2017. október 23.

A bukott nő a viktoriánus képzeletvilágban

Szerző: Lafferton Emese

A szexualitásról kialakított nézetek, elfogadott társadalmi normák sokat elárulnak egy társadalom hatalmi és ideológiai rendszeréről, valamint a nemek társadalmi szerepeiről. Ugyanakkor az ezzel szemben deviánsnak minősített szexuális viselkedés különböző formái azokról a vágyakról és kényszerekről árulkodnak, amelyek az embereket a korlátok és tabuk megsértésére késztetik. A viktoriánus kor képzeletvilágában élő bukott nő emblematikus figurája és a köré kialakított mítosz nagyszerűen példázza a szexualitás társadalmi beágyazottságát.

A 19. századi Anglia még javarészt férfiak által uralt világában bukott nőnek számított minden nő, aki nem felelt meg az erényesnek tekintett szexualitás normáinak, a szüzesség, a szenvedélytelenség és a feltétlen hűség követelményeinek. Az uralkodó ideológia ezért a legszigorúbb erkölcsi elutasítással és a társadalomból való kirekesztéssel fenyegette a szexuális úton vétkező nőket.

Az idő múlásával azonban a szexualitás erkölcsi megítélése egyre inkább háttérbe szorult, a deviancia értelmezése a vallás és a jog területéről a szaktudományok, mindenekelőtt az orvostudomány területére húzódott át. A prostitúció mint társadalmi jelenség a szociológia, a statisztika és a közegészségügy fókuszába került, míg a szexuális deviancia korábban bűnösnek számító formáit az orvostudomány medikalizálta.

A következőkben a bukott nő alakját vizsgálom meg 19. századi angol vallásos és orvosi források, nevelési kézikönyvek, irodalmi és képzőművészeti munkák alapján. Összefoglalom a női erényességről, a szexualitásról és a nő társadalmi szerepéről folytatott nyilvános viták legfontosabb elemeit, és feltárom a bukás mítoszának társadalmi funkcióit, majd lerombolásának okait.

Az ideális nő
A 18–19. századi gondolkodásmódban a nő és a férfi társadalmi szerepét, feladatait testi felépítésükből, illetve biológiai funkcióikból vezették le. A férfit erős fizikuma, racionalitása és természetesnek vélt agreszszív tulajdonságai tették alkalmassá arra, hogy megállja a helyét a nyilvános térben, versengjen a politika és a gazdaság küzdőterén, kiteljesítse személyiségét és megszerezze magának az áhított elismerést.

A nő szerepe ezzel szemben az anyaságra és gyermeknevelésre összpontosult: a lányokat már kicsi koruktól kezdve erre a nemes feladatra készítették fel. A nő birodalma a családi otthon volt, ahol szeretetével biztonságos, meleg világot teremtett férje és gyermekei számára. Ennek megfelelően a 19. századi forrásokban a két legelterjedtebb ideális nőalak az „otthon angyala” és a „királynő”.

Az otthon angyala az angol költő, Coventry Patmore versének címéből kapta nevét, s noha e mű igen népszerű volt az angol, illetve amerikai közép- és felsőbb osztályok körében, az angyal mitikus alakja túlnőtt e vers keretein, s a viktoriánus kor önfeláldozó, szinte már személytelen ideális nőjének szimbóluma lett. Sarah Stickney Ellis, a női nem odaadó és elismert konzervatív tanítója Anglia lányai (The Daughters of England) című nevelési kézikönyvében arra szólítja fel hajadon olvasóit, hogy a gyengébbik nem képviselőiként legyenek elégedettek a „nemesebb” nemmel szembeni alsóbbrendűségükkel, mind az intellektus, mind pedig a testi erő tekintetében. A Mrs. Ellis által megálmodott nő érzékeny, erényes, tiszta, gyöngéd, és életének egyetlen célja a szeretet: „A nő feladata, hogy szeressen, és a jutalma, hogy szeretetet kap.” Mivel a férfi birodalma az értelem, a nőé az érzelem és az erkölcs, „egy nő számára sokkal fontosabbak erkölcsi értékei, mint szellemének művelése”.

John Ruskin Királynők kertjéről (Of Queens’ Gardens, 1865) című esszéjében az ideális nő nem angyalként, hanem királynőként jelenik meg, aki férjének és családjának megváltója. Ruskin több ponton is eltér Mrs. Ellis tanításától, nőideálja már nem a férfi alárendeltje, hanem annak egyenrangú segítőtársa. A királynő legfőbb feladata már nemcsak az, hogy kifogyhatatlan szeretetével elhalmozza családját, s erkölcsi útmutatást adjon szeretteinek, hanem hogy uralkodjon az otthon békés és biztonságos menedékében, irányítsa a családi életet, döntsön annak összes kérdésében, és minden képességével támogassa férjét. Éppen ezért Ruskin ugyanolyan fontosnak tartja a lányok oktatását, mint a fiúkét, sőt, a nőtől elvárja, hogy mindent tudjon, amit férje is tud, hiszen csak így lehet annak egyenrangú partnere.

