Szerző: Forrai Judit

A szexuális úton terjedő betegségek közel egy- idősek az emberiség történetével. A nemi betegségeket sokféle névvel illették: ragadós nyavalya, bujakór, majd később vénuszi betegség, bujasenyv, szifilisz, ám ez mind gyűjtőfogalom volt. Bár a fertőzések terjedési módja mindig azonos volt, a betegségek típusa, a róluk kialakított ismeretek és ennek megfelelően a gyógymódok eltértek a különböző történelmi korokban.

Ma több mint húszféle nemi betegséget ismerünk, azonban azok felismerése, azonosítása (identifikálása), elkülönítése a többitől (differenciált diagnózisa) olyan tudományos ismereteket feltételez, amelyet csak a 20. század technikai-tudományos eredményei tettek lehetővé. Az ókori kultúrák a lepra egyik változataként kezelték a nemi úton terjedő fertőzéseket.

Ősi ismeretek
Az ősi indiai orvostudomány ismeretét a nemi betegségekről és gyógyításukról Susrata összegző könyvében találjuk. A különböző megbetegedésekről – a nemi szervek helyi gyulladásától fekélyes elváltozásukig – pontos leírást kapunk. Az ajánlott gyógymódok közül megemlíti a már akkor ismert higanytartalmú kenőcsök használatát. A „ragadós nyavalya” terjedésének módjaként egyértelműen a szexuális aktust jelöli meg.

Az ókori kínai orvostudomány első nagy gyűjteményes tankönyve, a Huang-Ti nei-csing, vagyis a Sárga császár klasszikus belgyógyászata két fejezetben is foglalkozik a bujabetegségekkel s azok gyógyításával. Megállapítják, hogy a szexuális úton terjedő betegségek felborítják a szervezet egyensúlyát, s az öt alapelem (fa, tűz, föld, fém, víz) egyensúlyának helyreállítása jelenti a gyógymódot. A terápiás eljárás lehetett akupunktúra, akupresszúra, moxa (gyógynövény helyi füstölése) és gyógyfüvek alkalmazása.

Az Egyiptomi Birodalom ránk maradt írásos forrásaiból kitűnik, hogy az egyiptomiak jó megfigyelők voltak, pontos leírást adtak a nemi betegségekről, a gennyes folyásokról. A Kleopátra idejében született ún. Ebers-papirusz foglalta össze legteljesebben a szülészeti-nőgyógyászati megbetegedések tüneteit, lefolyását és gyógymódjait. Mivel a szerző az uralkodónőnek ajánlotta művét, így az mint Kleopátra nőgyógyászati könyve maradt fenn a köztudatban. Az írás fejlett nemi higiénéről és testkultuszról – öblítés, füstölés, kenőcsök, illatanyagok alkalmazása – tanúskodik. Magas fokú genitális kozmetika volt szokásban. Por-, kenőcs-, folyadékszerű anyagok hüvelyi alkalmazását befúvással, különböző speciális eszközökkel végezték. A gyulladásos eredetű folyások csökkentésére használt szereknek gyakori összetevője volt a fokhagyma, acantus gyanta, tehénszaru és növényi magvak őrleménye vízzel és olajjal vegyítve, amit szivacsra téve helyeztek a hüvelybe. A férfiak nemi szervének tisztán tartására s a nemi betegségek elkerülésére a körülmetélést alkalmazták. Egy fennmaradt egyiptomi vázlatrajzon az óvszert úgy ábrázolják, mint egy jelvényt, amit feltehetően a nemi betegségek vagy trópusi betegségek, esetleg legyek vagy moszkitók elleni védekezésül használtak.

Az ókori zsidó szexuális szokásokat kötelező érvényű vallási törvények rögzítették. A promiszkuitást, a prostitúciót, az onániát, a szodómiát, a házasságon kívüli nemi életet rendszabályok tiltották. A körülmetélés, a rendszeres fürdés magas fokú szexuálhigiénés szokásokról tanúskodik. A bujakórt a bujálkodás büntetéseként – Baal-Peor csapása (Mózes IV. könyve, 25. 1-19.) – fogták fel, amely öröklődve az utódokat is sújtja. Gyógyítási módját ismerték, bár leghatásosabb módszerének a megelőzést tartották.

