2017. október 17.

A bordélyrendszer Budapesten

Szerző: Szécsényi Mihály

A 19. században Európa-szerte komoly társadalmi problémát jelentett a prostitúció tagadhatatlan léte. A mindenütt burjánzó szabályozatlan prostitúció ugyanis irritálta a polgárok jelentős részét. A kor felfogásában a szexualitás szégyenletes és bűnös dolog volt, egyes formái perverziónak minősültek, a meztelenkedést tiltották. A nemi élet gyakorlásának lehetőségét a házasságra, majd – egészségügyi szempontoktól, illetve erkölcsi meggondolásoktól egyaránt vezérelve – a szabályozott prostitúcióra próbálták szűkíteni.

Megoldásnak a prostitúció ellenőrzéssel összekötött engedélyezése látszott. A szifilisz időközben megszelídült, s az esetek döntő többségben már nem volt halálos kimenetelű. Olyan elhúzódó lefolyású betegséggé vált, amellyel szemben a gyógyítás is kezdett szerény eredményeket felmutatni. Az állam számára minden országban komoly költségekkel járt a szifiliszben megbetegedett polgári lakosság gyógykezelése, izolálása. Ennél is nagyobb gondot okozott a katonák megbetegedése. Ők ugyanis a fertőzést döntően prostituáltaktól kapták, s jelentős arányban váltak hosszabb-rövidebb időre szolgálatra alkalmatlanná.

A prostitúció magyarországi szabályozására a szabadságharc alatt tettek először kísérletet. A honvédek megbetegedései miatt 1848. november 6-án a kereskedelmi miniszter rendeletet adott ki, amelyben kötelezte a két város vezetőit:

„Tiszti orvosainknak szigorú kötelességül tegye, hogy amennyiben netalán itt ott kéjhölgyek léteznének, azokat egészségi állapotok tekintetéből figyelemmel kísérvén, minden héten meghatározott időben hatósági felügyelet mellett megvizsgáltassa.”

A szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok egyszerűen tudomásul vették a prostitúció már létező vagy éppen kialakuló formáit. A kéjelgés főbb helyszínei: kocsmák, fogadók, kávéházak és természetesen a nyílt utca volt. Emellett egyre felkapottabbak lettek az ún. kéjnőtelepek. A szállásadónő a lányoknak nemcsak lakást, de tevékenységüknek színteret is biztosított. Kialakult a prostitúcióból élőknek egy olyan rétege is, akik azért béreltek lakásokat, hogy kéjnőket alkalmazzanak, ezáltal gyakorlatilag bordélyokat hoztak létre.

A bordélyház
A bordélyházat a prostitúció többi európai intézményétől – kéjnőtelep, találkahely, garniszálló – a szalon különböztette meg. A középkori fürdők és bordélyok megszűnte után hosszú idővel itt találkozhattak újra intézményesített keretek között férfiak és nők szexuális kapcsolat létrehozására – erkölcsi, vallási vagy ideológiai megkötések és következmények nélkül.

Ezt a már létező gyakorlatot vette alapul Pest város tanácsa, amikor a kiegyezés évében, 1867. október 31-én elfogadta a kéjelgésről, a bordélyházakról és a kéjhölgyekről szóló szabályrendeletét. A rendelet történeti és gyakorlati jelentősége egyaránt nagy, mert – országos szabályozás hiányában – az ország törvényhatóságai ezt tekintették mintának.

A szabályozással igyekeztek minden kéjnőtelepet bordéllyá alakítani és minden kéjnőt az új intézmény falai közé szorítani. A hatóságok azért támogatták a bordélyok létrejöttét, mert úgy tűnt, megfelelő formát találtak a prostitúció ellenőrzésére. Ebben a rendszerben a magánkéjnőket tekinthetjük egyéni vállalkozónak, míg a bordélyt a tulajdonos felügyelete alatt álló üzemnek. Ez már – szemben a középkori bordéllyal – üzleti vállalkozás, amelynek adót kellett fizetnie, és megküzdve a konkurenciával, gazdaságosan, haszonelvűen kellett működnie.

