2017. május 24.

A bor és a szerzetesek a középkorban

Szerző: Török József

Az 1046-ban vértanúhalált szenvedett Szent Gellért püspökről az életrajzát tartalmazó nagylegenda azt írja, hogy „a monostornak egyházi gondozásában olyan buzgó volt, hogy nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. Mert azt mondta: »Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül.«” Ez a szép példa is a bornak, az eucharisztia egyik alapanyagának kiemelt megbecsülését jelzi a középkorban.

A szerzetesből lett püspök, Gellért jól ismerte, mi több, élete java részében követte Nursiai Szent Benedek Reguláját, amely az ezredfordulóra szinte kizárólagosan irányította a szerzetesi közösségek életét.

A benedeki Regula 40. fejezete az ital mértékéről szól, s ezzel a szerző elfogadja a bort mint megszokott, mindennapi táplálékot. Nem véletlen, hogy az „étel mértéke” és a „mikor kell étkezni” címeket viselő fejezetek közé került e fontos eligazítás. Benedek szívesebben követte volna a hagyományos utat, vagyis a bor tiltását az eucharisztián kívül, szabályzatát mégis a középút keresése jellemzi: „Ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor. Akinek azonban Isten megadja az önmegtartóztatás erényét, tudják meg, hogy külön jutalmuk lesz érte.” 

A hemina mint mértékegység számos vitára adott okot a középkorban, s az a megközelítés, hogy kb. három deciliter, kissé pontatlan és jámbor. A hemina akkor (529 táján) és ott (Közép-Itália) elfogadott és ismert űrtartalmára áttételesen utal a regula folytatása: „Ha a helyi viszonyok, a munka vagy a nyári hőség miatt többre lenne szükség, azt az elöljáró ítélje meg.” Álnaivan közbe lehetne vetni a másfélezer évvel ezelőtti szerzőnek, hogy a forrás vagy patak friss vize miért nem jutott eszébe, amikor a szerzetesek nyári hőség stb. okozta szomjának oltásáról rendelkezik. A következő mondatai azonban az óvás – „De mindenképpen ügyeljenek arra, hogy sokat ne igyanak, vagy éppen meg ne részegedjenek!” – után rávilágítanak a szerzetesek vélekedése által okozott kötöttségre: „Bár azt olvassuk, hogy »a bor egyáltalán nem való a szerzeteseknek«, de mivel korunkban lehetetlen a szerzeteseket erről meggyőzni, legalább abban egyezzünk meg, hogy ne igyunk a telítettségig, hanem mértékletesebben; hiszen »a bor elszakítja Istentől még a bölcseket is«.” (Sirák fia könyve, 19,2.) A Vitae Patrum által képviselt elutasító magatartást Benedek érezhetően közelebb állónak véli, ám a közvélemény nyomásának engedni kényszerül.

Az ősi szerzetesi gondolkodás mögött az az üdvtörténeti tény rejlik, hogy a zsidók, majd nyomukban a keresztények – a többi kortárs vallással ellentétben – nem az eksztázisban, hanem a szürke józanságban találkoztak a természetfölötti valósággal. A transzcendens világba történő belépéshez nem a révületen, részegségen keresztül vezetett az út, hanem éppen ellenkezőleg, a józanságon át. Az első szerzetesek ezt az alapigazságot óvták és védték, amikor a bort még a mindennapi, profán életük részeként sem voltak hajlandók elfogadni. Benedek önmagát tagadná meg, ha nem tenne utalást a következő lehetőségre: „Ahol azonban a helyi viszonyok úgy hozzák, hogy a felemlített mennyiség sem kapható, hanem sokkal kevesebb, vagy éppen semmi, áldják ezért az Istent, akik ott laknak, és ne zúgolódjanak.”

A bor tehát Nursiai Szent Benedeknél csak megtűrtnek számított, megítélése azonban a 9. század folyamán jelentősen javult: a Karoling Birodalom monostorainak reformján munkálkodó Aniane-i Szent Benedek már gyógyírnak tartotta, amely a betegek és az öregek mellett a szerzeteseknek is jár, hogy erejük legyen az önként vállalt szigorú fegyelem megőrzéséhez. Ha a nyugati szerzetesség atyja a Bibliából idézett a bor fogyasztása ellen, néhány évszázaddal későbbi fiai sem voltak restek, és megtalálták Timóteust, akinek maga Szent Pál apostol javallta a mértékletes borivást gyomrának egészsége érdekében és gyakori gyöngeségei miatt (Tim 5,23). A kánai menyegző (Jn 2,1–26) pedig Jézus első csodájának színtereként szinte kínálja a bor, mi több, a minőségi, kiváló bor égi ajándékként történő elfogadását mindenki számára, legyenek hívek vagy papok, főként pedig közösségben élő szerzetesek. A francia szerzetesek a francia, tehát minőségi bor (vinum francum) ellentéteként alkalmazták a vinum hunnicum elnevezést.