A görög–római medicinát képviselő Hippokratész, Galénosz és Celsus összegyűjtött többkötetes műveikben számos helyen foglalkoztak olyan betegségekkel, melyek okát egyértelműen a nemi aktusban jelölték meg. Megelőzésként a nők lavórszerű tál segítségével gyakori hüvelyöblítést végeztek, míg a férfiak olajos tisztogatáshoz folyamodtak bordélylátogatásuk után. Plinius állítólag a fertőzések elkerülésére mindig tógája redőiben viselt egy-egy juhvakbélt vagy halhólyagot – az óvszer ősét.

Veszedelmes járvány
Az 1490-es években Európában több országra kiterjedő járvány alakult ki. A betegség szexuális úton terjedt és halálos kimenetelű volt. A galénoszi iskolán nevelkedett orvosok értetlenül álltak a vad erővel kirobbant járvány előtt. Mivel mesterük erről a kórról nem tájékoztatott, nem írta le a betegség okát, lefolyását és a gyógymódját sem, tehetetlenek voltak a hozzájuk fordulók bajával szemben.

Más eszközük nem lévén, a betegség elleni társadalmi fellépést sürgették, s a megoldást kizárólag a kór terjesztőinek tartott prostituáltak és idegenek elkülönítésében látták. VIII. Károly francia király az 1495-ben kiadott, majd 1498-ban megerősített rendelkezésében halálbüntetés terhe mellett rendelte el, hogy minden szifiliszes idegen 24 órán belül hagyja el Párizst. A párizsi példa követésének az lett a következménye, hogy az országutak Besançontól Nürnbergig, Strassburgtól Bécsig megteltek az elüldözött, ragályterjesztő nyomorultakkal.

A szifilisz eredetét a mai napig nem ismerjük pontosan. A 16. század tudósai: Fracastorius, Fallopius, Fernelius és Girtanner szerint a kórokozókat Kolumbusz hajóival hozták át Európába. Mások szerint Itáliában és Dániában már 1483-ban dühöngött a szifilisz. Voltak, akik éppenséggel azt állították, hogy e fertőzést Kolumbusz hajósai vitték át Amerikába, átadva a betegséget az ottani népességnek.

A betegség járványszerű terjedése nem válogatott osztályok és nemek szerint, leküzdésében koronás fők is érdekeltek voltak. VIII. Károly és I. Ferenc francia királyok, I. Miksa német-római császár, VI. (Borgia) Sándor pápa egész családjával, Bakócz Tamás, a pápai trón várományosa, II. Ulászló magyar király, IV. Jakab angol király egyaránt ebben a betegségben szenvedett, illetve halt meg.

A terápia kezdetben a középkori lepra hasonlósága miatt lepraellenes szerek használatán alapult, mint például kénes víz, violaolaj, mínium, majd a keleti tapasztalatok alapján alkalmazták a szifilisz egyik gyógyszereként a higanyt.

Vesalius tanítványa, Fallopius (1523–62), a padovai egyetem hírneves professzora volt az első orvos, aki megfigyeléseit anatómiai alapokra helyezte. Egy év alatt 50 boncolást végzett olyanokon, akik ebben a betegségben haltak meg, s ismereteit a De Morbo Gallico című művében foglalta össze. A terápia ajánlásakor viszont őszintén leírta, hogy ezt a betegséget nem tudják legyőzni. Mivel a szifiliszt a 15–16. században sokan Amerikából származó betegségnek tartották, a kórt az ott fellelhető gyógynövényekkel kívánták kezelni.

A gyógyító terápia
A guaiacfa vagy szent fa (Guaiacum officinale, hoaxacánfa, lignum sanctum) 1508 körül került Európába Amerika forró övi részéről: Dél-Florida, Bahama, Kuba, San Domingo területéről. Méliusz Péter 1578-ban részletesen ír a Ligni guaiacóról, amelyet már akkor is több néven neveztek: franciafa, guaiacfa, pockka, francosfa. Hatóanyaga kesernyés ízű gyantájában van. A bujakór elleni gyógykezelés másik fontos eleme a sarsaparilla nevű amerikai eredetű növényi főzet volt. Neve, amely a mexikói zaza parilla szóból ered, szárcsgyökeret jelent. A harmadik fontos, szintén amerikai eredetű növényt, a sassafrast a 16. század közepétől ismerték Európában. A babérfélékhez tartozó Sassafras officinalis Kanadában honos. Gyökerét, fáját, kérgét egyaránt használták gyógyszerként. A szó eredetét Wittstein a „sal safras” – összetört kő – szavakból származtatja. Hatóanyaga az illóolajban található. A sassafrast Nicolaus Monardes sevillai orvos írta le először 1574-ben.