A rendőrség kulcsszerepet játszott a prostitúció ellenőrzésének rendszerében. Kiadták a személyre szóló és a házak elhelyezkedésére vonatkozó engedélyeket. Minden egyes bordély esetében a főkapitány határozta meg külön-külön azt az összeget, melyet a közösülésért kérhettek, és ezen belül azt a hányadot, amely a bordélyosnak, illetve az alkalmazottnak járt. A bordélytulajdonos és a kéjnők bármilyen természetű vitájában elsőfokon ugyancsak a rendőrség döntött. Ezek a szubjektíven kezelhető döntési jogosítványok óhatatlanul elvezettek a korrupcióhoz, amely a fejlődés hőskorát élő és a gründolás lázában égő főváros egészét jellemezte ekkor.

A bordélyrendszernek további súlyos következményei is voltak. Mivel a rendszeres látogatók érdeklődésének fenntartása folyamatosan igényelte az új lányok belépését, egyértelműen kötődött a leánykereskedelemhez, a kerítéshez, a prostitúcióra történő csábításhoz. Problémát jelentett az is, hogy a tulajdonosok igyekeztek anyagilag és fizikailag szoros függőségi viszonyba hozni a lányokat. Az anyagi függőség kialakítása kölcsönökkel vagy irreális áron felszámolt ruhák és élvezeti cikkek segítségével történt. A lányok a szép ruhákat, illatszereket természetesen hitelbe kapták, s amíg azokat ki nem fizették a keresetükből, addig nem távozhattak. A bordélyok tulajdonosainak alapvető érdeke volt, hogy alkalmazottaikat magukhoz kössék, szabad mozgásukat a házon kívüli világban korlátozzák. Sokan ezt eleve nem fogadták el, és a prostitúció más formáját választották.

A kéjnőtelepekből kinőtt vagy a szabályozás előírásának megfelelően létrehozott bordélyok zöme az 1870–80-as években igénytelen berendezéssel, sokszor kifejezetten zord körülmények között fogadta a vendégeket. Lichtenfeld Fáni bordélyos 1884-ben beadott kérvényében közli, hogy az Aggteleki utca 17. szám alatt üzlet nyitására alkalmas „önálló lakosztállyal bír”. Az ellenőrzést végző rendőrtisztviselő viszont „egy nagy bolti helyiséget” talált, „mely deszkafalakkal több részre van osztva s e fülkék használtatnak üzleti célokra”.

Titkos prostitúció
A bordélyrendszer monopolhelyzetét Budapesten is elsősorban a titkos prostitúció kérdőjelezte meg. Thaisz Eleknek, Budapest első híres-hírhedt rendőrfőkapitányának összegzése szerint 1878-ban a fővárosban hivatalosan 41 bordélyház működött 281 kéjnővel. Ugyanakkor a rendőrség 850-900 utcán csavargó kéjnőt és 729 titkos bordélyházi és más bejegyzett kéjnőt fogott el s büntettetett meg. Bordélyházba azok a nők mentek, akik hosszabb távon vállalták a prostitúciót, nem volt más választási lehetőségük, ugyanakkor szükségük volt az intézmény által nyújtott sajátos biztonságra. Az átmeneti gondokkal, anyagi problémákkal küzdő nők – például hely nélküli cselédek és munkásnők –, akik rövid távú, átmeneti megoldásként folytatták a kéjelgést, többnyire a titkos prostitúciót választották.

