Szerző: Ormos Mária

„Úgy gondolom, hogy azokat a népeket, melyek földrajzilag oly közel fekszenek egymáshoz, mint az európaiak, egyfajta föderatív köteléknek kellene egymáshoz fűznie. Ezeknek a népeknek mindenkor jogában állna, hogy egymással kapcsolatba lépjenek, hogy megvitassák érdekeiket, hogy közös döntéseket hozzanak és hogy egymás között kiépítsék a szolidaritás kapcsolatát, mely lehetővé tenné számukra, hogy a megfelelő pillanatban megbirkózzanak az esetleg felmerülő nehéz körülményekkel. Ennek a kapcsolatnak a kialakítását erőm szerint szívesen támogatnám. Természetesen ez a közösség mindenekelőtt a gazdaság terén tevékenykedne, hiszen ez a legégetőbb kérdés. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy ez a föderatív kapcsolat politikai és szociális tekintetben is üdvös lenne, persze anélkül, hogy érintenénk ezzel azoknak az államoknak a szuverenitását, melyek nem tagjai egy ilyen közösségnek.”

Briand, 1929. szeptember, Genf.

1929 júliusában röppent fel a hír, hogy Aristide Briand francia miniszterelnök javaslatot kíván tenni az Európai Egyesült Államok föderációjának (voltaképpen inkább konföderációjának) megszervezésére. Szellemi értelemben a gondolat nem volt sem új, sem meglepő, határozott alakban a politikában mégis első ízben jelent meg. Filozófusok és írók már egy évszázaddal előbb beszéltek az európai civilizáció egységéről, a 20. században, főként a világháborút követően pedig a veszélyeztetettség érzése tolta mindinkább előtérbe a kontinens országainak összehangolódásra, összefogásra irányuló érdekeit.

E szellemi hullám egyik markáns kifejeződése volt a Richard Coudenhove-Kalergi gróf által szervezett Páneurópa-mozgalom, amelyhez számos jeles európai politikus csatlakozott. Szimpatizált vele, Briand mellett, Gustav Stresemann német külügyminiszter, Magyarországon – többek között – Apponyi Albert, Teleki Pál és sokan mások. Kalergi gróf Páneurópája azonban megmaradt egy európai méretű társadalmi mozgalomnak.

Az európai méretű gazdasági érdekegyeztetés, a gazdasági válsághelyzet közös erővel történő felszámolásának igénye embrionális formában az 1922. évi genovai konferencián jelent meg. E konferencia azonban célját illetően kudarcba fulladt, és a megegyezés helyett arról vált híressé, hogy a közép-európai kisállami csoportok felett átnyúlva Németország és a Szovjetunió egyezett meg, a lehető legkínosabb helyzetbe hozva ezáltal a nyugat-európai győztesek blokkját.

Kedvező magyar fogadtatás
Briand 1929 nyarán kiszivárogtatott tervezete jóval ambiciózusabbnak ígérkezett az említett gyámoltalan és végül kudarcot vallott kísérletnél, hiszen a középpontjában – a hírek szerint – a vámhatárok megszüntetése és az egységes európai piac megteremtése állt. Nem csoda, ha e hírekre mindenütt élénken reagáltak. Magyarországon az első érdemleges írás a Bethlen István mint főszerkesztő által jegyzett Magyar Szemlében jelent meg Ruttkay László tollából. A szerző szerint kétség sem férhet a terv gazdasági szükségességéhez, de úgy vélte, „a legerősebb támogatója a mozgalomnak az a vágyódás, amely a szétbomlott, nemzeti és gazdasági harcoktól nyugtalan Európa földjén a gyógyulás csodaszere iránt mindenütt megnyilvánul”. Elismerte, hogy Magyarországon különböző politikai okokból e törekvésnek kevés a támogatója, mégis leszögezte: az Európára leselkedő külső veszély és a szemmel látható gazdasági érdekek miatt Magyarországnak támogatnia kell az elképzelést. Kétségtelen – írta –, „hogy minden lépés, amit a kiengesztelődés műve felé az emberiség megkísérel, nem haszontalan, és nem is merő álmodozás”.1

