Szerző: Baráth Magdolna

1953 júliusában a Nagy Imre-kormány első intézkedéseinek egyikével hatálytalanította a Minisztertanács 1949-ben hozott rendeletét, és titkos határozattal elrendelte az ÁVH mint önálló szerv megszüntetését és a Belügyminisztériummal történő összevonását.

Az egységes Belügyminisztérium létrehozása 1953 nyarán szovjet ösztönzésre és részben szovjet minta alapján történt. Amikor a Szovjetunióban 1954 tavaszán létrejött az önálló KGB, Magyarországon ismét követni akarták a szovjet példát. Az MDP KV Politikai Bizottsága 1955 nyarán azonban elvetette az önálló Államvédelmi Minisztérium felállításának ötletét, és úgy foglalt állást, hogy "továbbra is egy egységes minisztériumot kell fenntartani, de a Belügyminisztérium keretén belül jobban szét kell választani az államvédelmi munkát a többi feladattól". Ezt a célt a Belügyminisztériumon belül kialakított főcsoportfőnökségi rendszerrel kívánták elérni.

1956 januárjától a Belügyminisztériumon belül három - I. (államvédelmi), II. (rendőri) és III. (határőrség, belső karhatalom) - főcsoportfőnökség kezdte meg működését, s ezzel egyidejűleg megfigyelhető volt az egykori államvédelmi tisztek térnyerése a rendőrségi posztokon is. Nem véletlen tehát, hogy a forradalom napjaiban a  - de jure már nem létező - ÁVH volt a bukott Rákosi-rendszer egyik leggyűlöltebb szerve, s ezért is válhatott aktuálissá feloszlatásának követelése.

Miután a Szabad Kossuth Rádióban 1956. október 28-án 17 óra 25-kor elhangzott nyilatkozatában Nagy Imre kijelentette, hogy "a rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük", a "hatóság" testületileg szétesett, egyes tagjai "illegalitásba vonultak", míg mások a szovjet csapatokhoz csatlakozva vettek részt a forradalom leverésében, résztvevőinek felkutatásában és őrizetbe vételében.

Az 1956. november 4-ei második szovjet bevonulást követően a szovjetek hathatós támogatásával titokban azonnal megindult az államvédelem újjászervezése is.

A forradalom leverését követően a rendőrséget illetően általános volt a vélemény, hogy a testület tagjai kevés kivétellel nem állták meg a helyüket, a rendőrség vezetői nem adtak kellő irányítást akkor, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna. A rendőrség állományát Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere három csoportba sorolta: szétszóródott egységek, passzív magatartásúak és a felkelőket támogatók (utóbbihoz tartoztak Kopácsi Sándor és társai).

A Kádár-kormány fő érdeke és célja a fegyveres erők mielőbbi újjászervezése volt, de az egykori államvédelmi beosztottak reaktiválódása komoly fejtörést okozott a vezetésnek. A szovjetek oldalán azonnal csatasorba álló egykori államvédelmisták ugyanis olyan önálló, a kormánytól és a párt vezető testületeitől független politikai erőt képviselhettek volna, ami - különösen az akkori rendkívüli viszonyok közepette - megengedhetetlen volt. Kádárék - saját fegyveres erő híján - a forradalom fegyveres leverésében, a forradalmárok letartóztatásában nem nélkülözhették az egykori ÁVH-sokat, de "szervezetszerű újraélesztésüktől" már csak azért is ódzkodtak, mert tartottak attól, hogy a szovjetek aktív támogatását élvező szélsőbalos erők tevékenysége esetleg kontrollálhatatlan leszámolásba torkollik.

A kormány ezért 1956. november 7-i első ülésén az ÁVH újjászervezésének megtiltásáról döntött azzal, hogy a volt államvédelmi beosztottakból "minimális létszámot a rendőrség keretén belül egy osztályba szervezzenek be". Ezzel párhuzamosan azonnal megindult a rendőrség szervezése is, de a munka vontatottan haladt: a bevonulási felhívásra 1800-2000 rendőr jelentkezett, és az önkéntesekkel való kiegészítés sem ment jobban. 1956. november végéig mindössze 400 új segédrendőr jelentkezett.