Természetesen a titkos prostitúciót folytatóknak is lakniuk kellett valahol. Rendszerint ketten-hárman együtt béreltek szállást, hogy annak költségeit könnyebben viseljék. Az ilyen kéjnőszállásokat a polgárok gyakorta összekeverték a bordélyokkal. Ez a félreértés állt Weisz Dezső városatya kritikája mögött, amikor a bordélyok mértéktelen elszaporodását bírálta. A hatóságok viszont 1878 elején megállapították, hogy 43 engedélyezett bordély mellett 104 kéjnőtelep működött engedély nélkül a fővárosban. Ezt a szállásadói rendszert a rendőrség előbb tiltotta, majd úgy próbálta ellenőrzése alá vonni, hogy legalizálta: engedélyeket adott ki az azt kérvényező, rászoruló és erkölcsösnek tekinthető asszonyoknak, nőknek.

Ezzel a lépéssel a hatóságok tudomásul vették, hogy a gyorsan növekvő nagyvárosban az 1870-es évek második felétől megindult a prostitúció szerkezetének átalakulása. A változásokat azonban csak követni tudták, befolyásolni nem. A hatóságok úgy ítélték meg, hogy ezeket a kéjnőszállásokat előbb-utóbb bordélyként szabályozhatják. Valójában ennek éppen az ellenkezője következett be: kénytelenek voltak tudomásul venni és engedélyezni a magánkéjnők működését is. Az ún. bejegyzett prostituáltak között a magánkéjnők száma először 1894-ben haladta meg Budapesten a bordélyban foglalkoztatott lányokét: ekkor 44 bordélyban 521 nő volt, míg magánkéjnőként 529 dolgozott. A századfordulón a titkos prostitúció hatására, amely többszöröse lehetett az engedélyezettnek, tovább oldódott az ellenőrzés szigora. A rendőrség – szembehelyezkedve a közvéleménnyel – rászánta magát, hogy bizonyos engedmények adásával megpróbálja az egészségügyi ellenőrzés rendszerébe bevonni a titkos prostitúciót folytatókat. A foglalkozásuk mellett jövedelmüket kéjelgéssel kiegészítő nők – pl. pincérnők, szállodai szobalányok, cselédek, majd a rendőrség által rendesebbnek tartott valamennyi kéjnő – egészségügyi lapot válthattak. Ezekről az 1909-től már igazolványos kéjnőkről vezetett listát a rendőrorvosok titkosan kezelték. Az igazolvány egyúttal belépőként szolgált az ekkor létrehozott és a rendőrség által engedélyezett, ám a bordélyok hanyatlását nagyban elősegítő találkahelyekre, garniszállókba. Az igazolványos kéjnők száma 1912-ben 1109-re emelkedett, s ez először haladta meg az összes többi, engedéllyel működő prostituált számát: ekkor 769 magánkéjnő és a 21 bordélyban 321 kéjnő működött Budapesten.

Kakasos házak
A századfordulóra a bordélyok a vendégek és a vendéglátók számára egyaránt költségesebbekké váltak a prostitúció más formáinál. Az épületek fenntartása vagy bérlése mellett a megfelelő berendezés beszerzése és az intézmény ellenőrizhetőségéből fakadó jelentős adók emelték meg a kiadásokat és így az árakat. A bordélyban szórakozást kereső katonatisztek, diákok, tisztviselők, polgárok zömmel a középosztályhoz tartoztak. A szegényebbek, a munkások, az iparosok, a közkatonák a szórakozóhelyeken és az utcán keresték meg a „rosszerkölcsű” lányokat. Vidéken akadt olyan város, ahol a különböző társadalmi csoportok elkülönítésének érdekében egyetlen bordélyon belül két szalon nyitását fontolgatták: egyet az úriemberek és egyet az iparosok számára. Azokban a városokban, ahol több bordélyház volt, mindig akadt egy, amelyik az előkelőbb közönség igényeinek igyekezett megfelelni.