Ebben az időben a liberális lapok és a kormányhoz közel álló német nyelvű Pester Lloyd ugyanezt a vonalat követték. Az utóbbi Eine praktische Utopie (Egy gyakorlatias /vagy hasznos/ utópia) címen szerkesztőségi cikket közölt. Szerzője azt gondolta, hogy e terv mögött az USA-ban tervezett új vámtarifatörvény húzódik meg, amelynek esetleges életbe lépte szétzúzná az európai gazdaságot. Megengedte, hogy a gondolattal vitatkozni is lehet, de hozzátette: „Mégis, az egész gondolatban tagadhatatlanul benne rejtezik egy érthető, sőt természetes mag”, és ez nem más, mint a gazdasági egységesülés, ami hosszú távon a politika célja lehet. E bevezető állásfoglalást követően a Pester Lloyd július folyamán további három cikket szentelt a témának, megszólaltatva Wilhelm Marx német exkancellárt, a Journal de Gene`ve egy újságíróját és Eugen Kerpelt, aki Für Aristide Briand című cikkét így zárta: „Briand lépése nem megoldás. Ez egy kérdés. Kérdés Európához. Földrészünk jövője függ attól, hogy e kérdésre milyen választ adunk.”2

A korabeli magyar külpolitikai gondolkodás hiányos feltártsága miatt nehéz megmondani, hogy e kedvező fogadtatás mögött milyen motívumok húzódtak meg. Az egyik minden bizonnyal a gazdasági érdek lehetett, mivel az 1925 óta érzékelhető szerény fejlődés ellenére a szűk vámhatár Magyarországon változatlanul értékesítési gondokat okozott, miközben a kormány minduntalan kénytelen volt külföldi befektetőkre vadászni. Emellett Bethlen 1927 végétől kezdve – a határozott magyar–olasz közeledés mellett, sőt, azt mintegy ellensúlyozandó – újra lépéseket tett mind Nagy-Britannia, mind Franciaország felé. Ígéretes tárgyalásokat folytatott többek között éppen Briand-nal, aki egy 1929. június 8-án kelt feljegyzés szerint kijelentette: nagyon fontos, hogy „Magyarországot ne hagyják a német tőke uralma alatt, hanem – ellenkezőleg – érdekeltté tegyék a francia pénzembereket és iparosokat országa fejlődésében”. A feljegyzés készítője szerint Briand-nak az a benyomása támadt, hogy Bethlen az olasz befolyástól is menekülni kíván.3

Az olasz befolyástól ugyan a miniszterelnök bizonyára nem akart mindenestől elmenekülni, az azonban nagyon valószínű, hogy az országot nem kívánta egy irányba elkötelezni. A budapesti francia követnek nem sokkal később azt fejtegette, hogy az egykori Ausztria–Magyarország örökösei között merőben új kereskedelmi rendszerre lenne szükség, majd gondolatmenetét – a követ szerint – így folytatta: „Nem akarok senkinek, de főleg nem Németországnak az adósa lenni, mert a mi helyzetünkben a gazdasági alárendelődés nagy veszély a politikai függetlenségre nézve. És én független akarok maradni.”4

Ezt követően a magyar kormány hivatalos jegyzéket nyújtott át a francia–magyar gazdasági együttműködés lehetséges területeiről. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország megnyitná a kaput a francia nagytőke befektetései előtt, aminek fejében technikai és pénzügyi segítséghez jutna. A tervezetet a francia kereskedelemügyi minisztériumban fenntartással, a külügyminisztériumban kedvezően fogadták. Az európai főosztály jegyzékének szerzője egy ilyen orientációt politikai szempontból hasznosnak vélt Franciaország számára.5 Végül a magyar külpolitika korabeli alakításában szerepet játszhatott a francia kormány által kezdeményezett törekvés az agrárszféra értékesítési problémáinak megoldására. Bármi volt is a budapesti motívumok összessége, tény, hogy az európai gazdasági összefogás és egységesítés eszméje 1929 nyarán kedvező fogadtatásra talált Magyarországon.