Ruskin királynője látszólag jóval több autonómiát és személyes szabadságot élvez, mint angyali húga. Mindez azonban korántsem biztosítja számára önnön személyiségének kiteljesítését és vágyainak kielégítését. A királynő alakja és a köré kialakított mítosz ugyanolyan értékrendet, nemi és hatalmi viszonyokat tükröz, mint az angyalé: mindkettő a család szentségét hirdeti és a férfi igényeinek való megfelelést diktálja. A fent idézett források esetében mégis fontos szem előtt tartani, hogy elsősorban nem leíró jellegűek, hanem előíró, normatív funkciót töltenek be. A korabeli levelezések és naplók finoman árnyalják a nők hétköznapi élettapasztalatairól kialakult képet.

A nő erkölcsi befolyása azonban nem csupán az otthon falai között teljesedhetett ki: a királynő a társadalomban is kifejthette áldásos hatását. Ruskin arra biztatta középosztálybeli női olvasóit, hogy vonuljanak ki az utcára, és tegyék jobbá a társadalmat a bűn és az erkölcstelenség felszámolása által. Hatalmas terhet rótt ezzel az ideális nőre, akit éppen erkölcsi tisztaságának megőrzése végett száműztek az otthon szűk terébe. Ruskin kiterjesztette az otthon szféráját az erkölcstelenséggel, romlással teli utcákra, és elvárta, hogy a nagy „tisztogatás” közben tisztes asszonyai érintetlenek maradjanak a bűntől.

Ruskin királynője, „hogy feladatát elvégezze, semmiképpen sem hibázhat. Állhatatosan és romlatlanul jónak kell lennie; ösztönösen és tévedhetetlenül bölcsnek [...], de nem azért, hogy önmagát férje fölé helyezhesse, hanem hogy soha cserben őt ne hagyja. [...] Nincs a világon olyan háború, nincs olyan igazságtalanság, amiért ne önök, asszonyok lennének felelősségre vonhatók; nem azért, mert önök provokálták ki, hanem mert nem akadályozták meg. A férfi természetétől fogva hajlik a harcra [...], és az önök feladata, hogy kiválasszák ehhez számára a célt, és megtiltsák az ok nélküli küzdelmet. Nincs az a szenvedés, igazságtalanság és gyötrelem, aminek a bűne ne az önök lelkén száradna.”

Az önfeláldozást, tisztaságot és erényességet hirdető angyal és királynő számtalan festmény témáját is szolgáltatták. George Elgar Hicks 1863-ban festett, A nő küldetése: a férfi társa (Woman’s Mission: Companion to Manhood) című képe a felbontott levélből feltehetően halálhírt olvasó, magába roskadt férfi oldalán a megértő, támogató, megváltást ígérő feleséget ábrázolja. A két alak körül az otthon rendezett belseje, a megterített asztal a feleség áldásos tevékenységét dicsérik. John Brett 1864-es festményén, amely a Hölgy galambbal (Lady with a Dove) címet viseli, a nő vállán ülő fehér galamb jelképezi a nő földöntúli tisztaságát. J. Atkinson Grimshaw 1877-es The Rector’s Garden: Queen of the Lilies című festményén magas fallal körülvett kertben, liliomok között ábrázolja fiatal nőjét, a szüzesség és erényesség törékeny, szomorú arcú megtestesítőjét. Walter Deverell A háziállat (A Pet) című képén egy fiatal nő hajol kalitkába zárt madarához. A bebörtönzött madár és a férfi „háziállataként” megjelenő nő közötti párhuzam tagadhatatlan. A téglafallal körülvett zárt kert a nő fojtogatóan behatárolt hétköznapi életterét jeleníti meg. A bebörtönzött erényes nő képe megtalálható a korszak számos irodalmi alkotásában is, például Charles Dickens Little Dorrit, George Eliot Middlemarch vagy A. L. Tennyson The Lady of Shalott című műveiben.

A korszak normatív, nevelési célra írott munkáiban, illetve számos orvosi traktátusban az ideális viktoriánus nő a szenvedélytelenség szimbólumává vált. Szexuális passzivitása a társadalomban betöltött nemi szerepét erősítette. William Acton orvos 1857-ben A nemzőszervek funkciói és rendellenességei (Functions and Disorders of the Reproductive Organs) című munkájában a feleség csupán szeretetből engedett férje szexuális közeledésének, s nem az örömszerzés, hanem az anyaság iránti vágy hajtotta felé. Vele szemben a prostituált a felfokozott szexualitást szimbolizálta.

A férfi szexuális vágyainak kielégítése szükséges és természetes igényként jelent meg – amennyiben azt a mértékletesség jellemezte. Acton, csakúgy mint más orvosok, a túl kevés szexet az egészségre éppen annyira károsnak tartotta, mint a túl sok szexet. Erre alapozva, a túlfűtött érzékiséggel megáldott, kitartott nő agresszív szexualitását veszélyesnek ítélte a férfi egészségére.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy egy-egy uralkodó elmélet mellett még nagyon sokféle magyarázat élt a szexualitásról, a nemi vágyak jelenlétéről és kívánatos kielégítési módjairól. Továbbá, még a legnagyobb hatású ideológiák is eltértek a nők és férfiak valós tapasztalataitól, a szexualitás megélésének hétköznapi formáitól. A korabeli levelekből és naplókból kiderül, hogy bármilyen egyoldalú beállítás téves képet ad a valóságról, az elmélet és a gyakorlat finoman árnyalták, illetve kiegészítették egymást.