Dr. Münnich Ferenc a rendszertelen politikai munkát, a rendőrségen belül is tapasztalható politikai zűrzavart, az alacsony fizetést tekintette a jelentkezések elmaradása fő okának. Lényeges változást az sem eredményezett, hogy a Kádár-kormány már 1956. november 10-én 10%-kal felemelte a rendőrségi dolgozók béralapját. (1956. november 10-én a rendőrség összlétszáma 2126 fő volt, a hó végére ez 5494 főre emelkedett.) A létszámgondok enyhítése végett a rendőrség az ország több városában a munkástanácsokhoz fordult segítségért, az üzemek viszont csak azzal a feltétellel járultak hozzá kisegítő munkásrendőrök szolgálatba állításához, ha ellenőrizhetik, nem kerül-e sor a volt ÁVH-sok beöltöztetésére.)

Komoly problémát okozott az is, hogy a vezető rendőrtisztek között sem volt egység, klikkharcok, pozícióharcok osztották meg a vezetést - különösen Pőcze Tibor belügyminiszter-helyettesre, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetőjére panaszkodtak, akinek annyira nem volt tekintélye, hogy utasításait az állomány nem is igen hajtotta végre.

A politikai vezetés az átszervezést az egység megteremtésére is fel kívánta használni és szükségesnek tartotta a személyi változások folyamatos végrehajtását, az "ingadozó" vezetők munkáskáderekkel történő lecserélését. Kádár Jánosnak az volt a véleménye, hogy a rendőrség az adott helyzetben legalább olyan fontos, mint 1945-ben volt, ezért úgy vélte, a rendőrséget "nemcsak önkéntes alapon kell megszervezni, hanem pártmegbízatásként is kell elvtársakat odaküldeni, még ha most - átmenetileg - nem is érti a rendőri munkát, de politikailag szilárd". A rendőrséget azonban még 1957 februárjában is erősen bírálták azért, mert "távolról sem megfelelő harcossággal állnak hozzá a kérdésekhez", illetve tagjai politikailag nem akarták exponálni magukat.

A Belügyminisztérium újjászervezésére vonatkozó első javaslatot a kormány 1956. november 27-i ülésén tárgyalta meg. Az előterjesztés szerint a korábbi Honvédelmi és Belügyminisztériumból Fegyveres Erők Minisztériuma néven hat főbb szervezeti egységből (Hadsereg-parancsnokság, Országos Rendőr-főkapitányság, Határőr-parancsnokság, Országos Légoltalmi Parancsnokság, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság és Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság) álló csúcsminisztériumot szerveztek volna, amelyet a minisztérium irányító, ellenőrző tevékenységéhez kapcsolódó osztályok (anyagi, pénzügyi, tervezési stb.) egészítettek volna ki.

A Minisztertanács azonban dr. Münnich Ferenc elképzelését nem tette magáévá, és úgy döntött, hogy a Belügyminisztériumot és a Honvédelmi Minisztériumot külön kell megszervezni. (Ennek ellenére egészen 1957. február 28-ig Münnich Ferenc a Minisztertanács ülésein mint a fegyveres erők minisztere volt jelen. 1957. március 1-jei hatállyal bízták meg Biszku Bélát a "belügyek vezetésével", illetve Révész Gézát a "honvédelmi ügyek vezetésével", és így szűnt meg a "fegyveres erők minisztere" tisztség.)

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1956. december 6-i ülésén nem nyilvános határozatában úgy döntött, a Belügyminisztérium újjászervezésénél azt az alapelvet kell követni, hogy az akkori szervezeti felépítésen lényeges változás ne történjen.

A Belügyminisztérium különböző szerveinél 1956. október előtt 64 050 fő dolgozott. Ezt a létszámot az újjászervezés során is meg kívánták hagyni, de a belső arányokon változtatni akartak: a területi szervek létszámát a központi irányító apparátus rovására növelték volna. Az elképzelés szerint az egységes Belügyminisztériumon belül a rendőrség mintegy 28 700 hivatásos és 3000 fő sorozott állományú rendőrből állt volna, s a belügy alárendeltségébe tartozott volna a határőrség, a légoltalom, a büntetés-végrehajtás és a tűzrendészet.

