleten a rajnai tartományokat annektáló Poroszország, délen pedig a Genuával kiegészült Szárd Királyság kapta a feladatot, hogy az újabb francia hódító törekvések útjába álljon. A védelmi gát 1815. november 20-án Svájc semlegesítésével vált teljessé.

Az egyensúly érvényesülése az orosz határ mentén abban mutatkozott, hogy Oroszország megkapta Lengyelország legnagyobb részét (az egész volt Varsói Nagyhercegséget), de szavatolták Ausztria korábbi lengyelországi birtokait, valamint Poroszország szerzeményeinek egy részét is. Az angol–orosz egyensúlyt az is megerősítette, hogy törvényesítették Anglia korábbi gyarmati szerzeményeit – Máltát, Helgolandot, Ceylont és Fokföldet –, noha a kontinentális mérleg szempontjából ez csupán formalitásnak számított.

A hatalmi mérleg a porosz és osztrák határok meghúzásánál is mértékadónak számított. Mindkét hatalom visszakapta azokat a területeket, amelyeket a Franciaországgal 1795 óta kötött békeszerződésekkel elveszített. Poroszország Vesztfáliát a Rajna mentén és Pozent Lengyelországban, valamint Tirolt, Vorarlberget, Karintiát és Krainát az egykori Szent Birodalomban. Továbbá, amiért kénytelen volt átengedni Oroszországnak a harmadik lengyel osztozkodás alkalmával szerzett területeket (Varsó és Krakkó környékét), kárpótlásul megkapta a Szász Királyság területének felét és a svéd Pomerániát. Az angol biztonsági szempontok ugyanakkor lehetővé tették számára a rajnai tartományok (Trier, Köln, Aachen és Berg) megszerzését, valamint Vesztfália területének megnövelését.

Ausztria területi restaurációja sem volt maradéktalan, hiszen Hollandia (új nevén a Németalföldi Királyság) az osztrák Belgium megszerzése révén növekedett rangos hatalommá. Az angol diplomácia azonban bőséges kárpótlást nyújtott a Habsburgoknak Itáliában. Osztrák tulajdon lett Velence, Isztria és Trieszt, a közép-itáliai trónokra, Toscanába, Modenába és Pármába pedig Habsburg-leszármazottak kerültek. Emellett a Habsburgok birodalmukhoz csatolhatták Dalmáciát és Salzburgot is. A Német Szövetség alapító okmányát beépítették a kongresszus zárójegyzőkönyvébe. Végezetül említést érdemel, hogy új államként létrehozták Luxemburgot és a Krakkói Köztársaságot. Norvégiát elvették Dániától, és Svédországhoz csatolták.

A zárójegyzőkönyvbe foglalt intézkedések életbeléptetése mindaddig kérdéses maradt, amíg Franciaországban Napóleon uralkodott. A visszatért császárnak ezért számolnia kellett a négyes szövetség által 1815. március 25-én kilátásba helyezett fegyveres fellépéssel. Jóllehet a katonai helyzet a franciák számára kedvezőtlen volt – minden francia katonára négy szövetséges fegyveres jutott –, Napóleon mégis maga kezdeményezett: megtámadta a koalíciót, még mielőtt az összpontosíthatta volna erőit. A modern hadviselés általa bevezetett metódusa az adott helyzetben hazardírozás volt. Az északon előretörő francia hadsereg csak visszaszorítani tudta a poroszokat, megverni nem, és amikor június 18-án az angolok arcvonalának feszült, oldalába kapta a tegnapelőtti ellenséget. Waterloo, a kis belga község egy tüneményes politikai és katonai pályafutás utolsó állomása lett.

Napóleon számára már csak a lemondás maradt, és utána a Szent Ilona-szigeti száműzetés, ahonnan egy negyedszázad múlva haló poraiban kerül majd vissza. Franciaországnak azonban, amely újra a koalíció ítélőszéke elé került, viselnie kellett a ”száz nap” következményeit: az 1815. november 20-án aláírt második párizsi békében területcsonkítással (Saalouis, Saarbrücken és Savoya maradéka), hadisarc kirovásával (700 millió frank) és keleti megyéinek 5 évre kilátásba helyezett megszállásával büntették. Az ugyanezen a napon aláírt újabb négyes szövetség (Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország részvételével) fegyveres fellépést helyezett kilátásba minden olyan esetre, ha Franciaország a békét újra megbontaná.