A bukott nő
A 19. századi képzeletvilágban az angyal ellenpontja a bukott nő volt, aki nem felelt meg a társadalom által erényesnek tekintett szexualitás normáinak. Míg az ideális nő az uralkodó ideológia szerint kizárólag az elfogadott módon és keretek között, gyermeknemzés céljából, csak a férjével él nemi életet, addig a bukott nő – tudatosan vagy tudatlanul – vétkezik e szabály ellen. Ez az egyetlen logika, amely megmagyarázza a bukott nő viktoriánus kategóriájának rendkívüli képlékenységét és nyitottságát. A közönséges utcai vagy bordélyházi prostituálttól kezdve a könnyűvérű színésznőn és a csillogó, felsőbb osztálybeli kitartott nőn keresztül magába foglalja az elcsábított fiatal lányokat, a házasság előtt szexuális viszonyt kezdő közép- és felsőosztálybeli nőket, valamint a házasságtörő asszonyokat is.

A bukott nő és a prostituált elnevezések számtalan írásban felcserélhetőek, a kettő közötti határ elmosódik, ami részben annak a vélekedésnek köszönhető, miszerint aki egyszer elbukik, menthetetlenül prostituálttá válik. Bracebridge Hemyng 19. századi szociológus definíciója szerint „tulajdonképpen minden nő prostituált, aki engedve szenvedélyének, elveszíti erényességét”. Ebben a megfogalmazásban benne rejlik az akár első és egyetlen félrelépés hosszú távú kihatása is.

A kor írásos és képzőművészeti alkotásaiban az ideális nő és a bukott nő szélsőséges figurái között természetesen még számtalan emblematikus nőalak helyezkedett el. Az öregeket és nyomorgó családokat segítő fiatal, jótékonykodó nő vagy a zárdába visszavonuló irgalmas nővér ismerős regényfigurák. A családja terhére levő vénlány és a csípős nyelvű, megcsúnyult, terebélyes matróna figurái gyakran képezték gonosz tréfa tárgyát a Punch hasábjain éppen úgy, mint regényekben, naplókban és levelezésekben.

Sokszor övezte gúnyos megvetés a szellemét művelő kékharisnyát és az öntudatos, férfiellenes feministát, míg a század végére a sajtót és a regényirodalmat elárasztották a nadrágot viselő, különféle sportokat űző „új nő” ábrázolásai. A század során pedig mindvégig felbukkan a férfiruhában új identitást bitorló, a nemiség korlátait átlépő transzvesztita.

A valóságosnak tűnő figurák mellett a viktoriánus képzeletvilág számtalan mitologikus, bibliai, illetve szépirodalmi nőalakot is életre keltett. A művészeti és irodalmi alkotásokat ellepték a bűnbánó Magdolnák, a hatalommal bíró Delilák, Salomék, Lédák, nimfák, szirének, kígyónők, vámpírok, szfinxek és bomlott elméjű Oféliák. Ezek a nőiség ideáljától sokszor nagyon távol álló, misztikus és erotikus alakok a nő veszélyes és korlátlan hatalmát sugallták.

Figyelmemet azonban ezúttal a bűn legjellegzetesebb megtestesítőjére, a bukott nő tragikus alakjára, illetve a mocskos utcákat benépesítő prostituáltakra korlátozom. A bukás a nő egész jellemének megváltozásával járt együtt. A bűn a személyiség karakterét alapvetően befolyásolta, annak elválaszthatatlan részévé vált: a bukott nő már nem lehetett sem megbízható feleség, sem lelkiismeretes anya, és ezért a társadalom óhatatlanul kivetette magából.

A bukott nőről kialakított kép szempontjából fontos az anyaság kérdése. A termékeny ideális nővel szemben a prostituált sokszor meddőként jelent meg, a megesett fiatal lány pedig bűnének szimbólumaként cipelte magával rongyba tekert gyermekét. E gyermek sorsa szintén elválaszthatatlanná vált fogantatásának körülményeitől: ha életben maradt, előbb-utóbb a fattyak vagy az árvák szomorú sorsára jutott.

Számtalan írásos és képzőművészeti alkotás tanúsítja, hogy a bukott nő viktoriánus mítosza és ikonográfiája az egész társadalom gondolkodását és kifejezőkészletét áthatotta. Regényekben, versekben, nevelési útmutatókban, a napisajtóban, orvosi traktátusokban és festményeken egyaránt megjelent. A századot végigkísérte ez a mítosz, és csak a századfordulóra halványult el, noha mindvégig akadtak azt támadó, megkérdőjelező vélemények is.

A nő bukásának megítélése szigorú keresztény erkölcsiségen, a bűn ótestamentumi felfogásán alapult. Az eredendő bűnre emlékeztetett: bukásával a nő menthetetlenül elvész, nincs az a bűnbánat és vezeklés, amellyel visszafordíthatná sorsát. A mítosz egyik alaptétele tehát a bukás átalakító hatása és visszafordíthatatlansága volt. Aki egyszer elbukott, az menthetetlenül elkárhozott, elegendő volt egyetlen egyszer hibázni, s a nő sorsa meg volt pecsételve.

A már idézett orvos, William Acton, korabeli moralisták véleményét összegezve kijelentette, hogy minden törvénytelen szexuális kapcsolat prostitúció, ahol pénzért vagy más okból a nő önkéntesen feladja erényességét, és „az első vétkezés legalább annyira prostitúciónak számít, mint annak megismétlése”. A bukott nőt a társadalom kivetette magából, útja „a mélybe”, az erkölcsi romlás, a betegség, a kétségbeesés és végül a kérlelhetetlenül bekövetkező halál felé vezetett. A teljes morális és testi leépülést csak egyetlen módon lehetett felgyorsítani: az öngyilkossággal.

