2017. június 22.

A Bethlen-konszolidáció a nemzetközi politológiai irodalom tükrében

Szerző: Hirata Takeshi

A történetírás nagymértékben nemzeti jellegű tudomány. Ahhoz azonban, hogy igazán hiteles lehessen, nemzetközinek is kell lennie. Ennek egyik eszköze az összehasonlítás, azaz különböző vagy azonos korok rokon jelenségeinek mérlegre helyezése világos kritériumok alapján. A következőkben a japán University of Tokyo politológusa a nemzetközi politológiai irodalom alapján veszi górcső alá a Horthy-rendszert.

A magyarországi történeti szakirodalomban mind a mai napig bizonytalanság uralkodik a két világháború közötti politikai rendszer jellegét illetően. Cikkünk célja az, hogy ezt az oly sokféleképpen jellemzett és minősített rendszert a nemzetközi politológiai irodalom tükrében megvizsgáljuk. Elsősorban Bethlen István miniszterelnökségének időszakával foglalkozunk, hiszen az ún. Horthy-korszak politikai rendszerének alappilléreit Bethlen rakta le, s a rendszer jellege az ő miniszterelnöksége idején alakult ki.

A demokratizálódás foka
A politikai rendszerek elemzési módjai közül kettőt emelünk ki és alkalmazunk a magyar viszonyokra: (1) azt, amely a különböző rendszereket a demokratizálódási folyamatban elfoglalt helyük szerint minősíti, és (2) azt, amely egy komplex kritériumrendszer szerint kategorizálja az egyes rezsimeket.

Az első megközelítési mód szerint eleve feltételezzük a hosszú távú demokratizálódási folyamatot mint általános történelmi tendenciát, s megbecsüljük, milyen mértékig demokratizálódott az adott ország. Robert Dahl Poliarchy című könyve az ilyen megközelítés egyik klasszikus példájának tekinthető. Dahl a demokrácia (az ún. poliarkia) fejlődésének két dimenzióját különbözteti meg: az egyik a liberalizálódás vagy verseny, a másik a bevonás vagy részvétel. A liberalizálódási dimenzió azt mutatja meg, milyen mértékig megengedett az ellenzékiség, a politikai verseny. A bevonási dimenzió pedig azt, hogy a lakosságnak mekkora része jogosult részt venni a közéleti versenyben. Képzeljünk el egy grafikont, amelynek függőleges tengelye a liberalizálódás mértékét mutatja, a vízszintes pedig a részvételét. Például, ha a rendszer megadja a titkos választójogot a lakosság bizonyos körének, akkor a liberalizálódási dimenzió mentén emelkedik fel, ha pedig a lakosságnak a választásra jogosult részét növeli, akkor a bevonási dimenzió mentén tolódik el.

Mikor válik a rendszer demokráciává a demokratizálódási folyamat végén? Göran Therborn svéd újbaloldali teoretikus szerint csak akkor, amikor: 1. létezik népképviseleti kormányzat; 2. a népképviseleti kormányzat megválasztásakor az összes felnőtt polgárnak választójoga van; 3. minden választópolgár szavazata egyenlő súllyal bír; 4. a választók az államgépezet fenyegetése nélkül szavazhatnak bármelyik pártra.

E kritériumcsoportot szigorúan alkalmazva Therborn felülbírálta az addig általánosan elfogadott nézetet, s nagy meglepetést okozva gyökeresen megváltoztatta a demokráciák kialakulásának nyugati országok közötti sorrendjét. Ugyanis úgy érvelt, hogy Angliában a politikai berendezkedés csak az 1920-as évek végén tett eleget a demokrácia kritériumainak, Franciaországban csak a második világháború után, az Egyesült Államokban pedig csak 1970 körül. Ezek a példák a választójog korlátozásának három jellegzetes módját mutatják: osztály, nem, faj. Az európai országok közül Norvégia volt az első, amelyben a modern demokrácia kialakult, azt követte Dánia, majd pedig Ausztria és Svédország. (1. sz. táblázat.) Ezek alapján hol találjuk Magyarország helyét a demokratizálódási folyamatban?