A legfontosabb feladatnak a rendőrség személyi állományának feltöltését tartották, mert az akkori létszám csak kb. 60%-a volt a javasolt összlétszámnak. A létszámot 1957 elejétől gyarapította az ÁVH "leigazolt" állománya is. 1956. november 27-ei keltezéssel jelent meg a kormány elnökhelyettese és a legfőbb ügyész 5004/1956. számú együttes rendelete a volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és tevékenységük felülvizsgálatáról. Ennek megfelelően a megszüntetett államvédelmi szervek beosztottait - tekintet nélkül arra, hogy milyen területen teljesítettek szolgálatot - a Belügyminisztérium állományából 1956. december 1-jéig el kellett bocsátani, le kellett szerelni és felülvizsgálat alá kellett vonni. Ez utóbbi célja annak megállapítása volt, hogy az illető részese volt-e a megszüntetett államvédelmi szervek által elkövetett törvénytelenségeknek.

A felülvizsgálat eredményes lefolytatása érdekében a volt államvédelmi beosztottak addigi tevékenységére és magatartására vonatkozó anyagokat össze kellett gyűjteni, és a sajtón keresztül adatszolgáltatásra hívták fel a lakosságot is. A felhívás nyomán mindössze 31 bejelentés érkezett, ebből 29 esetben hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták az illetőt.

A jelzett rendelet alapján 1957. január 8-ig "felülvizsgált" 4986 volt ÁVH-s - ebből 3048 fő operatív állományú volt, 1923 fő egyéb munkaterületen (irodai munka, futár stb.) dolgozott - közül 4971 kapott olyan igazolást, hogy nem volt részese a megszüntetett államvédelmi szervek által elkövetett törvénysértéseknek, s ily módon bármely állami és társadalmi szervnél és vállalatnál, így a Belügyminisztériumban is alkalmazható volt.

Garamvölgyi Vilmos, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. január 14-ei ülésén nem is titkolta, hogy "a politikai osztályon dolgozó elvtársak valamennyien a volt ÁVH-tisztekből, legénységből tevődnek össze". Mivel az Ideiglenes Intéző Bizottság úgy látta, hogy az újjászervezett rendőrség a "szakmai ismeretek" hiánya miatt nem képes kellőképpen megbirkózni az "ellenforradalom főbb központjai" felszámolásának feladatával, Fehér Lajos azt javasolta: az Intéző Bizottság foglaljon állást, hogy az ÁVH-s tisztek közül azok, akik nem kompromittálódtak a koncepciós perekben, kerüljenek át a politikai rendőrséghez. A politikai nyomozó főosztály vezető posztjaira valóban zömében régi ávósok kerültek, csupán a kémelhárítás és a belső reakció elleni harc osztálya élén állt a párt által beküldött új ember (Hazai Jenő, illetve Hollós Ervin). Mindez nem meglepő, hiszen a felülvizsgálat célja - amint azt az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. december 17-i ülésére készített előterjesztés is elismerte - nem a volt államvédelmi állomány politikai és erkölcsi diszkreditálása, hanem az államvédelem legalizálása volt.

Az 1956. december 19-i miniszterhelyettesi értekezlet hagyta jóvá a Belügyminisztérium központi szerveinek felépítését. A miniszterhelyetteseknek és az országos parancsnokságok vezetőinek 1957. január 4-ig kellett gondoskodniuk a döntések végrehajtásáról és a hatáskörükbe tartozó beosztások betöltéséről a meghatározott létszámkereten belül.

A Belügyminisztérium új szervezetének kialakításával egyidejűleg rendezni kellett az állambiztonsági feladatok ellátását is. Azzal, hogy a Mátyás Lászlóra bízott Politikai Nyomozó Főosztály kezdetben az Országos Rendőr-főkapitányság szervezetébe tagolódva, az ORFK-t felügyelő miniszterhelyettes alárendeltségében működött, megvalósulni látszott az a szándék, hogy az újjászerveződő állambiztonsági osztálynak a rendőrség szervezetén belül kell működnie.

A kormány 1956. december 28-i ülésén tárgyalta az 1956. évi 35. törvény erejű rendelet (tvr.) tervezetét, amely szerint az államvédelmi szervek megszüntetése folytán az állambiztonsági feladatok ellátására a rendőrség szervezetén belül politikai nyomozó szerveket kell felállítani, és meg kell változtatni egyes rendőrségi szervek elnevezését is. Az 1956. december 30-án kihirdetett tvr. szerint a rendőrség szolgálatát kapitányságokra tagozódva végzi (a korábbi főosztályok helyett) és a rendőrségi szervek irányítását, felügyeletét és ellenőrzését a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitánysága látja el.