Flora Tristan francia feminista az 1830-as években Londonban járt, ahol papírra vetette élményeit. Hogy szemtanúja lehessen a londoni éjszakai élet förtelmeinek, maga is végigjárt számos rossz hírű szórakozóhelyet. Naplójából kiderül, hogy Tristan hitt a prostituáltak életének teljes kilátástalanságában és abban, hogy az elcsábított lány előtt nem volt más kiút, mint a prostitúció. Mindezért természetesen elsősorban a férfi nemet és a nőkkel szemben támasztott igazságtalan elvárásokat okolta. Naplójának nyelvezete sokszor apokaliptikus képet fest a bukott nő sorsáról, és megerősíti a bibliai gondolatot, miszerint a bűnös örökké tartó kárhozatra van ítélve:

„a fájdalom a társa, és lealjasodásra kárhoztatott: örökösen visszatérő testi kínok között vergődik, minden pillanat erkölcsi halál a számára, és – mind közül a legrosszabb – határtalan önutálat a része.” Kevésbé szenvedélyesen megfogalmazott bekezdéseiben Tristan tovább sorolja azokat a körülményeket, amelyek hozzájárulhattak a nő bukásához: a szegénység, a taníttatás és szakma megszerzésének lehetetlensége, a „szülői zsarnokság”, „a házasság felbonthatatlanságából fakadó erőszak és visszaélések” felelősek azért, hogy egy nőnek az „elnyomás és a szégyen között kell választania”. Flora Tristan úgy véli, amíg a nőt megfosztják állampolgári jogaitól, „amíg nincs független jogi státusa, és férje elrabolhatja tőle az általa megszerzett vagy örökölt vagyont, amíg az egyetlen módja, hogy vagyonához és szabadságához való jogát biztosítsa, ha visszautasítja a házasságot, addig nem vonatkozhat rá erkölcsi törvény”. Mély meggyőződése, hogy „amíg a nő nem válik emancipálttá, a prostitúció tovább fog nőni”.

Tristan elfogadta a bukott nő elkerülhetetlen halálának tézisét is. Több londoni prostitúcióval foglalkozó munkát is idézett, melyekkel egyetértett abban, hogy a szakma ridegsége, a magas alkoholfogyasztás, illetve a szexuális kapcsolat útján terjedő betegségek következtében a londoni szajhák fele meghalt 3-4 év prostitúció után, és csak nagyon kevesen éltek meg 7-8 évet a szakmában.

A mítoszt megerősítő társadalomkritikusok népes táborába tartozik William Rathbone Greg, akinek a tekintélyes Westminster Review-ban 1850-ben közölt Prostitúció (Prostitution) című írásában két új elemre is felfigyelhetünk a bukott nő megítélését illetően. Egyrészt szakított azzal az elmélettel, amely a „bűnös”, felfokozott szexualitással magyarázta a bukást, másrészt vallásos-erkölcsi alapállásból támadta a megbocsátásra és könyörületességre képtelen, szigorú társadalmi megítélést, amely kirekesztésükkel és elítélésükkel véglegesen meghatározta a bukott nők sorsát.

Számos szerzőhöz hasonlóan Greg is összemosta a prostituált és a bukott nő kategóriáit. Szerinte minden prostituált valaha tisztességes és erényes lány volt, akiknél a bukás óhatatlanul elvezetett a prostitúcióhoz. A bukás tehát már magába foglalja, megelőlegezi a prostitúciót. Greg az angyal alakjából indult ki: a nőt nem a kéjvágy hajtja, hiszen „a vágy csak ritkán jelentkezik határozott és tudatos formában egészen addig, míg a nő el nem bukott”. A férfiak esetében a szexuális vágy általában „belülről fakad és spontán” jelenik meg, a nőknél azonban „szunnyadó, vagy nem is létezik”, mindaddig, míg fel nem ébresztik a szexuális érintkezés során.

Greg ily módon számolt le azon nézettel, amely a felfokozott vágyakkal magyarázta a nő elcsábulását. Szerinte sok fiatal lány éppen szerető természetének és tudatlanságának köszönhetően bukik el. Ezek a nők „gyönge nagylelkűségükben” egyszerűen képtelenek bármit is megtagadni a szeretett férfitól:

„Létezik a nő szerető, meleg szívében valami különös és magasztos önzetlenség, amelyet a férfiak általában felfedeznek és kihasználnak, az önfeláldozás kifejezett szeretete, valamiféle aktív vagy agresszív vágy, hogy ragaszkodásukat kimutassák [...] oly módon, hogy odaadják azt, ami számukra nagyon kedves.”

A természetéből fakadóan bukásra termett nő éppen az ideális nőre jellemző tulajdonságok túlságos felerősödése következtében bukik el. A legszegényebb nőket pedig, akik képtelenek más módon kenyérrel ellátni a tőlük függő családtagjaikat, „gyermeki vagy anyai szeretetük” viszi rá a prostitúcióra.