Budapesten a legtöbb kétes hírű ház a VI. kerületben: a Király, a Mozsár, a Nagymező, az Ó és az Új utcában; a VII. kerületben az Akáczfa, a Dob, a Dohány, a Hársfa utcában; a VIII. kerületben pedig a Conti, a Bérkocsis és a Nagyfuvaros utcában működött. A jobb házak, az ún. luxusbordélyok a belvárosban, a régi IV. kerületben alakultak ki: a Királyi Pál, a Képíró, a Bástya és a Magyar utcában.

A bordélyoknak ezt a századforduló környéki, hanyatló, már a kortársakban is romantikus nosztalgiát ébresztő korszakát talán Krúdy Gyula ábrázolta a legérzékletesebben. Krúdy az előbb említett jobb házakat, ahogy ő írja: a „barátságos házakat”, a „kakasos házakat” és a bennük zajló életet írta le többek között A vörös postakocsi című regényében.

Az írót gyengéd szálak fűzték az egyik fényűző bordély tulajdonosához, Pilisy Rózához, akiről 1931-ben bekövetkezett halálakor Pest Rózsája című írásában emlékezett meg. Az 1880–90-es évek legjelesebb budapesti kurtizánját eredeti nevén Schumayer Rozáliának hívták, és egy „tótok” lakta kis faluban, Pilisen született. Apátlan leányka, szerelemgyerek volt, akinek anyja szégyenében világgá bujdosott. Rózát 16 éves korában megszöktették otthonról, s virágáruslány lett Pesten. Szépségével hamarosan sok barátot szerzett, lakását barátai fizették, sokan elvitték külföldi útjaikra, s egyik kitartója taníttatta is. Róza asszony 1893-ban nyitotta meg üzletét. Krúdy erről így írt:

„A Magyar utcában, a Károlyi kertre néző erkéllyel kínálkozott egy ház megvételre. Az egészséges fekvésű házat az okos Róza részvénytársasági alapon vette meg. Minden gavallérnak, aki a jövendő házban néhány kellemes percet tölteni akart napjában, részvényjegyzési joga volt.”

Krúdynak köszönhetően tudjuk azt is, hogyan zajlott az élet Pilisy Róza bordélyházában. Az épület már külső kinézetében feltűnést keltett „rózsaszínű függönyeivel, villámfényes ablakaival s virágzó japán fácskáival”. A ház belső berendezése a bordélyházak általánosan alkalmazott beosztását követte. Központja a szalon volt, ahol a vendégeket fogadták, ételt és italt szolgáltak fel, zene szólt, miközben a vendégek megnézhették az éppen szabad lányokat, és választhattak közülük. A szalonban nem négyszemközt találkoztak a férfiak és a nők, olykor népes társaság verődött össze, volt, aki csak a hangulat kedvéért tért be. Az üzleti jellegen és az úriember számára kötelező udvariasságon túl, ezen a helyen nem érvényesültek a polgári erkölcsnek a két nem egymás közötti viselkedését meghatározó normái: a prüdéria, az álszemérem.

A házban élő és dolgozó nők viselkedésükkel, ruházatukkal vagy éppen ruházatuk hiányosságával kifejezetten az erotikát és a szexualitást igyekezetek hangsúlyozni. A szalonból nyíltak „a fehér szárnyas ajtók a jobbra-balra nyíló kis szalonok felé”. Ezek polgári kényelemmel berendezett szobák voltak: „az egyik a bidermeier ízlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt.” A ház berendezését a baráti körbe tartozó Thék Endre, híres asztalos, bútor- és zongoragyáros vállalta. A historizmus jeles képviselője Róza asszony baldachinos ágyát Erzsébet királyné lainzi vadászkastélyának nyoszolyájáról mintázta. Hírnevét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Országház belső berendezésekor az akkori miniszterelnöki hivatal legreprezentatívabb bútorait – így a magyar királyi miniszterelnök íróasztalát is – az ő gyára szállította.

A látogatókról Pilisy Róza gyűjtőszenvedélye és Krúdy Gyula leírása alapján alkothatunk képet.

„Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotográfus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – melyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók – diszkréten takarta a ráma. De még így is felismerte Klára az egyik képben Edwardot, a brit királyt. Amott egy bíboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben.”

A korszakot és benne a Krúdy által megörökített valóságos és álomvilágot a nagy háború temette el. 1926-ban az új korszak konzervatív légkörében szabályozták először egységesen, az ország egész területére kiterjedő hatállyal a prostitúciót. A rendelet életbelépése után újabb bordélyengedélyt már nem adtak ki, a még meglévőket pedig 1928. május 1-jei hatállyal visszavonták.

Azok a találkahelyek vagy új típusú kéjnőtelepek, amelyeket a hatóságok ezután engedélyeztek, nem hasonlítottak a bordélyokra, mert a szabályozás nem engedélyezte a szalonnak mint közösségi színtérnek a megmaradását. Már nem lehetett ételt vagy italt felszolgálni, tiltották a zenét és a mulatozást is. A rendőrhatóság csak azt engedélyezte, hogy a nyilvános találkahelyeken egy, esetleg két várószobát nyissanak, de ezeket csak a legegyszerűbb és legszükségesebb bútorzattal lehetett ellátni. Ez a rendelkezés a kényelmi vagy díszítő célt szolgáló bútorokat – pamlag, párnázott karosszékek, tükör, képek, szőnyeg – egyaránt érintette. A rendőrhatóság indokolt esetben még a várószobák bezárását is elrendelhette. Az új szabályozás előírta még, hogy a kéjnők a találkahelyeken is csak „uccai ruhákban” tartózkodhatnak, illetve a várószobákban vagy folyosókon csak ily ruhákban jelenhetnek meg.

*
A bordélyok kialakulása és működése csupán egy fejezet az európai prostitúció történetében: fénykoruk a 19. század közepére, második felére esett. Ekkor a hivatalosan engedélyezett prostitúció és a bordélyház egész Európában egyet jelentett.

A bordélyok hanyatlása mindenütt a titkos prostitúcióra és a változó szexuális igényekre vezethető vissza. A bordélyokat fokozatosan hagyták el a prostituáltak, akik számára az egyéni működés még akkor is nagyobb szabadságot és önállóságot biztosított, ha tevékenységük hasznát továbbra is meg kellett osztaniuk újabb és újabb „pártfogókkal”. Elhagyták a házakat a látogatók is, mert számukra a pénzért történő szexuális kapcsolatteremtés sokkal anonimabb és érdekesebb formáit teremtette meg a nagyvárosi prostitúció kialakulása. Végezetül fokozatosan megszüntették őket a hatóságok, mivel úgy találták, hogy a társadalom erkölcsi alapjait a bordélynak – mint intézménynek – a léte kérdőjelezi meg elsősorban.

Vallomás

Felvéve sz. kir. Pestváros fenyítő törvényszékénél 1869. évi június hó 8-án.
„Én tavali husvét előtt két héttel Pestre jöttem és kecskeméti kapunál állván, a többi szinte helyt kereső cselédek magok közt hangosan beszéltek, úgy hogy én is meghallgattam, mikép már most nem érdemes cselédnek szegődni, a bér rossz és az sokkal jobb ha az ember elmegy valami nyilvános házba. – Nemsokára miután ezeket meghallottam megszólított ugyanott egy kocsisforma ember, hogy ő jó helyre beszegődtet, és elvitt egy Emma nevű asszonyhoz, kinél több férfit fogadtam. Valami három nap múlva eljött oda K-né, és felszólított mennék el ő hozzá, nála jobb dolgom lesz.”

Kiss Mária 18 éves monori cselédlány rendőrségi vallomása példázza, hogy milyen veszedelmek leselkedtek a nagyvárosba kerülő falusi lányokra. Kiss Máriát kerítő hálózta be, majd egy másik pesti bordélyos vette meg. Rosszabbul járt társnőit megvehették, s elvihették a Balkánra, a Közel-Keletre vagy Dél-Amerikába is.