A második táblázatban látható az európai országokban a szavazásra jogosultak aránya az összlakossághoz képest 1917 és 1930 között. Olyan országokban, ahol a felnőttek általános választójoga érvényesült, kb. 45-65 százalék volt a választójoggal rendelkezők aránya. Viszont olyan országokban, ahol csak a férfiak általános választójoga érvényesült, kb. 20-30 százalék volt az arány. Az utóbbiak többnyire katolikus országok, pontosabban olyanok, amelyekben az antiklerikális, „laikus” állam szemben állt a katolikus lakossággal, továbbá a balkáni országok. Ehhez képest Magyarországon 1920-ban kb. 40%, 1922-ben kb. 30%, 1926-ban pedig kb. 27% volt a szavazásra jogosultak aránya. Ez megmutatja a demokrácia egyik dimenziójának, a részvételnek a mértékét. A versenyzési dimenzióban viszont súlyos korlátozást jelentett Magyarországon a vidéki nyílt szavazás, amelyre a többi korabeli európai országban nem akadt példa. Legkésőbb a 19. század végére majdnem minden európai országban megszűnt a nyílt szavazás, Poroszországban maradt fenn az első világháborúig, Magyarországon pedig még ezután is.

Therborn nem foglalkozott a kelet-európai országokkal, de bizonyosan úgy ítélte volna meg, hogy az 1920-as évek Magyarországán nem alakult ki demokrácia. A választójog feltételei különböztek a férfiak és a nők esetében, s ez ellentétben áll Therborn második kritériumával. Ha ezt a tényt félre is tennénk arra hivatkozva, hogy más európai országokban sem érvényesült a női választójog, akkor is marad a vidéki nyílt szavazás, amely Therborn negyedik kritériumának mond ellent. A harmadik érv az lehet, hogy az 1920. évi III. tc. alapján gyakorlatilag betiltották a kommunista pártot.

A demokrácia kialakulása
Therborn a demokrácia kialakulásának három típusát különbözteti meg: 1. a háborús vereség következtében, „véletlenül”, előzetes elképzelések nélkül, kényszerűségből kerül sor a demokrácia bevezetésére; 2. a nemzeti mozgósításhoz – háború, nemzeti integráció, függetlenedés – szükség van a demokráciára; 3. belső fejlődés következtében alakul ki a demokrácia. A harmadik típust két altípusra osztja: a) a nagybirtokosoktól függetlenül, kisbirtokosok erejének köszönhetően valósul meg; b) az uralkodó osztályblokk szétszakadása idézi elő a demokráciát. Magyarországon a részvétel mértékének az első világháborút követő hirtelen, nagymértékű növekedése – a háborút megelőző 6%-ról 40%-ra – alapján az ország az első típushoz sorolható.

Az 1919-es, Friedrich István-féle általános választójogi rendelet bevezetését a győztes államok kényszerítették ki annak érdekében, hogy a békeszerződést a lakosság minél szélesebb rétege által választott kormány írja alá. Nyilvánvalóan az is hozzájárult a szélesebb körű választójog bevezetéséhez, hogy az új határokon belül jelentőségét vesztette a nemzetiségi kérdés, amely a háború előtt ürügyet szolgáltatott a választójog korlátozására. Azt azonban, hogy az 1922-es Bethlen-féle választójogi rendelet nem tudta az első világháború előtti választójogot helyreállítani, másképpen kell magyaráznunk. Véleményünk szerint nemcsak a külső nyomás kényszerítette ki, hanem a belső tényezők is alátámasztották az általános választójogot, és ezek együtt lehetetlenné tették a választójog bizonyos mértéken túli korlátozását.

Úgy tűnik, hogy Therborn a demokrácia kialakulásának utolsó fázisát túlhangsúlyozta, s ezért túlbecsülte a külső tényezőket, és lebecsülte a belsőket. E rendszerezés korrekciójának tekinthető John Stephens tanulmánya, amelyben a szerző – Therbornhoz hasonlóan – a kisebb országokra is kiterjedően vizsgálta a nyugat-európai demokráciák kialakulásának s bukásának okait, és az előzetes reformokat is figyelembe véve egy-egy osztály szerepét értékelte ebben a folyamatban. Stephens is fontos szerepet tulajdonított az első világháborúnak a demokráciák kialakulásában, de csak abban az értelemben, hogy a mozgósítás, a háborús gazdasági rendszer következtében – egy időre – az ipari munkásság javára módosultak az erőviszonyok. Számos esetben az első világháborút megelőzően a városi középrétegek és a kisbirtokos parasztság koalíciója kényszerítette ki a választójogi reformokat, s ehhez a koalícióhoz az ipari munkásosztály általában csak kisebb partnerként csatlakozott.