Greg áldozatot csinált a bukott nőből: az eredendően szenvedélytelen ideális nő bukásának felelősségét egyértelműen a csábító nyakába varrta, aki kihasználta a női természet gyöngeségeit, míg a szegény sorból való lányok esetében a kilátástalan gazdasági körülményeket okolta. A csábító és hűtlen férfi végtelen hatalmat birtokolt az elcsábított lány felett: egyetlen aktussal az utcákat és parkokat kísértő szörnyeteggé, nyomorult alkoholistává, elveszett prostituálttá változtatta, míg egyedül neki állt hatalmában „ismét tisztességes asszonyt csinálni belőle”.

Greg elfogadta, hogy az elcsábított és elhagyott, tisztes fiatal lányok óhatatlanul prostituálttá válnak, s egy részükből csak azért nem lesz szajha, mert szégyenükben és fájdalmukban előbb elsorvadnak és elenyésznek vagy erős lelkiismeret-furdalásuk következtében öngyilkosságot követnek el. Szerinte a prostituáltak a társadalom „kitaszítottjai, páriák, leprások”, akiknek még az érintését is úgy söprik le az emberek magukról, mintha az „szennyeződés és betegség” lenne. Mindenki „büntetlenül beléjük rúg, arcul üti és eltiporja őket”. Mivel úgy gondolta, hogy erről elsősorban a bukott nőt övező közgondolkodás tehet, meg akarta azt változtatni. A keresztényi megbocsátás és könyörületesség nevében támadta a társadalom szigorát, amely kérlelhetetlen logikájával meghatározta a bukott nő sorsát.

E cikk után három évvel, 1853-ban született meg Elizabeth Gaskell Ruth című regénye, amely Greg írásához hasonlóan megértő keresztényi hozzáállást és segítséget követelt a bukott nő számára. Míg a század első felének irodalmi alkotásaiban a bukott nő csak mellékszereplő lehetett (például Dickens Twist Oliverjében vagy Copperfield Dávidjában Nancy és Emily), Gaskell regénye után számtalan alkotás főszereplőjeként jelent meg, amire jó példa Elizabeth Barrett Browning Aurora Leigh című írása 1856-ban, George Eliot Adam Bede-je 1859-ben vagy Caroline Norton Lost and Saved című munkája 1863-ban.

A bukott nő viktoriánus ábrázolásai viszonylag egységes ikonográfiát követnek. Ennek jellegzetességei a bukást követő szomorú vagy kétségbeesett tekintet, a lelki béke és gyakran a szellemi egyensúly megbomlásának kifejeződése az arcon, a kibomlott, fésületlen haj, szétszaggatott vagy elkoptatott ruha. Christina Rossetti Goblin Market című versében az elbukott hajadont, Laurát a vízre bocsátott csónakhoz hasonlítja, amelynek utolsó köteléke is elszakadt, belső szorongását pedig a nyugtalan patak morajlásához hasonlatos suttogása fejezi ki.

Számtalan festmény vezeti nézőjét a éjszakai külváros idegen és lepusztult kerületeibe, a folyópart elhagyatott területére vagy a hidak alá, ahol a számkivetett, lelki egyensúlyát vesztett, zilált megjelenésű fiatal nő tekintete a sötét messzeségbe réved. Ennek másik jellegzetes variációja már egy későbbi állapotot ábrázol, ahol a bűnével együtt élni képtelen, öngyilkosságot elkövető nő tetemét partra veti a víz. Thomas Hood A sóhajok hídja (The Bridge of Sighs) című verse vagy a Copperfield Dávidban a parton magányosan ácsorgó, a sötéten örvénylő vizet bámuló és öngyilkosságot fontolgató Márta alakja is bizonyítja, hogy ez az igen látványos, sokszor teátrális beállítás nem csak képi, hanem szöveges megerősítést is nyert.

A már évek óta prostitúciót űző nő megjelenítése szintén emblematikus. Az elhasznált, kiégett, betegségektől legyengült prostituáltról így ír M. E. Owen a Cornhill Magazine hasábjain 1866-ban megjelent Criminal Women című cikkében: „borzalmas, nyomorult kinézetű teremtmények”, akik „annyira nélkülözik a női ösztönöket, hogy jogosabb, ha a vadállatokhoz hasonlíthatjuk őket, semmint a nőkhöz”.

A bukás és a prostituáció visszafordíthatatlan, romboló hatásának talán legplasztikusabb leírása William Tait Magdalenism című munkájában található, ahol a bűn már nem csak az öltözködésen, a hajviseleten és az érzelmek kivetülésén látható:

„A bűn következménye talán egyetlen embercsoporton sem mutatkozik meg oly világosan és ijesztően, mint a bukott és romlott prostituáltakon. [...] Minden arcvonás és jellegzetesség megváltozik, mely a megkínzott lelkiismeret borzalmas gyötrődéseire figyelmeztet.”

Egy szifiliszes prostituált esetében egyenesen a húsba marja jelét:

„Arca szó szerint el van rohadva, rajta egy széles lyuk tátong, melybe könnyedén belemélyeszthető egy átlagos méretű ököl.”

Az egész mítosznak, az egységes ikonográfiának és a megjelenítés módjának hátterében az a fikció húzódott meg, miszerint a nő esszenciája, belső értékei és tisztasága – vagy éppen ezek hiánya – kivetülnek a felszínre, láthatóak a külsőn. Más szóval az a hit, hogy a belső lényeg és a külső forma harmóniában állnak egymással. A bukott nő sokszor sematikus ábrázolása, a bűn megjelenítésének már felsorolt, letörölhetetlen jegyei stigmaként utaltak a bukásra. A közgondolkodásban a bukott nő egyszerre jelent meg a város utcáit szennyező mocsokként, illetve két lábon járó erkölcsi tanmeseként. Ez utóbbi esetben pedig ugyanúgy jelképezte a bukás visszafordíthatatlanságát, mint a társadalom azon vágyát, hogy a nő legbenső lényege és titkai egyetlen pillantásra láthatóak, olvashatóak legyenek.