Egy kéjhölgy kérelme türelmi bárcája meghosszabbításáért

A fővárosi államrendőrség
tekintetes kapitányi hivatalához
Alázatos kérvénye
Zselinszky Mária kéjhölgynek

Tekintetes főkapitányi hivatal!

Tisztelettel alulírott eddigelé bordélyüzletben voltam mint kéjhölgy és aziránt esedezen a tektes főkapitányi hivatalhoz, hogy azt továbbra is engedélyezni és részemre a tűrelmi bárczát kiszolgáltatni méltóztassék.

A 17 évet túlhaladtam mit az tek. főkapitányi hivatal bordélyűgyi osztályán levő kőnyvem bizonyit.

Születtem Kassán 24 éves vagyok, megjegyzem, hogy tűrelmi bárczám eddigelé is volt és hogy Blau Róza helyesebben Josefa (Bpest VIII. Népszinház ucza 57 sz) bordélyüzletében vagyok s hogy beirva vagyok a főkap. lap 72 sz. Zs. betű alatt.

Teljes tisztelettel a tekintetes főkapitányi hivatalnak

alázatos szolgálója
Zsilinszky Mária

A kéjelgésügy szabályozása

Rudnay Béla budapesti rendőrfőkapitány 1900. december 1-jei hatállyal rendeletben szabályozta a „kéjelgésügyet". A szabályozásból képet kaphatunk a prostitúciónak a századfordulóra kialakult sokszínűségéről, s a hatósági hozzáállás rugalmasságáról. Ez a rendelet tulajdonképpen nyílt beismerése volt annak, hogy a titkos prostitúciót nem tudják rendőrhatósági eszközökkel megszüntetni. A következőkben a közvélemény egy része által botrányosnak tartott rendeletből idézünk részleteket.

1.§. Minden nő, ki a kéjelgést akár rendőri engedély mellett, azaz bárczával, vagy egészségi lappal, akár pedig engedély nélkül titokban keresetszerűen űzi [...], kéjnő fogalma alá tartozónak tekintendő s mint ilyen a már fönnálló szabályokban és jelen rendeletben foglalt határrozmányoknak alá van vetve.

2 §. Az engedélyezett kéjnők:

I. Nyilvános vagy bárczás kéjnők,

II. Egészségi lappal bíró kéjnők lehetnek.

I. A nyilvános vagy bárczás kéjnőkről

3.§. Nyilvános vagy bárczás kéjnők azok, akiknek nyíltan bevallott egyedüli keresetforrását a kéjelgés képezi és mint ilyenek rendes türelmi bárczával vannak ellátva. Az ily kéjnők:

A) Bordélyháziak,

B) rendőrileg engedélyezett magánlakáson levők,

C) Futó-bárczás kéjnők lehetnek.

A) Bordélyházi kéjnők és bordélyházak

5.§. A bordélyházak utczára nyíló kapuja a kapuzárási szabályrendeletben előírt záróráig csakis 1/2 méterre maradhat nyitva, hogy az utcán közlekedők az udvar belsejébe be ne láthassanak.

6.§. A kártya- és egyéb társas- vagy szerencsejáték a bordélyházban tilos. Ezen tilalom megszegéséért, még ha azt a vendégek is követnék el, első sorban a bordélyüzlet tulajdonosa felelős.

7.§. A bordélyüzlet tulajdonosa [...] a főkapitányságnál bejelenteni tartozik, hogy bordélyában milyen díjat óhajt megállapítani a kéjnőkkel való közösülésért. A megállapított díjakon kívül a vendégektől díjat követelni tilos.

8.§. A kéjnő kéjelgés után szerzett keresetének 1/3 része a kéjnőt, 2/3 része pedig mosás, ellátás és orvosi díjak fejében a bordélytulajdonost illeti. A kéjnőnek járó összeget a bordélyosné le nem foglalhatja.