Bár a liberális és a klasszikus marxista teoretikusok az ipari burzsoáziát tekintik a demokrácia természetes létrehozójának, Stephens – Therbornnal egyetértve – úgy ítélte meg, hogy az ipari burzsoázia általában ellenezte a választójog kiszélesítését, és csak az olyan óliberális népképviseleti kormányzatok létrehozását támogatta, amelyeket vagyoni vagy végzettségi cenzusok korlátozta választójog alapján egy szűk réteg választott. Azokban az országokban, ahol a földbirtokstruktúra egészségtelen volt, a nagybirtokos elit léte nemcsak az autoritárius szövetség lehetőségét kínálta a burzsoáziának, hanem a városi középrétegek és a parasztság fölött gyakorolt ideológiai hegemónia révén a munkásosztályt is megfosztotta leendő demokratikus szövetségeseitől. Ahol a demokrácia kialakulása kizárólag annak volt köszönhető, hogy az első világháborút követően az osztályerőviszonyok pillanatnyi megváltozása következtében a munkásosztály egy időre előtérbe került, és a demokrácia nem épült a munkásosztály és más osztályok közötti demokratikus szövetségre, az új demokrácia a két világháború között labilis maradt.

E gondolatmenetet adaptálva állíthatjuk, hogy Magyarországon is a városi középrétegeket képviselő Vázsonyi-féle demokraták, a birtokos parasztság által támogatott Nagyatádi Szabó-féle kisgazdák és a munkásságot szervező szociáldemokraták követelték az első világháborút megelőző években a demokráciát. Az első világháborút követő felfordulás idején lezajlott forradalomban az ipari munkásosztály meghatározó szerepe éppen a társadalmi erőviszonyok váratlan eltolódásának következménye volt. A parasztság és munkásság szövetsége azonban nem tudott kialakulni. A kisgazdák integrálása az Egységes Pártba – amely a Bethlen-féle konszolidáció egyik legfontosabb lépésének tekinthető – politikailag azt jelentette, hogy a parasztság a nagybirtokosokkal szövetkezve elzárkózott a munkásság elől. Az már más kérdés, hogy ennek oka vajon az agrárelit ideológiai hegemóniája volt-e.

Tekintélyuralmi rendszer
A második megközelítési mód a politikai rendszerek osztályozása, amellyel egykorú politikai rendszereket bizonyos kritériumok szerint néhány kategóriába sorolhatunk. A politikai rendszerek osztályozása szempontjából Juan Linz tanulmányait tekinthetjük alapvetőknek. A spanyol politológus az olyan politikai rendszert, amely nem demokratikus, de nem is totalitárius, authoritarian regime-nek, tekintélyuralmi rendszernek nevezte el. Linz először a következő jellemzőkkel mutatta be a tekintélyuralmi rendszert: 1. korlátozott pluralizmus: a demokráciával ellentétben nem alakul ki korlátlan pluralizmus, ugyanakkor a totalitarizmussal ellentétben nem valósul meg a pluralizmus teljes hiánya sem; 2. a meghatározott ideológián alapuló totalitarizmussal ellentétben a rendszer eszmei bázisa intellektuálisan kidolgozatlan, inkább emocionális, mint racionális gondolkodás- és viselkedésmódon alapul; 3. az aktív támogatásra kényszerítő totalitárius mozgósítással ellentétben inkább a rendszer passzív elfogadását, a rendszer iránti közömbös magatartást részesíti előnyben; 4. egy vezér vagy esetleg egy kis csoport hatalomgyakorlása hivatalosan nem definiált, valójában azonban kiszámítható korlátok között zajlik.

Újabb tanulmányaiban (főleg az első és a harmadik kritérium további bontásával) Linz megpróbálta tovább finomítani a tekintélyuralmi rendszereken belüli osztályozást, s három alcsoportot jelöl meg: 1. katonai-bürokrata-technokrata rendszer; 2. korporatizmus; 3. mozgósításos autoritárius rendszer.