A mítosz lerombolása
A prostitúcióval foglalkozó legtöbb angol szerző ismerte és idézte is a francia közegészségügyi szakértőnek, Jean Baptiste Alexander Parent-Duchtelet-nek a párizsi prostitúcióról 1836-ban írt híres munkáját (De la prostitution dans la ville de Paris). Átvették az általa összeállított táblázatokat és adatokat, ám egyik fontos tézisét, amely nyíltan tagadta a bukott nő mítoszát, a legtöbben egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

Ralph Wardlaw Előadások a női prostitúcióról (Lectures on Female Prostitution) című munkájában többször is hangsúlyozza, hogy noha még a tolvaj is képes kiemelkedni helyzetéből és hátat fordítani korábbi bűnös tevékenységének, a prostituált esetében az út mindig lefelé vezet, a felemelkedés számukra lehetetlen. Sokan osztották ezt az elképzelést. Tait szerint míg a férfi képes sorsát megfordítani, addig az „erény útjáról letért” prostituáltakra a gravitációhoz hasonlatos, mindig lefelé húzó, általános erő hat. Greg szintén azt vallotta, hogy a szigorú társadalmi megítélés következtében „egyetlen hibás lépés” is „visszavonhatatlan és megbocsáthatatlan” bűnnek számít, „minden ajtó, minden menekülési út bezárul a bukott nő előtt”.

William Acton azonban 1857-es, prostitúcióról írt munkájában a leghatározottabban lerombolta e tanmesét, amit szinte vallásos hitnek nevezett. Nem igaz, állította, hogy aki egyszer szajha lesz, az örökre az is marad; hogy a prostituált esetében lehetetlen az erkölcsi fejlődés vagy testi javulás; és hogy a szajha útja rövid, hanyatlása gyors. Acton nem azonosította a nőt a bukással, a tisztaság elvesztése szerinte nem vonta maga után az összes többi erény megszűnését, a prostituáltak segítőkészek, nagyvonalúak és megnyerőek tudtak lenni. Acton az általánosítás helyett inkább a prostituáltak közti különbségeket hangsúlyozta. Emellett a prostituált, akire immár nem érvényes a mítosz kötelező, sorsformáló logikája, autonóm személyként önmaga lett saját sorsának irányítója.

Acton felmentette a csábító férfit a felelősség alól, hiszen:

„minden, később prostituálttá váló nő elcsábítása és elsődleges elhagyása teljesen más lapra tartozik [...] Az a nő dolga, hogy megmarad-e a tisztességes társadalom soraiban vagy prostituálja magát.”

Mindezek mellett kimondta, hogy pár év elteltével ezek a nők rendszerint rangjuk felett házasodnak meg. E nők testét már nem fedték a bukás stigmái, ami lehetővé tette, hogy egyrészt „bűnük” láthatatlan maradjon a felszínen, másrészt ők maguk is láthatatlanok maradjanak a társadalom szemében. Ez a szemlélet már nem erősítette meg a prostituált társadalomból való kitaszítottságának tézisét.

A szexuális úton terjedő betegségek miatt sok társadalomkritikus a prostituáltat a társadalom egészségére veszélyes kórként jelenítette meg, amelyet a társadalom igyekezett legyőzni, kivetni magából. Greg szerint a szabályozatlan prostitúció okoz „a köz egészségét érintő borzalmas károsodást”, Actonnél pedig a „társadalom pestiseként” jelenik meg, amely „fertőzést és tisztátalanságot” szállít minden kerületbe, és amely „betegségként kúszik a tömegben”. Acton példája leginkább azt bizonyítja, miként él tovább egy felfogás a nyelv metaforáiban. Munkájában ugyanis tovább vizsgálja a prostituált és a betegségek kapcsolatát, és azt állítja, hogy a szifilisz, amely nem halálos betegség, nem fertőz meg több nőt, mint férfit, és nem okozza a prostituáltak halálát. Emellett Parent-Duchtelet-t idézi akkor, amikor kijelenti, hogy a prostituáltnak „vasszervezete” van, és nincs a nőknek még egy olyan csoportja, amelyik annyira mentes lenne az általános betegségektől, mint a kurtizánok. Cinikusan még azt is hozzáteszi, hogy „csak nagyon ritkán találjuk azt, hogy a prostitúció szükséges velejárójának képzelt, szervezetet érő pusztítások fölülmúlják” azokat, amelyek a családját gondozó vagy fárasztó, erényes munkából élő nők testét érik.

Acton korántsem egyedül végezte a mítoszrombolást. Henry Mayhew London Labour and the London Poor című nagyszabású munkájával (1849–50, 1861–62) megkísérelte rekonstruálni London alsóbb osztálybeli lakóinak életét a század közepén. Az „oral history” egyfajta előfutáraként munkájának jellegzetességei az empirikus vizsgálódások előtérbe kerülése, a nagy számban elkészített interjúkon keresztül az egyéni sorsok és életutak bemutatása, a tudományosság és objektivitás hangsúlyozása. Noha az írást és nyelvezetét sok helyen még mélyen áthatja a kor erkölcsi ítélete, emellett kétségtelenül előtérbe kerül a megközelítés és értelmezés tudományos igényessége.