10.§. A bordélyüzlet tulajdonosa felügyelni tartozik arra, hogy a kéjnők testi erejüket meghaladó mérvben, vagy egészségüket veszélyeztető módon ne közösüljenek. Kéjnőt arra kényszeríteni, hogy saját akarata ellenére valakivel szobára menjen, vagy közösüljön, tiltva van. Egyáltalában a kéjnőkkel emberies módon kell bánni.

11.§. kéjnőt arra kényszeríteni, hogy egyidejűleg több férfival vagy más kéjnők társaságában menjen szobára, tilos. Oly berendezés, hogy az ily alkalomra használt szobába valaki betekintést nyerhessen, tiltva van.

14.§. A bordélyházi kéjnők a nappali órákban magánosan és szabadon naponkint legalább 2 órai sétára kimehetnek. Ezen szándékukban a bordélyosnő által csak annyiban korlátozhatók, hogy a rendelt orvosi vizsgálatok alkalmával a bordélyházban tartózkodjanak és hogy a kéjnők 2/3 része fölváltva a bordélyházban maradjon.

15.§. A bordélyházak tulajdonosai, valamint a bordélyházakban levő kéjnők színházak, nyilvános hangversenyek és ünnepélyek látogatásánál az elsőrendű helyeken nem jelenhetnek meg. A mulatóhelyekről, üdülő és sétakocsizásra szolgáló helyekről való eltávolítások a körülményekhez képest esetről-esetre elrendelhető.

Tilos a bárczás kéjnőknek a dunaparti sétahelyeken, az Andrássy-úton, a Váczi-körúttól az Oktogon-térig, a régi Váczi-utczán, Kossuth Lajos utczán, a Korona herczeg-utczán, Gizella-téren, a Dorottya-utczán és a Fürdő-utczán megjelenniük és ezen helyeken lakást sem fogadhatnak.

16.§. A bordélyház tulajdonosán és hozzátartozóján kívül a bordélyban egyhuzamban 8 óránál hosszabb ideig senki sem tartózkodhatik.

B) rendőrileg engedélyezett magánlakáson lévő kéjnők

19.§. A kéjnő egy rövid területen való huzamosabb sétától, illetlen vagy közszemérmet sértő cselekedettől, különösen kapuban, utczasarkon, templom, iskola, nevelő-intézet, gyermekkert és színház közelében való ácsorgástól, nemkülönben az általa lakott házban bármiféle botrány előidézésétől, az utczán közlekedőknek szóval vagy szemérmetlen kaczérkodás által való hívogatásától vagy csábításától tartózkodni köteles.

Közillemet sértő módon és ruházatban az utczán vagy más nyilvános helyen és nem kéjnők által lakott ház udvarán megjelenni tilos. [...]

22.§. Azon férfi személyek, akik mint bárczás-kéjnők kísérői, ezek keresetéből tartják fönn magukat, ha nem helybeli illetőségűek, a főváros területéről kitiltandók, az itteni illetőségűek pedig szigorú rendőri felügyelet alatt tartandók s velük szemben egyéb alkalmas rendőri szabályok szigorúan alkalmazandók.

C) Futó-bárczás kéjnők

24.§. Futó-bárczások azon nyilvános magánkéjnők, akik a kéjelgést szinte keresetszerűleg, rendes bárczával ellátva űzik, de a magánkéjnőkre szabályrendeletileg meghatározott külön bejáratú lakással nem rendelkeznek. Az ily kéjnők lakásukon a keresetszerű kéjelgést nem űzhetik.

II. Egészségi lappal bíró nők

26.§. Miután a fő- és székváros területén tényleg sok oly nő van, ki a kéjelgést szintén keresetből űzi ugyan, de ezenkívül egyéb foglalkozással vagy keresettel is bír és ez okból nem teljes nyilvánossággal kívánja a keresetszerű kéjelgést űzni, rendelem, hogy ezek bárcza helyett a keresetszerű kéjelgésre jogosító egészségi lappal látandók el, hogy így az ezek által leginkább terjesztett nemi betegségeknek lehetőleg eleje vétessék.