A növények megfeleltek a kór méregtelenítési elvének: izzadást, vizelethajtást, hasmenést okoztak, nagy mennyiség fogyasztása esetén a szervezet átmosását, vagyis a vér „megtisztítását” remélték tőlük. A betegek pedig mindenre, így nagy anyagi áldozatra is hajlandók voltak gyógyulásuk érdekében, különösen, ha egy új, drága, más földrészről jövő divatos gyógyszerről volt szó. A szifilisz terjedését azonban e gyógyszerek sem tudták megakadályozni, az Amerikából érkezett növényi főzetek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt.

A keleti gyógymód fontos alkotóelemét, a higanyt csak óvatosan alkalmazták, mivel a görög és római hagyományok alapján igen erős méregnek tartották. Arisztotelész szerint a patkányt kis mennyiségben is megöli. Plinius szerint pedig az aranyon kívül mindent roncsol, így belsőleg nem alkalmazták, csak kenőcsként. A higany belső alkalmazását Európában a törökök honosították meg. E halálos betegség a török matrózokat sem kímélte. Algír királya, Barbarossza, I. Szulejmán tengerészetének admirálisa adta először a későbbiekben róla elnevezett higanyos pirulát megbetegedett katonáinak. Ez az úgynevezett Barbarossza-pirula sikeresnek bizonyult, ami elsősorban az arab orvostudomány érdeme. A gyógyszer illatanyaggal és gyümölcsliszttel összekevert, citromlével leöntött higanyt tartalmazott.

Az óvszer diadala
A betegség elleni védekezés egyik lehetősége az óvszer használata volt. Az első írásos emlék az újkori óvszerről 1564-ből Fallopiustól származik, aki a kis vászondarabból készült szerkezetnek fontos szerepet tulajdonított a vérbaj elleni védekezésben. Leírja 1100 emberrel végzett kísérletét, akik a védőszer használata következtében nem fertőződtek meg.

E fontos kis segédeszközt nevezték tűzoltó fecskendőnek, masinának, Venus kesztyűjének, az angolok francia levélnek, a franciák angol csuklyának, mások port-szaídi szalagnak. Az általánosan használt kondom elnevezés egyesek szerint a latin conderéből ered, amely megóvást jelent, de a Cum Domino szólásból is származtatják, esetleg a francia Condom városa lehetett a névadó. Mások szerint II. (Stuart) Károly király orvosa volt Quondom, aki a sok törvénytelen királyi gyermek fogantatásának elkerülésére ajánlotta uralkodójának a „masinát”.

Korabeli feljegyzések szerint 1655-ben Párizsban már ismert volt a vénuszi kesztyű. Madame de Sévigné egy 1671-ben, leányához írt levelében tesz említést róla, s francia levél néven ajánlja a veszély elkerülése végett. De Sade márki és Casanova nemcsak mint fogamzásgátlót használták, hanem a terjedő nemi betegség ellen is.

1701-ben Londonban már külön üzlet forgalmazta a kondomot. Versekben örökítették meg és röplapokon terjesztették a róla szóló információkat:

„Hogy megvédjen szégyentől és félelemtől
nem hibás itt egyetlen darab,
Venus-rajongásod ne hátráltasd,
tedd a természet parancsát, de óvd magad.”

Anglia legnagyobb kondomellátója Mrs. Philips és Mrs. Perkins manufaktúraüzeme lett a 18. században. Jöttek a megrendelések Spanyolországból, Itáliából és természetesen Franciaországból. Azonban mint minden új és egyben jól menő vállalkozásnak, voltak ellenzői, akik tudományos alapon próbálták bebizonyítani, hogy ez a speciális „masina” tulajdonképpen nem a fertőzés ellen kedvelt, hanem az erkölcstelenség és a prostitúció jelképe. Ezzel megbélyegezték, s hosszú évszázadokra kijelölték a kondom helyét az álszent erkölcsös világban.

A kondom iránti ellenszenvet hatékonyságának bizonytalansága mellett a házasságon kívüli szexualitás ellenőrizhetetlenségétől és féktelenné válásától való félelem táplálta. A legtöbb leírás egyértelműen a prostitúcióval kötötte össze.

„Hallottam féktelenektől, akik a prostituáltak szerelmét hajkurásszák – írta Girtanner 1788-ban –, hogy újabban Angliában lágy, varrás nélküli bőrt alkalmaznak, amit condomnak neveznek, amelyben penisüket beburkolják, mint egy kabátba, hogy megvédjék magukat a kétséges csata veszedelmeitől. Állítják, hogy ezzel büntetlenül akcióba bocsátkozhatnak, de ezek nagyon tévednek. [...] Ez a szégyenletes találmány, amely teljesen elnyomja a cohabitatio egyetlen természetes befejezését, nevezetesen a nemzést, Angliából jön, ahol ezt a dolgot először a tivornyázó II. Károly uralkodása alatt használták. Mai napig feltalálójának nevét viseli, eltünteti az örömöt és megsemmisíti a természetes végét a közösülésnek.”