Az átfogó munka prostitúcióról szóló fejezetét Bracebridge Hemyng készítette, aki az osztályozás megszállottjaként közel húsz kategóriát különített el a prostituáltak körében. Ennek köszönhetően már nem lehetett a prostituáltra érvényes a bukott nő egységes ikonográfiája. Hemyngnél már korántsem csak a sárba tiport prostituált jelent meg, hanem a megbecsült kitartott szerető is, aki „elbűvölő, tehetséges és művelt” volt, s aki a férfi felesége lett, vagy annak tökéletes helyettesítője. Tengerészek asszonyait figyelve, Hemyng „kecsességet”, „természetes egyszerűséget”, valamint „belső finomságot” fedezett föl. Hemyng tehát felszámolta a bukott nő egységes ábrázolását, és elismerte a prostituált értékes női tulajdonságait.

Hemyng szerint a bukott nő hagyományos ikonográfiája csak a társadalom legalsó rétegeiből jövő, legszegényebb prostituáltakra volt érvényes, míg a legtöbben hétköznapi módon öltözködtek, a felsőbb osztálybeli prostituáltak és kitartott nők pedig kifejezetten elegánsak és vonzóak voltak. Hemyng interjúiból az is kiderül, hogy sok prostituált nem tartotta életmódját olyan elítélendőnek és undorítónak, mint azt sokan szerették volna láttatni. Éppen öntudatosságuk és saját helyzetük racionális elfogadása védte meg e nőket a teljes kilátástalanság érzésétől. Emellett az is nyilvánvalóvá válik, hogy a prostituáltak erős szövetségeket, egymást segítő közösségeket alakítottak ki, és bizonyos mértékig befolyásolni tudták saját szakmájuk körülményeit.

Hemyng nem tagadta, hogy sok esetben a nélkülözés és a magas alkoholfogyasztás kikezdi a nő egészségét, és sokan kilátástalannak tartják helyzetüket. Ám számtalan példával illusztrálta azt is, hogy a szajha pár éves prostitúció után megházasodik. Actonhoz hasonlóan Hemyng is kimondta, hogy célja „eloszlatni azt az ostoba gondolatot, amelyet már régen el kellett volna vetni, ám amely még mindig él a férfiak és nők képzeletében, miszerint a szajha útja rövid, mind erkölcsi, mind pedig testi értelemben lehetetlen a fejlődés, és ha egyszer elhagyják, óhatatlanul lezüllik”.

A bukott nő mítoszának lerombolása azért válhatott lehetségessé, mert fokozatosan háttérbe szorult az erényesség és a prostitúció erkölcsi megítélése, s helyette másfajta szempontok kerültek előtérbe. A század közepétől megszaporodtak a városi szegénységgel, oktatással, bűnözéssel és közegészségüggyel foglalkozó tudományos igényű szociológiai és statisztikai munkák. Hemyng értelmezésében a prostitúció már komplex társadalmi, közegészségügyi és törvényalkotási problémát jelentett: a csecsemőgyilkosságtól és egyéb bűncselekményektől kezdve a nemi úton terjesztett fertőző betegségeken át a prostitúció törvényi szabályozásáig számtalan kérdés tartozott ide.

A bűn és a szexualitás értelmezése is megváltozott. A bűn megítélésekor az egyén társadalmi és gazdasági helyzete mellett immár lelki és szellemi sajátosságait is figyelembe vették. Így például a prostituált egyéni körülményei egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az értelmezésekben. A szexualitás különböző vonatkozásainak megítélése pedig a vallás és a jog területéről fokozatosan az orvostudomány hatókörébe került: a bűnt medikalizálták. A századfordulón már szexológusok, pszichiáterek vizsgálták és osztályozták a társadalmi normáktól eltérő szexuális magatartásformákat, aminek eredményeképpen a korábban bűnösnek vagy erkölcstelennek ítélt szexuális késztetéseket egyre inkább betegségnek vagy perverziónak tekintették. A bukott nő helyét már korábban is létező, ám ekkorra a középpontba kerülő deviáns alakok foglalták el: a leszbikus és a hisztérika.

A szerelmi szenvedélyről

1. Krafft-Ebing
A viktoriánus korszakot általában a szexualitás elfojtásával és a prüdériával szokták jellemezni. Szemelvényeink azt bizonyítják, hogy a szerelmi szenvedélyről kialakított nézetek összetettebbek voltak ennél a beállításnál. A híres szexológus, Krafft-Ebing Psychopathia sexualis című munkájában a szenvedélytelen nőalakot idealizálja. A következő részlet jól példázza, miként erősítik meg a nemiség természetesnek vélt jellegzetességeivel a férfi és nő szexualitását, szerelmi és társas kapcsolatát.