A hit oltalma alatt
Napóleont száműzték, Franciaországot kalodába szorították, Európa népeit az abszolutizmus börtönébe zárták. Mindennel rendelkeztek, és mindent elrendeztek a bécsi törvényszék bírái, csak egyben nem voltak biztosak: sikerült-e visszaszerezniük a lelkek fölötti uralmat is. Megsejtették, hogy uralmuk csak úgy lehet ismét teljes, ha a szívekből is száműzik a szabadság és a függetlenség vágyát. A küzdelemben azonban már csak ósdi fegyverekkel rendelkeztek. A romjaiból helyreállított feudális Európát a hit oltalma alá helyezték, 1815. szeptember 26-án Párizsban, a legyűrt forradalom fővárosában I. Sándor, I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos életre hívta a Szent Szövetséget. A három uralkodó ”elszakíthatatlan testvériség szálaival” kötődött egymáshoz, s kötelezte magát, hogy népeit abban a szellemben fogja irányítani, ”amely őket lelkesíti a vallás, a béke és az igazság megvédésére”. A keresztény társuláshoz a pápa és a török szultán, valamint az angol régens kivételével valamennyi európai uralkodó csatlakozott. Amikor a koronás államfők ellátták kézjegyükkel a ”Szentírás igéi szerint” készült okmányt, szentül hitték, hogy ezzel a bécsi kongresszus zárójegyzőkönyvére is ráütötték az örökkévalóság bélyegét.

A bécsi kongresszus döntései, amelyek megfeleltek a hatalmi egyensúly és a legitimitás követelményeinek, mégsem bizonyulhattak tartósnak, mert figyelmen kívül hagyták a 19. század legjelentősebb eszmei-politikai áramlatát: a nacionalizmust. A nemzeti államok kialakításának igénye alapjaiban kérdőjelezte meg a bécsi kongresszuson elfogadott rendezést. Az egymást követő események lényeges változtatásokat eredményeztek, s ezek végül nemzetközi jogi szankcionálást nyertek, ami a bécsi zárójegyzőkönyv vonatkozó cikkelyeinek helyébe lépett. Belgium az 1830. augusztus 25-ei brüsszeli forradalom eredményeként elszakadt a Németalföldi Királyságtól, s a londoni konferencián 1831. július 26-án a bécsi szerződést aláíró 5 nagyhatalom elismerte Belgium függetlenségét és semlegességét.

Ausztria 1859-ben a Szárd Királyság és Franciaország elleni háborúban vereséget szenvedett, s az 1859. november 10-én aláírt zürichi béke értelmében lemondott Lombardia birtokáról. 1859–60 folyamán Párma, Modena, Toscana, valamint Nápoly csatlakozott a Szárd Királysághoz, aminek eredményeként létrejött az Itáliai Királyság. Anglia, illetve Franciaország ezt különböző megfontolásokból tudomásul vette, ellenszolgáltatásul a Szárd Királyság az 1860. március 24-én aláírt torinói szerződésben átengedte Nizzát és Savoyát Franciaországnak. Az 1866-os háborúban Ausztria vereséget szenvedett Poroszországtól, és az 1866. augusztus 23-án aláírt prágai béke értelmében elismerte a Német Szövetség feloszlatását, az 1866. október 3-án aláírt bécsi békében pedig az Olasz Királyság javára lemondott Velencéről. Az 1866. augusztus 18-án kötött német szövetségi szerződés értelmében a Majna vonalától északra fekvő német államok Poroszország vezetésével Északnémet Szövetséggé alakultak. Az 1870–71-es porosz–francia háború eredményeként 1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltották a Német Császárságot. Norvégia 1905-ben felbontotta az uniót Svédországgal, és az 1905. szeptember 23-án aláírt karlstadti egyezménnyel Svédország ezt tudomásul vette. A kelet-közép-európai és kelet-európai térséget érintő változássorozat, illetve ennek nemzetközi jogi jóváhagyása pedig az első világháború után következett be.