Az óvszer előállítására használták a halhólyagot, továbbá a borjú és a juh vakbelét. Ezekből az anyagokból azonban csak korlátozott mennyiséget lehetett készíteni. A tömeges termelésre a gumi felfedezése adta meg a lehetőséget.

A gyógyítás
A nemi betegségről alkotott elképzelések természetesen meghatározták a gyógyítás módját. A nemi betegséget hosszú időn keresztül egyazon betegségnek tekintették, ami nagyon sok félreértésre és tévedésre adott okot a nemi betegségek felismerése, elkülönítése és gyógyítása terén az orvostudományban. Évszázadok teltek el, míg megoldották a három nemi betegség: a lágyfekély, a kankó (gonorrhoea vagy tripper) és a szifilisz elkülönítését. Az évezredek óta meglévő ragadós nyavalya gyógyítására azonban csak a 20. század közepén találtak megoldást, amikor Fleming 1942-ben felfedezte a penicillint.

Az első magyar felvilágosító könyvecskék

A vénuszi nyavalyáról
Bár a szifilisz a 17. századra megszelídült, változatlanul népbetegségnek számított, s igen elterjedt volt Magyarországon is. Ezért feltűntek az első magyar nyelvű házi útmutatók, melyek a „vénusi nyavalya” felismerésével, eredetével, terjedési módjával ismertették meg az olvasót. Az első ilyen könyvecske A vénusi vagy szerelem nyavalyáinak rövid leírása és bizonyos orvoslása az legújabb tapasztalások szerint címet viselte. Az útmutató arra az esetre szólt, ha nincs a közelben orvos, vagy a betegnek nincs elég pénze arra, hogy szakemberre bízza a gyógyítását, ezért közérthető nyelvezettel, egyszerű leírással kívánta a betegség megnyilvánulási formáit leírni, valamint az elérhető gyógymódról tájékoztatást adni. Ajánlása szerint azonban jobb elkerülni a fertőzést okozó tevékenységet, mint Venus oltárán áldozni.

Az első felvilágosító könyvet több is követte, mint például Szilézy Sándor megyei orvos könyve, amely a Népszerű tanácsadó a titkos betegségekben, vagy útmutatás, hogy kell ilyen (bujasenyv, francia betegségekben) orvos jelen nem létében bánni, hogy nagyobb baj és veszkődés nélkül elmúljanak címmel próbálta megnyerni magának az olvasót. „A bujasenyv, kedves barátaim – írja a szerző –, a legveszedelmesebb és legmakacsabb betegségek egyike [...] ez soha, de soha orvosi segedelem és különféle szerek hozzáadása nélkül el nem múlik.”

A népszerűsítő könyvek kimondatlanul is arról tanúskodnak, hogy a nemi betegség terjedése nemcsak a kéjnőket s „ügyfeleiket” veszélyeztette. A következőkben egy 1782-ben Plenck József, „a’ borbélyságnak tudósa, és Budán a’ borbélyoknak ’s bábáknak közönséges házi tanítója” által kiadott felvilágosító könyvecskéből idézzük a köznyelvben francos nyavalyáknak is nevezett nemi betegségek osztályozását. (Magyarországon a következő megnevezések terjedtek el: vénuszi nyavalya, francz nyavalya, franco nyavalya, bujasenyv, bujakór, bulya-dög, rossz-seb, radai rossz-seb, rossz férög, suly, sülysáp, francia-métely, francuz, cifilisz-betegség.)