Az európai vámszövetség ötlete
Briand 1929. szeptember 5-én a Népszövetség Közgyűlésének 10. ülésén hirdette meg hivatalosan tervét. Felszólalásában egy „nagy Európa” közös érdekeiről szólt, amelyek szükségessé teszik egy olyan „föderatív kapcsolat” létesítését, amelynek hála, lehetővé válik a kapcsolattartás, az érdekegyeztetés, a közös határozathozatal és a szolidaritás „a súlyos helyzetekkel szemben, ha ilyenek létrejönnek”. Briand utalt az állami szuverenitás tiszteletben tartására, vagyis a föderáció szó használata ellenére valójában lazább kapcsolatra gondolt, és abban a gazdasági együttműködést helyezte az első helyre. Ha arra gondolunk, hogy e beszéd elhangzása után mindössze egy hónap telt el a katasztrofális amerikai tőzsdekrachig, a gazdasági világválság nyitányáig, Briand szavait profetikusnak érezhetjük.

A közgyűlés európai delegációiban a felhívás kedvező fogadtatásra talált, így Briand szeptember 9-én kissé részletesebben is kifejtette előttük tervét. Az informális ülés résztvevői felkérték a francia kormányt a javaslat írásbeli megfogalmazására és az érintett kormányokhoz való eljuttatására. A francia memorandum hivatalosan 1930. május 17-én látott napvilágot, ám ebben Briand eredeti elgondolásához képest jelentős visszalépést fedezhetünk fel. Addig azonban eltelt nyolc hónap, amely alatt a remények tovább élhettek, s mindenféle részlettervek, elgondolások születhettek.

Magyarországon a kormányhoz közeli lapok kedvezően fogadták Briand fellépését. A Pester Lloydban ezúttal Hantos Elemér volt államtitkár, a pénzügytan egyetemi tanára, az európai szövetkezés régi híve szólalt meg. Europäischer Zollverein (Európai vámszövetség) című cikkében kifejtette: „A vámhatárok megszüntetése által létre kell jönnie a különböző nemzetek együttműködésére épített munkamegosztásnak és munkakiegyenlítésnek, ami megteremti Európa gazdasági egységét.” Egy további cikkében Hantos a közlekedés, a posta és a telefon teljes egységesítéséről, egységes hálózatának szükségességéről értekezett.6 A lap további két cikket szentelt a kérdésnek, majd szeptember 27-én odáig ment, hogy lehozta a francia szocialista párt vezető személyiségének, Léon Blumnak a cikkét. Blum kizártnak tartotta a kontinens politikai egységesülését, a gazdasági kiegyenlítődésnek és együttműködésnek azonban esélyt adott.7

Hasonlóan kedvező hangnemben közvetítették és értelmezték Briand szeptemberi beszédeit a liberális lapok és a szociáldemokrata Népszava. Az utóbbi valóságos Európa-hadjáratot folytatott: több Garami Ernőtől származó cikket jelentetett meg, helyt adott Emanuele Modigliani hasonlóképpen európai föderációt sürgető okfejtésének, vezércikkben mutatott rá az Egyesült Államok nagy gazdasági fölényéből eredő veszélyekre, majd sürgette a vámhatárok felszámolását.8

A gazdaság alárendelődik a politikának
A reményeknek és a viszonylagos optimizmusnak az 1930. május 1-jei dátummal ellátott francia memorandum véget vetett (az egyes államoknak hivatalosan május 17-én küldték meg). A memorandum ugyanis a gazdasági helyett a politikai megegyezést, vagyis a status quo rögzítését állította előtérbe, s ez nem csak Magyarországon, de számos más államban is súlyos csalódást okozott. A memorandumot a francia külügyminisztérium „főtitkára”, Alexis Léger dolgozta ki a minisztérium egy másik vezető tisztviselőjének, René Massiglinak a közreműködésével. A Quai d’Orsayn a francia biztonság és a közép-európai szövetségi hálózat védelme jegyében változatlanul a fennálló rend görcsös védelmének gondolata uralkodott. Aristide Briand nem először jutott abba a keserves helyzetbe, hogy megegyezésre és kiegyenlítésre irányuló törekvései részben a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök (személy szerint Raymond Poincaré), részben a külügyminisztérium merev szempontjainak falába ütköztek.