Az északi vidékek monostorai, ahol a szőlő már nem termett, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a nyerészkedő kereskedelemnek, igyekeztek saját tulajdonú szőlőföldekre szert tenni a legjobb bortermő vidékeken. A borkereskedelemről pedig egyetlen magyar példa is elegendő: Kalán pécsi püspök 1213-ban panaszt tett III. Ince pápánál a cikádori ciszterci szerzetesek ellen, akik felvásárolják a szőlőskerteket, megtagadják a tized fizetését és kereskedelmi célra bort készítenek.

A borral kapcsolatban a szerzetesi élet számtalan szabályt megfogalmazott, hogy ne legyen ártalmára sem az egyénnek, sem a közösségnek. A szerzetesek valamennyien nap mint nap megkapták a boradagjukat. A hemina pontos meghatározását a regula magyarázói soha nem hagyták el; a mértéktartó Nicolas de Fractura szerint az annyi italt jelent, amennyit a reggeli étkezés (prandium) alkalmával fogyaszt a szerzetes.

Cluny szokásrendje szerint a bor mértékegysége a scíphus volt, ami nem ivópoharat, hanem serleget jelentett. Itt a szerzetesek párosával kapták meg boradagjukat egy olyan edényben, amelynek iustitia (igazságosság) volt a neve, nem véletlenül. A két szerzetesnek igazságosan – és nem testvériesen! – kellett megosztozni rajta, ami nem ment zökkenőmentesen. A közös edényhasználat is riasztotta őket, még inkább a legyek és egyéb, a bor illatára odasereglő rovarok sokasága nyáridőben.

Petrus Venerabilis, a 12. század kiemelkedő apátja, a ciszterci Szent Bernát vitapartnere kijelentette, hogy ezentúl minden szerzetes saját poharából fogyaszthatja el boradagját. Ugyanekkor megtiltotta a mézzel, szegfűborssal ízesített bor fogyasztását, kivéve nagycsütörtökön, amikor valóban hosszú volt a böjt. ősi szerzetesi mondás volt ugyanis, hogy „az ital nem töri meg a böjtöt”, tehát a mézesbor adott erőt a hosszú zsolozsmázáshoz.

Cluny szerzetesei a napi adagon túl egyes napokon étkezésen kívül is kaptak bizonyos mennyiségű bort, például nagypénteken, aminek szeretet (caritas) volt a neve. Az ünnepek szintén alkalmat adtak a szeretet ilyetén gyakorlásához, és a közösségi élet eme eseményének szintén megadták a módját. Amikor a szeretet-bort az ebédlőbe vitték, égő gyertya előzte meg a hordócskát vagy a korsókat, és az asztalra tett borosedény mellett két égő gyertya virrasztott, amíg tartott az ital.

A napi borosztást gondosan szabályozták. Az ebédlőbe mindenkinek vinnie kellett a maga üvegét a rendes és a kiegészítő boradag számára. Ahol üvegre nem tellett, a borosedény vagy inkább kupa fából készült. A fő ünnepeken „egészséges, tiszta és víz nélküli” bor került kiosztásra, amiből egyenesen következik, hogy a hétköznapok során időnként meg kellett elégedni a „hunok borával”. Bizonyos közösségekben nagyböjt folyamán a hústól való megtartóztatáshoz a bor tilalmazása járult, ami csak fokozta a böjt érzetét.

A szerzetesek máskor pótolták az italbeli mulasztást, természetesen csak módjával. ősi szokás szerint nyáridőben a délután 3 órai kezdetű, nona nevezetű zsolozsma-imádság után az egész közösség a templom kórusából testületileg az ebédlőbe vonult, és ott szerény mennyiségű bort fogyaszthattak, ami nem számított bele a napi adagba.

Szent Benedek szabályzatának 31. fejezete szerint a monostor javainak gondozásával megbízott szerzetes a cellarius. Ez a tisztség az ókorból maradt fenn, mert már a rómaiaknál bizalmi állásnak számított. A Regula Magistri szerint a cellarius tisztségre kipróbált, józan életű szerzetest kell kinevezni, aki soha nem esett a torkosság bűnébe, és nem arról nevezetes, hogy sokat eszik és iszik. Clunyben a cellarius feladatköréhez tartozott gondoskodni a boron túlmenően valamennyi élelemről, azok raktározásáról, konyhába kerüléséről. E feladatokat a cellarius több segítővel végezte. A borcsősz (custos vini) feladata volt törődni a pincével, olyannyira, hogy ott is kellett hálnia. (Nyilvánvalóan nem az újbor készítése idején!)

A szerzetesek a bort mint a természet felülről jövő ajándékát és az emberi szorgalom, találékonyság együttes eredményét nagyra becsülték, fogyasztásának megadták a módját. Ezt tükrözi a szerzetesi jelbeszéd is, amelyet a kötelező hallgatás idején a legszükségesebbek közlésére megengedhetőnek tartottak. Fleury bencés monostorának szokásrendje szerint a szerzetes, ha a bort akarta jelezni, „mutatóujját ajkai közé tette, és fejét kissé fölemelte, mintha inna”. A jelzés tökéletesen kifejezte a kívánt italt; a szerzetesek szerencséjére a szabályzatok, szokásrendek gondoskodtak arról, hogy a kívánság rendezett módon teljesüljön.