„Frantzos nyavalyának azok neveztetnek, a’ mellyek a’ frantzos, avagy bujadögös tsipöfségtöl vefznek eredetet. Minden frantzos nyavalyákban adafsék gummás kénesö reggel és eftve tiz-tiz fzemre fzéles lapú – gyökér, avagy farfafaparilla, avagy fa – fött vizzel. A’ kénesövel való élés alatt minden nyólczadik nap hashajtót kell adni. Kivül külömb-külömbféle fzerek fzükségefek.
Ondófolyás (Gonorrh?a): Mikor a’ vizellö tsöböl valami genyettség forma matéria ki-foly, akkor a’ nyavalya ondófolyásnak hivattatik. Akkor támad, mikor a’ férfi ollyan afzfzonnyal közösül, a’mellyen bujadögös fejér folyás vagyon. Eleinten fájdalmas a’ vizellés. Orvofoltatik hivefitö mag-téjjel, fejér málva fött vizzel, és hashajtóval. Ha elmúlik az égés, akkor balfamos por fejér málva-fött vizzel adafsék. Az öfzve-húzó fetskendezéfek ártanak; bújamirigyeket avagy tök-gyúladáfokat gerjefztnek.
Fejér folyás (Fluor Albus): Igy neveztetik a’ nádrahüvelyből történő genyettség forma folyás. Akkor fzármazik, mikor az Afzfzony ondófolyáfos Férjfival közösült Úgy orvofoltatik, mint az ondófolyás.
Buja-mirigyek (Bubones): Igy neveztetnek az ágyék-ikráshúfaknak daganati. Ofzjattaflanak-el kénesös irral, avagy nyittaffanak ki égetö kövel. Az Ágyéknak frantzos fekélyei étetö kéneső olvafztáffal meg-gyógyittatnak.
Az elöbörnek gyúladása (Phymofis): Igy hivattatik a’ monynak makkját béborító börnek frantzos gyúladáfa. Úgy orvofoltatik, mint a’ következő.
A’ makknak gyúladása (Paraphymofis): Igy mondatik a’ mony’ makkjának gyúladáfa, melly az elöbört úgy hátra tafzittya, hogy valami nyakravalóhoz hafanlitson. Orvofoltatik óllyan tejes feredövel, mellyben gummás kénesö fözetik. Ha a’ makk a’ meg-fojtástól meg-akarna fenéfedni, akkor az elöbört kéffel fel kellene mettzeni.
A’ tököknek gyúladása (Inflammatio Tefticulorum): Orvofoltatik hivefitö magtéjjel (Emulfio), gummás kénesövel, és fejér vizben (aqua vegetomineralis) fött lágyító füvekböl kéfsittetett meleg kötéfekkel.
A’ makknak frantzos fekéllyei (Ulcera venerea Glandis): A’ makknak, és elöbörnek frantzos fekélyei, mellyek frantzos rákoknak neveztetnek, kénesös olvafztáffal köttetnek-bé.
Frantzos fügesümöltsek (Condylomata): Igy neveztetnek a’ fegg, és a’ fzeméremteftek körül kinött gombás húfak. Orvofoltatnak erös étetö kénesös olvafztáffal, és kénesös irral.”

Szifilisz

A szörnyű járványt az olasz Fracastorius (Girolamo Fracastro), a járvány első rendszerezője nevezte el szifilisznek (a görög mitológiából vette az elnevezést: Sziphülosz Tantalosz leányának, Niobénak a fia volt). A sokoldú Fracastorius vergiliusi sorokban is összefoglalta a kórra vonatkozó legfontosabb ismereteket:

„Bámulatos vala, hogy ha fogant immár e ragadvány,
Négyszer telt a hold és ismét elfogya négyszer,
Míg a baj biztos jeleit felszínre vetette.
[...]
Eltűnt a szemiből az előbb vidám elevenség
Arcáról a pír és homloka rózsaderűje.
Nemzőszervén nyilvánula baj először
S ép környék, lágyék lassan-lassan lemaródik.
A kórság jele most mindinkább szembeszökő lesz.
[...]
A testhő, amely éjjel bensőnkbe törekszik,
A külső részről elszállván s nem melegítvén
A tunya nedvekkel teli végtagokat: ízületben
Kar, váll s lábszárban kínoknak kínja nyilallik.
[...]
A fertő a test valamennyi erében bejutván
S megrontva minden nyirkunk, megrontva leendő
Táplálékunk is, lassan felszínre kerültek
A betegült részek, kórt és épet szétkülönítvén
A természeterő, a test sűrű anyagában
Lomhán és tapadón hömpölyögteti a súly iszapját,
Majd ocsmány ótvar borítá a testet egészen
A mell undok lett, a beteg arc eltorzula tőle
Később új alakok jöttek, tüszők tele gennyel.
[...]
A test nyomorult módon pusztítja: nem egyszer
A hústól fosztott tagokat, kérges csúnya csontot
S tátongó szájat láttam rútul kirepedve.
[...]
Élete szép tavaszán, szép ifjúság múlásán
Sóhajtozva s borús szemmel torz testire nézve
Jajgat sok nyavalyás: mi kegyetlen az Isten iránta.”