A memorandum szerzői kijelentették, hogy az európai vámszövetség gondolata távol áll tőlük, hangsúlyozták a résztvevők teljes szuverenitását és politikai függetlenségét, majd leszögezték mint vezérlő gondolatot „a gazdasági probléma általános alárendelését a politikai problémának”. A gondolatmenet így folytatódik: „Mivel a gazdasági egység útján minden fejlődési lehetőséget szorosan meghatároz a biztonsági kérdés, és maga e kérdés szorosan összefügg a politikai egység útján elérhető haladással, azt az építkezési törekvést, amely kialakítja majd Európa szerkezetét, közvetlenül politikai talajra kell helyezni.”9

Ezután Magyarországon Briand Páneurópája mellett már csak e gondolat elszánt eszmei hívei álltak ki, de ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy a szép terv a távoli jövő ködébe veszett. A Magyar Szemle hasábjain többek között Gratz Gusztáv adott hangot e véleménynek. A volt külügyminiszter az Európa-eszme iránti érdeklődését azzal is tanúsította, hogy 1926-ban részt vett a Páneurópa-kongresszuson. E gondolat mellett most is kiállt, de megállapította, hogy Briand a politika előtérbe állításával elriasztotta tervétől azokat, akik a gazdasági egységet elfogadnák vagy egyenesen üdvözölnék. A közös vámrendszer megteremtéséből kellene kiindulni – vélte –, ami kifejezné Európa jogos önvédelmét. A tervet annyiban adott formájában is jelentősnek tartotta, hogy egy utópiát beemelt a politika birodalmába, de hozzátette, hogy Magyarországnak e tervekben nem lehet sok öröme: „Túlságosan sok nyoma van bennük annak a mentalitásnak, amely nem annyira új nemzetközi jogrendet akar létesíteni, mint inkább petrifikálni szeretné a jelenlegi nemzetközi állapotokat.”10

Hasonló hangnemben írt a kormányhoz közel álló sajtó is. A Pester Lloyd a Briand-terv „felvizezését” emlegette, majd megállapította, hogy a politikai egység gondolata elhamarkodott. A lap május 22-ei számában Gratz Gusztáv leszögezte: „Azok szempontjából, akik az európai államok gazdasági együttműködését elsőrangú érdeknek tekintik, nagyon sajnálatos, hogy Briand európai gazdasági szövetségre irányuló előterjesztését összekötötte a nehezen megoldható politikai kérdésekkel.”11 Ezután megszólalt a lap hasábjain Apponyi Albert is, aki sorra vette a terv nehézségeit, majd azt tanácsolta, hogy a kormány tanúsítson óvatos magatartást, várja meg, amíg a nagyhatalmak állást foglalnak, illetve kérje ki bizalmas tanácsaikat. Apponyi valószínűleg jó helyről tudta, hogy a külügyminisztérium pontosan ezt teszi.12

Nemzetközi véleménycsokor
Május hátralévő napjait és a következő hónapot a külügyminisztérium arra szánta, hogy minden lehetséges információt összegyűjtsön a Briand-memorandum fogadtatásáról, mielőtt a magyar választ megfogalmaznák. Először Rubidó-Zichy londoni követtől kapta meg az előre kiszámítható választ: Nagy-Britannia bevonásáról nem lehet szó semmilyen kontinentális alakulatba.13 Néhány nap múlva Kánya Kálmán jelezte Berlinből: a gazdasági kérdéseknek a politika alá rendelése miatt német szempontból a tervezet elfogadhatatlanná vált, a status quo rögzítése ugyanis Németország szempontjából nem jöhet számításba. A német kormány gazdasági együttműködésre irányuló javaslatokat fog tenni, a memorandumot pedig udvariasan elhárítja.14 Ami Rómát illeti, a Briand-memorandum csak növelte az olasz kormány gondjait, amelyek az agrárszervezkedés, valamint a balkáni államok közös szervezetének kialakítására irányuló törekvések miatt már amúgy is elég nagyok voltak. Mussolini július 3-án meglehetősen gorombán utasította el az egész kezdeményezést a United Press útján közreadott nyilatkozatában, majd a külügyminisztérium négy nap múlva ugyancsak rideg elutasító választ nyújtott át. A sietséget az olasz külügy vezetői azzal magyarázták, hogy „bátorságot” akartak önteni másokba.15 Ezzel egy időben a Palazzo Chigiben elhatározták a magyar–olasz–osztrák preferenciális rendszer kidolgoztatását, s a feladattal Inginio Brocchit bízták meg.16