A tvr. megszületése lényegében a két szervezet 1953-ban kezdődött egységesítési folyamatának jogi lezárását jelentette, hiszen a rendőrségről szóló 1955. évi 22. sz. tvr. módosításával most már nyilvános jogszabályban is kimondta az egységes rendőrség létrejöttét.

Tömpe István miniszterhelyettes az Országos Rendőr-főkapitányságon 1956. december 28-án a megyei főkapitányok és politikai osztályvezetők részére tartott értekezleten számolt be a rendőrség átszervezésének állásáról. Mint elmondta, a Belügyminisztérium szervezete más, mint október 23-a előtt volt, "mert akkor az államvédelmi hatóság létezett [sic!], és azt azóta megszüntette a kormány. Ennek következtében egy új helyzet állt elő a szervezet egészében és fő vonásaiban, és ez az új az, hogy az államvédelmi hatóság helyett a politikai nyomozó főosztály vagy a politikai nyomozó testület az a rendőrség szervezetén belül, amelynek feladata speciális, feladata az államvédelmi hatóság e területre vonatkozó munkájának átvétele, az eredmények továbbfejlesztése és a hibák végleges kiküszöbölése".

Tömpe nem egyszerűen átszervezésről, hanem újjászervezésről beszélt, s ebben meghatározónak tartotta a vezetők, a tisztikar megfelelő kiválasztását. Nem is hagyott kétséget afelől, hogy a vezető funkcióba állításoknál kikre gondolt: azokra, akik október 23-a és november 10-e között, a legnehezebb időkben a "proletárhatalom mellett" álltak. Rajtuk kívül újra állásba kívánta juttatni azokat a rehabilitáltakat, akiket korábban elbocsátottak, és a rendőrség "feltöltésénél" alkalmazni akartak honvédtiszteket, párt- és állami funkcionáriusokat is.

Az átszervezés problémája szerepelt az 1957. január 14-i belügyi vezetői értekezlet napirendjén is. Ekkor vitatták meg az ORFK, valamint a megyei főkapitányságok szervezeti felépítését, és abban állapodtak meg, hogy el kell készíteni az egész szervezetet feltüntető sémát, ki kell dolgozni minden terület, főosztály feladatkörét. Az egyes vezetők jelentéseit összegezve Tömpe István miniszterhelyettes arra a megállapításra jutott, hogy a BM központi szerveinél január 17-én, Budapesten és vidéken január 18-án befejeződik az új vezetők kinevezése, illetve megerősítése.

Tömpe Istvánnak a fegyveres erők minisztere számára készített 1957. január 30-ai feljegyzése többek között annak az 1956. december 28-ai országos értekezleten tett ígéretnek a teljesítéséről adott számot, hogy a belügyi hatáskörbe tartozó posztok megbízható káderekkel való betöltése hamarosan megtörténik. Jelentése szerint addigra a Belügyminisztérium központi szerveinek átszervezése, valamint a személyi állomány megbízása megtörtént, a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetői, valamint a vidéki szervek vezetői megbízásaikat megkapták, az alsóbb szervek állományának megbízása folyamatban volt, és a felülvizsgálat befejezésétől számított egy héten belül az egész állomány megbízásának kiadását ígérte. A jelentéshez csatolt kimutatás szerint a belügy központi szerveinél 13 személy maradt beosztásában, 6 fő visszavétellel, 3 fő új kinevezéssel, 5 fő alacsonyabb beosztásból került vezető funkcióba, egy személyt a korábbi ÁVH-tól vettek át, és ketten voltak, akik korábbi beosztásukhoz képest alacsonyabb vezetői funkcióba kerültek. Két-két korábbi vezetőt nyugdíjaztak, illetve felmentettek.

Az 1956. október elsejei állapothoz képest a minisztérium központi szervezetének létszáma jelentősen csökkent, és a korábbi 7 miniszterhelyettes helyett az irányítást a belügyminiszter első helyettese mellett 3 miniszterhelyettes végezte. A jelentés külön kitért a politikai nyomozó főosztályra is, az új szervezetet összehasonlítva a forradalom előtti állapotokkal. Az államvédelmi szervek központi apparátusa 1956. október 1-je előtt 10 főosztályból, 5 önálló osztályból, 1 operatív iskolából és a módszertani irodából állt. Ebből 2 főosztály operatív feladatokat, 1 vizsgálói feladatokat látott el, a többi főosztály és osztály segéd-operatív feladatokkal (operatív technika, környezettanulmány, rejtjelezés, kormányőrség) foglalkozott.