Fel kell figyelnünk arra, hogy Linz fogalmai a tömegpolitikai helyzetre vonatkoznak, tehát nem érintik például azt a rendszert, amelyben az uralkodó és a parlament megosztotta a hatalmat (ez a „kettős” rendszer történelmileg a népképviseleti kormányzat előtt és az abszolutisztikus állam után létezett, s a 19. században gyakori uralmi forma volt). Magyarországgal kapcsolatban úgy véljük, hogy itt már az első világháború után kialakult a tömegpolitikai helyzet. Ebben az értelemben tehát a dualizmuskoritól gyökeresen eltértek a feltételek. A konszolidációs rendszer nem volt sem demokratikus, sem totalitárius, és nagyjából megfelel az autoriter rendszer Linz által felállított kritériumainak – néhány fenntartással, különösen ami a negyedik pontot illeti.

Linz eredetileg egy olyan rezsim bemutatására fejlesztette ki fogalmi hálóját, amely a második világháború utáni Európában nem tartozott sem a nyugat-európai demokratikus országokhoz, sem a kelet-európai kommunista blokkhoz, s ez a spanyol Franco-rendszer (másik példája a Salazar-féle Portugália). Később is főként olyan rendszerek elemzésével foglalkozott, amelyekben a parlament nem játszott fontos szerepet. Csakhogy Magyarországon nagyon is fontos szerepet játszott!

A második világháború után Latin-Amerikában létrejött számos katonai diktatúra közül egyedül a brazíliai nem számolta fel a parlamentet, bár hatalmától megfosztotta és összetételét gyökeresen eltorzította. Éppen a brazíliai katonai diktatúra jövőjéről írott tanulmányában találkozhatunk Linznek egy másik elemzésével. Ebben úgy érvelt, hogy Brazíliában 1973-ban, alig 10 évvel azután, hogy a hadsereg átvette a hatalmat, még nem alakult ki a tekintélyuralmi rendszer, csak tekintélyuralmi „helyzet” volt. Amikor ugyanis a puccsista katonák hatalomra kerültek, megígérték a demokráciához való visszatérést, ezzel aláásták a katonai diktatúra hosszú távú legitimitását. Linz a brazil politikai rendszer megszilárdítására kidolgozott néhány módszert, bár azok megvalósításának lehetőségében kételkedett. Különösen figyelemreméltó ezek egyike. Eszerint olyan hegemonikus pártrendszert kell alkotni, amely a hadsereg szempontjából megbízható elemekből kovácsolt pártnak állandó parlamenti többséget biztosít, és ez legalább demokratikus látszatot teremt. A brazíliai katonai diktatúra valóban kísérletet tett erre.

Mindezek alapján a magyarországi konszolidációs rendszert, melyben a vidéki nyílt szavazás és a nyilvánvaló közigazgatási beavatkozás miatt nem volt meg a kormányzati váltógazdaság lehetősége, hegemonikus pártrendszerrel rendelkező tekintélyuralmi rendszernek is nevezhetjük. Az Egységes Párt azonban nem csupán a diktatúra demokratikus látszatáért jött létre, mint Brazíliában, ahol a hadsereg vezetése sohasem engedett át jelentős hatalmat a parlamentnek addig, amíg a rendszerváltás az 1980-as évek közepén meg nem történt. Véleményünk szerint az Egységes Párt nem látszatintézmény, hanem a konszolidációs rendszer egyik lényeges érdekütköztető eleme volt.