Ezzel a magyar kormány szempontjából fontos ismeretek szerzése le is zárult, minden további hír már inkább csak a kíváncsiság kielégítésére szolgált. Az osztrák kancellár utópiának nevezte a francia javaslatot, azt az egy ideát kivéve, hogy az európai ügyekbe mások ne szóljanak bele.17 Bukarestben Magyary követ arról értesült, hogy a külügyminiszter támogatja a tervet, a különböző szakminiszterek azonban nagyon aggályosnak tartják.18 Varsóban közölték az ügyvivővel: a kormány szimpatizál a terv politikai részével, a gazdaságival azonban nem.19 Belgrádi külügyi körök szerint a helyzet nem érett arra, hogy európai egységről lehessen beszélni, a terv tehát utópisztikus.20

A külügyminisztériumba befutott előzetes jelzések szerint a megkérdezett 26 ország közül egyetlenegy adott feltétel nélküli pozitív választ: Bulgária. Valószínű, hogy Prága válasza hasonló volt, eziránt azonban a magyar külügyminisztérium munkatársai a jelek szerint nem érdeklődtek, talán mert úgy gondolták, a választ eleve ismerik. A szomorú körképet kiegészítette a washingtoni hír, amely szerint az amerikai vezető körök a tervet lekicsinyelték és nem vették komolyan.21 A Vatikánban pedig Barcza követ előtt úgy nyilatkoztak, hogy a terv szép ugyan, de utópia. Az ellentétek Európában túlságosan nagyok ahhoz, hogysem egy papirossal feloldhatók lennének.22

Európa holtponton
E körkép akkor sem tette volna tanácsossá a magyar támogatást, ha a külügyminisztérium és a kormány lelkesedik a tervért, de a létező Európa politikai szövetsége iránt semmiféle rokonszenv nem ébredt hazánkban. Ezt Budapesten már a memorandum átvétele pillanatában sem titkolták, amit viszont Párizsban nem mulasztottak el rossz néven venni.23 A magyar kormány azonban rezerváltságával és fenntartásaival – mint láttuk – távolról sem állt egyedül.

Nem maradt egyedül válaszával sem, amelyben sok más kormányhoz hasonlóan elvileg támogatta az európai egység gondolatát, de jelezte igényét szuverenitásának és a jogegyenlőségnek biztosítására, követelte a kisebbségek védelmének garanciális biztosítását, valamint a békés revízió lehetőségének fenntartását.24 Mivel a memorandum a válaszadás határidejét július 15-ében jelölte ki, gyakorlatilag e nap lett a Briand-tervezet temetési napja. A dossziékat ugyan még nem lehetett irattárba küldeni, de július 15-én, midőn valamennyi válasz beérkezett, az Európai Egyesült Államok terve megszűnt politikai aktualitás lenni. A gondolat visszakerült ugyanazokhoz a körökhöz, amelyektől a húszas években elindult. Liberális és szociáldemokrata gondolkodók álma maradt egyelőre, akikhez egy-egy messzire látó konzervatív személyiség is csatlakozott, anélkül azonban, hogy az eszmét komoly politikai áramlattá tudta volna alakítani.