A központi államvédelmi szervek irányítását akkor a Belügyminisztérium I. csoportfőnöksége látta el, de nem tartozott a csoportfőnökséghez a kémelhárítási, hírszerző és a vizsgálati főosztály - ezeket közvetlenül a miniszter első, államvédelmi helyettesének rendelték alá.

A megyei és budapesti államvédelmi szervek tagolódása a központéhoz hasonló volt, de nem tartozott a megyék hatáskörébe a katonai és közlekedési elhárítás, mert azok központosítva voltak. A vidéki katonai és közlekedési elhárító szervek közvetlenül a központi (III. és VII.) főosztályoknak voltak alárendelve.

Az átszervezés következtében az Országos Rendőr-főkapitányságon belül megalakult a politikai nyomozó főosztály, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon a politikai nyomozó főosztály, és a megyei kapitányságokon is hasonló osztályok alakultak. A budapesti főosztály vezetője egyben a főkapitányság vezetőjének helyettese, míg a megyékben az osztályvezetők a megyei főkapitány helyettesei lettek. E feljegyzés szerint más irányítás alá került a kémelhárítás, a hírszerzés, az operatív technika és a rejtjelezés.

Az ORFK-nál az átszervezés alapvető feladata az volt, hogy kialakítsák a kapott új feladatoknak megfelelő szervezeti egységeket, másrészt az ORFK-t kisebb létszámú, operatívan intézkedő vezető szervvé alakítsák át. Az átszervezés során az ORFK hatáskörébe kerültek új feladatként a korábban a Vasúti Főosztály, a KEOKH útlevélosztály, a hírosztály, a Parlamenti Őrség által ellátott feladatok, aminek következtében létszáma az 1956. októberi állapothoz képest mintegy 600 fővel növekedett.

1957. január végére mind a Budapesti Rendőr-főkapitányság, mind a megyei rendőr-főkapitányságok új szervezeti felépítése elkészült. A Budapesti Rendőr-főkapitányság létszáma mintegy 4000 fővel emelkedett. 1956. október előtt a megyei főosztályokhoz tartoztak a rendőrségen a politikai nyomozó apparátuson kívül a büntetés-végrehajtási és tűzoltó apparátus is, az átszervezés után a megyei rendőr-főkapitányság csak a rendőri és a politikai nyomozó apparátust foglalta magában (azon belül a karhatalmi alakulatokat), a büntetés-végrehajtás és a tűzoltóság - mint 1953 előtt - önálló megyei szervként működtek.

1956. október 1-jén a 19 megyében összesen 145 rendőrkapitányság működött, az átszervezés során 3 megyei jogú várost (Debrecen, Pécs, Szeged) önálló városi rendőrkapitánysággá szerveztek át, illetve a járásokat mint önálló járási rendőrkapitányságokat leválasztották. A közbiztonsági helyzet megszilárdítása érdekében, valamint a fontosabb objektumok őrzésére karhatalmi és objektumőrző egységeket szerveztek.

1956. október elején a belső karhatalomnak 5 városban (Budapest, Szombathely, Szeged, Debrecen, Miskolc) volt egy-egy karhatalmi zászlóalja és Budapesten, valamint Pécsett 1-1 őrségi zászlóalja. Az átszervezést követően Budapesten 1 karhatalmi ezred, 6 városban (Pécs, Debrecen, Miskolc, Szeged, Győr, Szombathely) karhatalmi zászlóalj, Pest megyében 2 század, a többi 12 megye székhelyén 1-1 század erősségű karhatalmi alakulat kezdte meg működését.

A Határőrség szervezetében az 1956. október 1-jei állapothoz képest lényeges változás nem történt. A határövezetekben az egyes őrsök létszámát csökkentették, s a felszabaduló létszámból a nyugati határövezet létszámát 1700 fővel megerősítették. A személyi állomány felülvizsgálata során 180 tisztet bocsátottak el, többségüket a forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt.

Kisebb változások történtek a büntetés-végrehajtás, a tűzrendészet és a légoltalom irányításának vonatkozásában is. A megyei büntetés-végrehajtási alosztályokat megszüntették, így valamennyi megyei, illetve országos börtön közvetlenül a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságához tartozott. Egyidejűleg megszüntették a szénbányászati és építőipari büntetés-végrehajtási munkahelyeket.