A magyarországi konszolidációs, illetve kormánypárti rendszer jövőbeli kutatásakor szükség lenne a más országokkal történő összehasonlításra is. A sikeres kutatás előfeltétele az, hogy olyan országokat hasonlítsunk össze, amelyeknek gazdasági-társadalmi adottságai, feltételei bizonyos mértékben hasonlítanak egymásra, és olyan kutatási logikát kell kialakítani, hogy eltérő adottságaik magyarázatot adjanak eltérő fejlődési pályáikra. Kelet-Közép-Európa politikai fejlődésének egyik sajátossága az, hogy a tömegpolitikai korszak kezdetén nemcsak a szociáldemokrata, hanem a parasztpárt is bekerült a parlamentbe, és az utóbbi magatartásától függött a kialakuló politikai rendszer jellege. Csehszlovákiában a parasztpárt kulcsszerepet játszott a kormánykoalícióban, s a gazdasági körülményektől függően akár balról, akár jobbról választotta koalíciós partnerét, a demokrácia folytonosságát biztosította. Lengyelországban az egymással vetélkedő parasztpártok nem tudták a demokráciát súrlódás nélkül működtetni, azonban a Pilsudski-féle szanációs rendszer sem tudott megszilárdulni, amely ugyan sokszor tett kísérletet arra, hogy létrehozzon egy magyarországi kormánypárthoz hasonló szervezetet, de hiába. Magyarországon a parasztpárt végső fokon hozzájárult a kormánypárti rendszer felépítéséhez. A további kutatásoknak érdemes volna választ keresni arra a kérdésre is, mennyiben magyarázható a parasztpártok eltérő viselkedése társadalmi bázisukkal, amely az adott ország társadalmi-gazdasági adottságait tükrözte.

A konzervatív politika

"[…] a liberalizmus, valamint a radikalizmus egy-egy program. Ezzel szemben a konzervatív politika nem program, hanem metódus. A liberális program arra törekedett, hogy valóra váltsa az alkotmányos parlamenti kormányformát, megteremtse a közszabadságokat, hogy mindenkinek egyforma szabadsága legyen és azért tehetségének megfelelően boldogulni tudjon. A radikalizmus nem egyforma szabadságra törekszik.

Magyarországon a radikalizmus egyúttal a közszabadságoknak a halálát jelentette, mert csak így vélték a saját szabadságukat biztosítani. Amikor a radikális kormányférfiak léptek a magyar kormány élére, a felsőbb osztályok szabadsága megszűnt, és azok olyan szolgaságba taszíttattak, amelyhez fogható példa a legsötétebb középkorban sem volt. Ez a különbség a radikalizmus és a liberalizmus között.

A tömegek túlsúlya a kvalitások felett: ez a radikalizmusnak és az általános egyenlő, titkos választójogoknak a politikai jelentősége, amelyről a tisztelt uraknak sohasem beszélnek, de amely ott lappang az ő törekvéseik mögött, mert hiszen a kultiváltabb, az előrehaladottabb, a képzettebb néposztályok sohasem fognak odaállni a tömegek elé azért, hogy demagógiát csinálva egyéni előnyöket igyekezzenek a maguk számára szerezni.

Igenis van egy liberális program, amelynek nyakára hágott az utolsó évtizedben egész Európában a radikalizmus. Ezzel szemben áll egy józan konzervatív politika, amely a maga részéről a haladást soha szem elől nem tévesztve, fokról-fokra igyekszik megvalósítani programpontjait. Legboldogabb az az ország, amely a liberális programokat józan és becsületes konzervatív pártok útján valósítja meg. A haladást soha szem elől nem téveszti, de más oldalról viszont összeegyezteti a haladásnak a feltételeit a nemzet valódi érdekeivel. Ha ezt mondom, Anglia példájára nézek, ahol igazi polgári radikalizmus nincs, ahol van egy munkásradikalizmus, ahol van egy liberalizmus és van elsősorban erős konzervatív irány, amely azonban az idők követelményeit sohasem ismerte félre, hanem céltudatosan tudta a haladást úgy előrevinni vagy mérsékelni, ahogy ez a nemzet valódi érdekeinek megfelel. Bár teoretice lehet vitatkozni afelett, hogy a titkos választójog a legtökéletesebb teoretikus formája a választójognak, de praktice azt kell mondanom, hogy vészes helyzetbe hoznók ezt az országot, a legnagyobb veszélyeknek tennők ki ezt az országot, abban a percben, ha félreismerve a fennálló körülményeket olyan utakra tévednénk, amely népszerűség hajhászása céljából minket arra vinne, hogy félreismerjük ennek a nemzetnek a nagy érdekeit."

Bethlen István: Beszéd a konzervativizmusról és a választójogról. (Pesti Napló, 1925. január 13., 2. oldal)