E hangulatváltozást tükrözték a magyar folyóiratok és újságok is. A Magyar Szemle augusztusi száma a Külpolitikai Szemle keretében elemezte a válaszokat, és megállapította: „a Páneurópa gondolat […] korántsem számíthat arra, hogy egyhamar a megvalósulás stádiumába lépjen.”25 A május folyamán még optimista Népszava egyre csüggedtebb híreket közölt. Május 27-ei vezércikkében még reménykedett abban, hogy egy „erélyes kéz” megragadja a jobb sorsra érdemes kontinens ügyét, s eléri majd annak a 25-30 vámhatárnak a leomlását, „amelyek megállítják Európa életében a vérkeringést, megbénítják a gazdasági tevékenység idegeit, megrohasztják izmait, és minden adottságukkal nem csak az egyes vámterületek, de egész Európa számára is olyan gazdasági katasztrófát készítenek elő, amely végső kihatásaiban sokszorosan felül fogja múlni a világháború gazdasági és kulturális pusztításait”.26

Az „erélyes kéz” sikerében való bizakodás azonban fokról fokra csökkent. Június 8-án a lap a Szocialista Munkásinternacionálé elnöke, Emile Vandervelde teljesen pesszimista cikkét közölte, amelyben a szerző utópiának nevezte a tervet „abban a politikai ellentétektől tépett Európában, amelyben többé-kevésbé valóságos demokráciák ütköznek össze többé-kevésbé nyílt diktatúrákkal, ahol MacDonald mellett Tardieuk, Brüningek és Mussolinik lakoznak, hogy Stalint és Kemal basát egyáltalán figyelembe se vegyük”. Az unió ezért – vélte Vandervelde – valójában csak egy szúnyog, amit elefánttá próbálnak felfújni.27 Egy nappal a válaszadásra kitűzött időpont után, július 16-án a lap már Európa holtponton címmel adott közre elemzést. A lap melankolikusan állapította meg, hogy az óvatos jobbítási kísérletek „mind felbuknak az egyes nemzetek önzésének éles kövein”.28

Hasonló pályát írt le a Pesti Napló. Májusban – még a remények jegyében – cikket közölt Edouard Herriot-tól a nemzeti szuverenitás új értelmezéséről, Carlo Sforzától Briand pályájáról, majd részletesen ismertette Kalergi gróf budapesti előadásának szövegét, hangsúlyozva, hogy az előadáson megjelent Wlassich Gyula, a felsőház elnöke, továbbá Kállay Tibor volt pénzügyminiszter, Hantos Elemér volt államtitkár és más előkelőségek. A lap Kalergi gróf beszédéből kiemelte a következő részletet: „Ha Pán-Európa nem valósul meg idejében, csak egy másik megoldás marad: Európa a szovjet karjaiba fog hullni, s Oroszország majd vérben fogja egyesíteni Európát, amely másképpen nem akart egyesülni. Ha nem valósul meg Pán-Európa, akkor ez éppúgy elkerülhetetlen, mint a jövendő borzalmas világháborúja is.”29

A továbbiakban Páneurópát már csak temették. Élen járt ebben maga a Népszövetség, amelynek szeptemberi újabb közgyűlési ülése határozatot hozott a felvetett kérdések tanulmányozásával megbízott munkabizottság létesítéséről. Erről a korabeli legjobb külpolitikai hírelemző, Ottlik György úgy vélekedett, hogy a döntés „esztétikailag szép volt”, de csak a kudarcot palástolhatta el. Ottlik egyébként feltételezte, Briand valóban azt hiszi, „hogy ezé a tervé a jövő […], bárha még egy vagy több generációnak kelljen is a Hádesz birodalmába kerülnie, mielőtt az eszme szerves fejlődés eredményeképp – valószínűleg egészen más módon – élő formát tudna ölteni.”30