A területi BM főosztályok megszüntetése következtében a budapesti és megyei tűzrendészeti osztály-parancsnokságok - mint önálló megyei szervek - közvetlenül az Országos Tűzrendészeti Parancsnokságnak lettek alárendelve.

A Légoltalom Országos Parancsnokságán az átszervezés után megszűnt a politikai és személyzeti osztály, valamint a titkárság, és a megmaradó feladatok ellátására elnöki osztály alakult; a budapesti és megyei törzsparancsnokságok szervezetében változás nem történt.

1957. február közepén a szolgálatot teljesítő rendőrök összlétszáma 25 080 fő volt, de közülük 7440 fő még akkor is karhatalmi szolgálatot teljesített. A rendőrségnél 4368 tisztet vizsgáltak felül. Közülük elbocsátottak 442 tisztet (ami az állomány közel 10%-a volt), a felülvizsgálat eredményeképpen 339 főt alacsonyabb beosztásba helyeztek. Miközben a BRFK és a kerületi kapitányságok 26 vezetőjének csak egyharmada, a megyei főkapitányságok vezetői közül pedig mindössze kettő maradt meg eredeti beosztásában, a rendőrségi apparátusba 847 új tiszt került be, akik közül 648 egykori államvédelmi tiszt volt.

A Belügyminisztérium át- és újjászervezése azonban ezt követően is folytatódott. 1957. február 18-án került sor egy újabb értekezletre a Belügyminisztérium szervezeti felépítéséről. Sajnálatos módon a tárgyalt javaslat és szervezési táblázat nem áll rendelkezésünkre, de az értekezletről készült feljegyzés és a hozzászólások alapján rekonstruálható, hogy ezen elképzelés szerint a rendőri munkát két csoportfőnökség (rendőri és állambiztonsági) irányította volna, és az összes állambiztonsági főosztályt egy főcsoportfőnökség alá kívánták rendelni.

A vitában részt vevők körében az előterjesztés nem talált egyöntetű támogatásra. Sós György, a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője szerint a javaslat a gyakorlatban az egységes rendőrség megszüntetését jelentette volna, s annak nyílt kimondását javasolta - a párt felé is -, hogy "úgy lesz minden, mint azelőtt". Bartos Antal miniszterhelyettes viszont tagadta, hogy a javaslat sértené az egységes rendőrség gondolatát. Szerinte a rendőri, illetve államvédelmi munkában egység nem is lehet, mert két, jellegében erősen különböző dologról van szó, a javaslat viszont "tisztább profilokat" teremtene. Horváth István rendőr ezredes véleménye ugyanakkor Sós Györgyéhez állt közelebb. Szerinte a javaslat az 1956. október 23. előtti állapotot kívánta visszaállítani, amit helytelenített. Fekete Károly miniszterhelyettes úgy összegezte a vitát, hogy a tervezettel kapcsolatos álláspontok nem egységesek és vannak jogos aggályok, ezért a dr. Münnich Ferencnek átadandó javaslathoz szükségesnek tartotta csatolni a különböző ellenvéleményeket is. Hozzászólásából az mindenesetre kiderült, hogy Tömpe Istvánnal előzetesen tárgyaltak a szovjet tanácsadókkal a Belügyminisztérium szervezeti felépítéséről, s a változtatási javaslat beterjesztésekor abból indultak ki, hogy a minisztérium felépítése akadályozza a munkát. "A változtatás elsősorban az államvédelmi vonalon a legsürgősebb. Félre kell tenni a szubjektív kérdéseket, és azt kell nézni, hogy a belügyi szervek minél ütőképesebbek legyenek." Végezetül úgy határoztak, a tervezetet a vitában elhangzott javaslatokkal együtt "az illetékes elvtársak" elé terjesztik, vagyis a végső döntést a pártvezetéstől várták.

Közben a Belügyminisztérium, pontosabban Tömpe István - a megváltozott politikai helyzet és az abból adódó új feladatok miatt - 1957. március 4-én készített egy újabb javaslatot a Belügyminisztérium szervezetének módosítására. Úgy vélte, az új szervezetben szükség lenne önálló politikai nyomozó csoportfőnökség létrehozására. Indoklása szerint az a tény, hogy a politikai nyomozó főosztály az ORFK alárendeltségében működött, két osztálya pedig a HM felügyelete alá került, a politikai nyomozó munkát széttagolta. Emellett szükségesnek vélte személyügyi csoportfőnökség kialakítását, illetve az ORFK módosult szervezetébe önálló politikai nevelő főosztály beillesztését. A munkásőrség és a belügyi szervek közötti együttműködés biztosítása érdekében a munkásőrség parancsnokságát szervezetileg az ORFK-hoz javasolták beilleszteni.

Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. március 12-ei ülésére beterjesztett előterjesztés öt csoportfőnökség létrehozását javasolta: I. Országos Rendőr-főkapitányság
II. Rendőrség politikai nyomozó csoportfőnökség
III. Személyügyi csoportfőnökség
IV. Gazdasági csoportfőnökség
V. Belügyi parancsnokságok csoportfőnökség
(határőrség, karhatalom, légoltalom, tűzrendészet, büntetés-végrehajtás és Térképészeti Intézet)

Ezek mindegyikéhez 4-10 főosztály, illetve osztály tartozott volna. Az Intéző Bizottság azonban nem volt partner a forradalom előtti - az államvédelmi részlegek különállását biztosító - struktúra visszaállításában. A határozat kimondta, hogy a testület a Belügyminisztérium tekintetében is érvényesíteni kívánja a minisztériumok általános felépítését, ezért nem ért egyet a csoportfőnökségek rendszerével. Egy csoportfőnökség működését javasolta, amelynek irányítása alá kellett tartozzanak az önálló parancsnoksággal rendelkező szervek. "A többi irányító szerv főosztályként működjék - a politikai nyomozó főcsoportfőnökség is -, osztályokat, alosztályokat, csoportokat kell szervezni a főosztályra érvényes fizetési státuszok érintetlenül hagyása mellett." Kádár János ugyanakkor azzal egyetértett, hogy a politikai nyomozó főosztályt az ORFK-ból ki kell vonni, és a HM-hez csatolt két részleget is vissza kell csatolni.

Ennek megfelelően a belügyminiszter 1957. április 9-én kelt, a Belügyminisztérium központi szerveinek szervezeti felépítését jóváhagyó 8. sz. parancsa szerint a minisztérium élén a belügyminiszter állt, akinek közvetlen irányítása alatt működött a minisztérium titkársága és a munkásőrség parancsnoksága, tanácsadó szerveként pedig létrehozták a Belügyminisztérium Kollégiumát, amelynek vezetője a miniszter, míg titkára a minisztérium titkárságának vezetője volt. A minisztériumhoz tartozó többi szerv öt részre tagozódott, úgy mint Országos Rendőr-főkapitányság (ezen belül a karhatalmi parancsnokság, a bűnügyi főosztály, közbiztonsági főosztály, vasúti főosztály, igazgatásrendészeti osztály, politikai nevelő főosztály, kiképzési osztály), a politikai nyomozó főosztály annak 13 osztályával, a személyzeti szervek (személyzeti főosztály, tanulmányi osztály, szervezési osztály, fegyelmi osztály), a gazdasági szervek és a belügyi parancsnokságok (Határőrség Főparancsnoksága, Légoltalom Országos Parancsnoksága, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság).

A Belügyminisztériumon belül a politikai nyomozó főosztály szervezeti struktúráját a belügyminiszter 1957. évi 12. számú, május 3-án kelt parancsa határozta meg, illetve hagyta jóvá. A parancs 1957. május 6-tól 13 osztály létrehozásáról rendelkezett, amelyek a következők voltak:
Katonai elhárító osztály
Kémelhárító osztály
Hírszerző osztály
Közlekedési szabotázs elhárító osztály
Belső reakció elleni harc osztálya, ipari szabotázs elhárító osztály
Mezőgazdasági osztály
Vizsgálati osztály
Figyelő és környezettanulmányokat készítő osztály
Operatív technikai osztály
Operatív nyilvántartó osztály, Országos Rejtjel Központ
"K" ellenőrzési osztály
Kormányőrség.

A belügyminiszter ugyanezen a napon kelt 13. sz. parancsával nevezte ki a politikai nyomozó főosztály két helyettes vezetőjét Galambos József és Rajnai Sándor személyében, illetve az egyes osztályok vezetőit.