Az ily nők lakásukat szóval, vagy írásban a főkapitány által e czélra kijelölendő rendőrorvosok egyikénél bejelenteni tartoznak, aki részükre a megfelelő és bizalmasan, esetleg postán kézbesítendő egészségi lapot kiállítja. Amennyiben azonban megbízhatatlanoknak bizonyulnának, rendes bárczával látandók el.

27.§. Orvosi megvizsgáltatásuk lehetőleg feltűnés nélkül, hetenkint egyszer történik az általam megbízott rendőrorvossal egyetértően megállapított helyen és időben. Egyéb rendőri ellenőrzésnek, vagy korlátozásnak alávetve nincsenek és amennyiben orvosi megvizsgáltatásukra fönnálló kötelezettségüknek eleget tesznek, az egyéb kéjnőkre vonatkozó határozmányok velük szemben nem alkalmazandók.

28.§. Az ily nők személye, neve, lakása és foglalkozása az illető rendőrorvosok által szigorúan megőrzendő hivatalos titkot képez. A róluk vezetendő jegyzék másolata havonként a főkapitányhoz zárt levélben megküldendő. A főkapitány ezen jegyzéket a szükséghez képest a ker. kapitányságok vezetőihez és a detektívtestület főnőkéhez czímzett zárt levélben megküldi, akik azt szintén szoros hivatali titok gyanánt megőrizni tartoznak és abba más rendőrközegnek betekintést nem engedhetnek.

A találka helyekről

30.§. A már túlságosan elszaporodott találka-helyek rendszeres ellenőrzése érdekében az ily találka-helyek tűrése engedélyhez köttetik és a főkapitány egyes kerületekben a körülmények és a szükséglet által indokolt számban engedélyt adhat oly alkalmatadó helyek létesítésére, ahol türelmi bárczával és egészségi lappal bíró nők, a rendes megszállás és közvetítés teljes kizárásával, a keresetszerű kéjelgést gyakorolhatják.

31.§. Az ily alkalmatadó- vagy találkahelyek:

a) nyilvánosak;
b) magánlakáson levők lehetnek.

32.§. A nyilvánosak e czélra engedélyezett szállodákban, vagy erre berendezett oly házakban lehetnek, melyek félreeső utczában, templom vagy iskolától 400 méternyi távolságban feküsznek és amelyekben az üzlettulajdonos és hozzátartozóján kívül más nem lakik.

33.§. Az ilyen, főleg futó-bárczás kéjnők használatára szolgálő üzlet vezetésére engedélyt csakis büntetlen előéletű, teljesen megbízható magyar honos nyerhet, aki úgy a jelen rendeletben foglalt, mint a főkapitány által esetleg később kiadandó rendeletek pontos betartásáért felelős.

37.§. Az egészségi lappal bíró nők a főkapitány által engedélyezett magánlakásokon levő találkahelyeken is űzhetik a keresetszerű kéjelgést. Ily helyek oly nők lakásán engedélyezhetők, kiket a rendőrség e czélra megbízhatóknak talál, akik azt, hogy úgy saját személyükre, mint lakásukra nézve rendőri felügyelet alá helyeztetnek, tudomásul veszik és kötelezik magukat arra. hogy a főkapitány által elbírt és velük közölt föltételeket szigorúan betartják.

Titkos kéjelgés és annak közvetítése

39.§. Rendőri engedély, bárcza vagy egészségi lap nélkül kéjelgést keresetből űzni, azt elősegíteni, közvetíteni, arra lakásán, vagy üzlethelyiségében alkalmat adni, vagy annak véghezvitelére bármi módon közbenjárni tilos.