A Külügyi Szemle októberi számában Faluhelyi Ferenc jogászprofesszor összefoglaló jellegű írást tett közzé, amely kiterjedt a kérdés előtörténetére, és újra csak azzal a következtetéssel zárult, hogy a lehetséges gazdasági együttműködést nem lett volna szabad felváltani a lehetetlen politikai egységesülésre.31 A Pester Lloyd a szeptemberi népszövetségi határozatot Der Raub Europas (Európa elrablása) című cikkében kommentálta, megállapítva, hogy Briand terve vágyálom marad. „Így a halva született gyermek felett saját atyja mondja majd el a gyászbeszédet. A feladat kínos, és Briand úr legrosszabb ellenfele sem fogja őt ezért a dologért irigyelni.”32 A Pesti Napló a genfi eseményekről nyújtott rendszeres tájékoztatók után a kérdést e mondattal zárta le: „A bágyadt és kedvetlen Briand eltemette Páneurópát Genfben.”38 A Népszava így búcsúzott: „Páneurópa a Népszövetség útvesztőjébe került. Ragyogó beszédekkel tették el savanyodni ezt a nagyszerű eszmét.”33

Teleki próféciája
Természetesen a magyar kormány is, a sajtó is figyelemmel kísérte azokat a bizottsági üléseket, amelyek forma szerint az unió előkészítésével foglalkoztak (1930 szeptemberében, majd 1931 januárjában). De mindenki tisztában volt azzal, hogy ez már nem több diplomáciai játéknál, amely részben a francia presztízs kíméletére, részben a rossz érzések és a rossz lelkiismeret elaltatására szolgál.

Magyarországon ezt követően már csak egy ember fogott tollat, hogy a halott tervezet fő gondolata mellett kifejtse érveit. Teleki Pál volt e férfiú, a földrajztudós és politikus, az ország volt külügyminisztere és miniszterelnöke. Az európai probléma című cikkét, amely a Magyar Szemlében jelent meg 1931 tavaszán, láthatóan azért írta meg, hogy leszögezze: nincs más út. Teleki geográfiai okfejtéssel alapozta meg tételét Európa elkerülhetetlen egységesítésének követelményéről, aminek egyébként nagy jelentőséget tulajdonított az európai civilizáció kialakulásában is. Megállapította, hogy Európa elvesztette hegemón helyzetét, méghozzá nem kizárólag a világháború miatt. Miután ez megtörtént, a továbbiakban – vélte Teleki – már a puszta önfenntartásról kell beszélni, és ez alárendelődik az Európa-eszmének. Nem tudja – írta –, hogy Európának egyáltalán van-e még ideje önfenntartása érdekében megszerveződni, ám az út hosszúnak ígérkezik, és ráadásul merőben újnak kell lennie, mert sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Svájc lemásolása nem lehetséges.

Teleki baljós jelnek tekintette, hogy az egyébként természetes belső ellentétek éppen akkor éleződnek ki a háborút lezáró békerendszer hibái miatt, midőn a legnagyobb szükség lenne az egységre. Így azután – vélte – „a részletek nehézségének fátyolán át nem tudjuk meglátni a fejlődés lényegét, amelynek mivolta és ereje pedig éppen ezekben is, csakhogy bonyolultan tükröződik vissza.”

Teleki az egyes államok és nemzetek szuverenitásának korlátozódását az európai egységen belül nem tartotta komoly problémának, mert meg volt győződve arról, hogy „a természetes fejlődés feltartóztathatatlanul amúgy is oda visz és vitt is már sokban az élet kapcsolatainak folytonos és ma mind rohamosabb gazdagodásában”. Tanulmánya vége felé felsorolt egész sor együttműködési lehetőséget, ami mind közelebb vihet a célhoz, de leszögezte, mindez nem elegendő a katasztrófa elhárításához. A döntő: fel kell ismerni, hogy nincs más út. Teleki mindenesetre sietésre biztatott, mert úgy látta, hogy nincs sok idő.35 Sajnos, igaza volt.

Jegyzetek

1. Magyar Szemle, 1929. VII. k. I/25. sz.

2. Pester Lloyd, 1929. júl. 11., júl. 12., júl. 27., júl. 28.

3. Archives Diplomatiques (Párizs), Europe Z. Hongrie, vol. 53. Note sur la visite de M. Bethlen. 1929. jún. 11.

4. Uo. vol. 54. ff. 124–126. De Vienne táv. 1929. jún. 22.

5. Uo. vo. 62. f. 176. „Collaboration économique éventuelle entre la France et la Hongrie” 1929. okt. 25. – Uo. f. 177. Keresk. Min. válasza és f. 178. a Sous – Direction d’Europe válasza

6. Pester Lloyd, 1929. szept. 10. és 17. A második cikk címe: Europaische Verkehrsgemeinschaft.

7. A szocialista vezér az eltérő politikai berendezkedés, közelebbről a fasiszta államok megjelenésével indokolta szkepszisét a politikai egységgel kapcsolatban. Magyarországot az utóbbiak közé sorolta be, amivel kapcsolatban a szerkesztőség megjegyezte, hogy Blumot nyilvánvalóan rosszul informálták.