A Belügyminisztérium 1956 novembere óta tartó át-, illetve újjászervezési folyamata ezzel lezárulni látszott. Az 1957. május 12-én kiadott 16. sz. belügyminiszteri parancs ugyanakkor újabb felülvizsgálatot és nagyarányú elbocsátásokat helyezett kilátásba arra való hivatkozással, hogy 1956 októberében a személyi állomány egy része megingott, kommunistához nem méltó magatartásával alkalmatlanná vált a belügyi szolgálatra. Az újabb felülvizsgálatot végző bizottságok munkájukat 1957. május 14-én kezdték meg, és június 5-ig tették meg javaslataikat a miniszterhelyettesi bizottság elé. 3100 fő ügye került bizottság elé, ebből 2973 fő elbocsátási javaslatát elfogadta, míg 123 fő elbocsátását kellő indokok hiányában visszautasította.

Az összefoglaló szerint a februári és a májusi létszámcsökkentés során összesen 5074 főt bocsátottak el az állományból (ennek következtében jelentős hiány keletkezett - különösen a tiszti állományban - amelyet a karhatalomból igyekeztek feltölteni). Ezzel egyidejűleg intézkedések történtek az egész személyi állomány felesketésére és véglegesítésére. A jelentés ugyanakkor nem hallgatta el, hogy az egyes testületek között továbbra is voltak ellentétek, "egyesek az ellenforradalom értékelésénél még nem sokkal messzebb látnak a rajtuk esett sérelemnél".

Ez utóbbi indokolta, hogy a párt vezetése is lezárja végre ezt a kérdést. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. december 17-én napirendre tűzte az állambiztonsági munka értékelésének kérdését, a határozat bevezetőjének indoklása szerint azért, mert "e szerv múltbeli tevékenységének értékelése sem a párt közvéleményében, sem a Belügyminisztérium dolgozói körében még nem egységes". A határozat meghozatalának és a kérdés párton belüli lezárásának szükségességével valamennyi hozzászóló egyetértett, annál is inkább, mert - mint elmondták - egyrészt a párton belül is voltak még, akik mindent az ÁVH nyakába akartak varrni, másrészt az államvédelmi állomány egy része sem heverte még ki az 1956 októberében és az azóta történt eseményeket. Marosán György véleménye szerint a szerv egyéves munkája és az előterjesztett értékelés jogossá teszi, hogy "erkölcsi-politikai súllyal" lépjenek fel. Kádár János viszont szükségesnek tartotta: foglalják határozatba, hogy a belügyi állomány körében helytelen nézetek is jelentkeznek, az állományban még mindig vannak olyanok, akikben nosztalgia él a régi ÁVH iránt, elégedetlenek a politikai nyomozó főosztály minisztériumon belüli helyzetével, és az államvédelmi munka múltbeli tevékenységét illetően véleményük eltér a párt hivatalos álláspontjától, bizonytalanok jövőjüket illetően. A párt határozata amellett, hogy igyekezett megnyugtatni őket, egyben e helytelen nézetek ellen is felvette a harcot.

Az 1957 májusában kialakult szervezeti struktúra alapjait tekintve 1962 végéig változatlan maradt. Kisebb szervezeti és személyi változások (az aktuális feladatoknak megfelelően) azonban folyamatosan történtek. Az MSZMP PB 1958. január 15-én a Belügyminisztérium "belső irányító munkájának erősítése" indokával döntött Tömpe István áthelyezéséről a Földművelésügyi Minisztériumba, a miniszter első helyettesének, valamint Fekete Sándor és Kurimszky Sándor belügyminiszter-helyettesek leváltásáról. Az első helyettes Földes László lett, Horváth Gyula, a BM Politikai Nyomozó Főosztály addigi vezetője miniszterhelyettesként a BM Személyzeti Főosztályát vezette, Galambos József pedig főosztályvezető-helyettesből a politikai nyomozó főosztály vezetőjévé lépett elő.

A BM szervezési osztály 1957. október 27-i jelentése szerint a BM rendszeresített összlétszáma akkor 60 855 fő volt, azon belül a rendőrség 20 551 fővel, a politikai nyomozó apparátus 4823 fővel képviseltette magát, a karhatalmi és őrségi szervek létszáma 8039 főt, a határőrség 15 000 főt, a büntetés-végrehajtás 3685 főt tett ki. Az 1956. októberi állapothoz képest a legnagyobb emelkedés - 3185 fő - a rendőrségnél, azon belül a közrendvédelmi apparátusnál volt, a politikai nyomozó apparátus létszáma viszont 1062 fővel csökkent.