8. Többek között: Népszava, 1929. febr. 17., febr. 20., júl 14.

9. Die Idee Europa 1300–1946. Quellen zur Geschichte der politischen Einigung. Hrgg. von Rolf Hellmut Foerster. Deutscher Taschenhuch Verlag, München 1963. 237-től, idézet a 241. old.-ról.

10. Magyar Szemle, 1930. IX. köt. 3. (35.) sz. (Júl.)

11. Pester Lloyd, 1930. május 18. és 22.

12. Apponyi cikke: uo. máj. 25.

13. A tervezetre vonatkozó iratok a Magyar Országos Levéltárban (MOL) K. 63. 1930–43/3–1285. sz. alatt találhatók az egyes iratok alszámával. 1801 Rubidó-Zichy jel. 1930. máj. 21.

14. Uo. 1901 és 2117. alszám, Kánya jel. máj. 31-én és jún. 4-én.

15. MOL, K. 99. 1930–17–190 Hóry András jel. 1930. júl. 8. Mellette a hivatalos olasz válasz szövege.

16. Uo. K. 63. 1930–23/7–2525 Hóry jel. 1930. júl. 9.

17. Uo. K. 63–43/3–1285 sz. 1874-es alszáma. Ambrózy jel. 1930. máj. 26. és 2026 alsz. uő. jel. jún. 10.

18. Uo. 1849 Magyary jel. 1930. máj. 27.

19. Uo. 2022 Balásy jel. 1930. jún. 5.

20. Uo. 2099 és 2355 A belgrádi ügyvivő két jelentése, 1930. jún. 14. és júl. 2. – Belgrádban egyébként közös kisantant-állásfoglalást reméltek, ami azonban nem alakult ki. A jugoszláv külügyminisztérium állásfoglalásától szögesen eltért egyébként Nincic volt külügyminiszter támogató álláspontja, aki ebben az értelemben interjút is adott a Pesti Naplónak. L.: 1930. máj. 25.

21. Uo. 2461. Széchenyi követ jel. 1930. jún. 26.

22. Uo. 2287. Barcza követ jel. 1930. jún. 28.

23. Uo. 2241. Villani követ jel. 1930. jún. 21. Hasonló jelzést adott egy ún. R-jelentés, amit egy francia külügyi tisztviselő rendszeresen állított össze és adott át a magyaroknak.

24. Uo. 1285. A magyar válaszjegyzék, 1930. júl. 14. Walkó Lajos külügyminiszter aláírásával.

25. Magyar Szemle, 1930. IX. köt. 4 (36.) sz.

26. Népszava, 1930. május 27. Vezércikk.

27. Népszava, 1930. jún. 8.

28. Népszava, 1930. júl. 16.

29. Pesti Napló, 1930. máj. 4. és máj. 7. Az utóbbi szám közölt egy „színes” írást is „Nem vagyok benne!” címen. Ebben többek között ez olvasható: „A Pán-Európa egy Hold-rakéta, akkor, amikor Dorozsmáról nem lehet Kiskunhalasra kocsizni … Gyerünk előbb Európába, és csak azután beszéljünk Pán-Európáról.”

30. Magyar Szemle, 1930. X. köt. 2 (38.) sz.

31. Külügyi Szemle, 1930. okt. VII. évf. 4. sz.

32. Pester Lloyd, 1930. szept. 11.

33. Pesti Hírlap, 1930. szept. 14.

34. Népszava, 1930. szept. 19.

35. Magyar Szemle, 1930. X. köt. 3 (43.) sz. 1931. márc.