A férfi kétségtelenül élénkebb nemi szükségletet érez, mint a nő. Hatalmas nemi ösztönének eleget téve, bizonyos kortól fogva vágyik a nő után. Érzékien szeret, választását külsődleges szempontok befolyásolják. Szerelmi hódításában – ösztönétől vezérelve – támadó és erőszakos. A természet parancsa határozza meg lelki életét. Ha vágyát kielégítette, akkor szerelme más vitális és társadalmi érdekek mögött egy időre háttérbe szorul. Az asszony nemi vágya viszont – ha szellemileg normálisan fejlődött és jólnevelt – kis fokú. Ha nem volna így, akkor az egész világnak bordéllyá kellene lennie, s házasság és család el sem volna képzelhető. Férfi, ki irtózik a nőtől, és nő, ki hajhássza a nemi élvezetet, mindenesetre abnormális jelenségek. A nőt kegyeiért ostromolják. Ő passzívan viselkedik. Ez nemcsak a jó erkölcs diktálta törvényeken alapszik, hanem a nő nemi felépítéséből is következik. A nő szerelem utáni vágya sokkal erősebb, mint a férfié, s állandó, nem időszakos. De ez a szerelem inkább lelki, mint érzéki jellegű. S miután anya lett, megosztja szerelmét gyermeke és férje között. Az anyai szeretetből eltűnik az érzékiség. A házasság további folyamán a nő a nemi érintkezésben nem annyira érzéki kielégítést, mint inkább a férj szerelmének és vonzalmának jelét látja.

2. Auguste Debay
Auguste Debay (1802–90) Hygiene et physiologie du mariage című népszerű házassági kézikönyvében az egyén egészsége, a higiénia és a közegészség szempontjából egyaránt szükséges és normális igényként jelenik meg a szexuális vágyak kielégítése. A francia orvos a vágyak visszaszorítása helyett a harmónia megteremtésére helyezi a hangsúlyt:

A nemi ösztön kordában tartásának egyetlen eszköze a házasság, annak minden erkölcsi kritériumával együtt. Egyedül így lehet szabályozni és mérsékelni a szexuális étvágyat. A szexuális vágyak visszaszorítása legalább olyan veszélyes lehet, mint azok teljes, parttalan kiélése. A harmónia általános törvénye megkívánja az összes szerv egyidejű mérsékelt igénybevételét. Ha valamelyik szerv hosszabb időn keresztül nincs igénybe véve, a többi szerv sínyli azt meg, ezzel a szervezet természetes egyensúlya felbomlik, ami az egészség rovására megy, és következnek a betegségek. Éppen ezért a nemi aktus férfi és nő számára egyaránt fontos, teljes hiánya komoly károkat okozhat fizikailag és erkölcsileg egyaránt.

A húsz és harminc év közötti férfiaknak házastársi jogaikat hetente legalább 2-4 alkalommal kell gyakorolniuk, az aktusok között legalább egy szünnapot kell tartaniuk. Ha valaki napi 5-6 közösüléssel kifárasztja magát, mint ahogyan a mai fiatalok közül nagyon sokan teszik, az később megbosszulhatja magát. 30 és 40 év között a férfi számára ajánlatos mennyiség a heti két alkalom, 40 és 50 között a heti egy. A folytonosság a hatvan év felettiek számára is ajánlatos. Az egészségügyi szabályok a nők számára megegyeznek a fent leírtakkal.

A belátó nő mindig beéri azzal, amit férje nyújtani képes, sohasem követel többet. Ha egy bővérű férj esetleg gyakrabban zaklatja feleségét nemi óhajaival, a bölcs hitves mindent megtesz, hogy finom eszközökkel moderálja férje túlkapásait, lohassza a tüzet, és szép szavakkal megérteti társával, hogy a nemi aktus nem az egyetlen eszköze a férfiasság demonstrálásának, sőt, gyengíti a házasságon belüli kommunikációt, mi több: veszélyes a kimerült férj által nemzett gyerek számára is.

Ha találkozunk túl érzéki nőkkel, akkor sajnos meg kell említeni az ellenkező végletet is. Azok vannak többen, akik – nagyfokú közönyt és frigiditást mutatva – mindent elkövetnek, hogy férjük jogos, egészséges szexuális igényeit valamilyen formában elhárítsák. Természetesen a férj méltán sértődik meg ezért. És ha időről időre ismétlődik, hogy a férfi nem találja meg a kielégülést felesége karjaiban, akkor természetesen máshol keresi azt. Esetleg egy örömlány ágyában. Ebből már logikusan következik az elidegenedés, az elhidegülés, a durva szavak és minden rossz, ami csak egy házasságban előfordulhat.

3. William Acton
William Acton (1802–90) The Function and Disorders of the Reproductive Organs című művében az ideális nő (feleség) szenvedélytelenségének normatív megfogalmazását adja:

Ki merem jelenteni, hogy a nők többségének – a társadalom nagy szerencséjére – nem okoz semmilyen lelki-fizikai problémát a szexualitás. Vannak nők, kiknek szexuális vágyai oly erősek, hogy a férfiak többsége képtelen azokat kielégíteni, és ennek következményei sokkolhatják a társadalmi érzékenységet. Természetesen elismerem, hogy a nimfomániáig vezető szexuális aberráció valamilyen formában összefüggésben van az örömtanyák létezésével, de ezeket a sajnálatos kivételeket leszámítva kétség sem férhet ahhoz, hogy a nők többségében nem haladja meg a normális határokat a szexuális hajlandóság, s annak feléledése egészséges izgalom hatására történik. A nők nemi vágyakozása majdnem minden esetben alulmúlja a férfiakét.

Nagyon sokan – különösen a fiatal férfiak – jutnak téves következtetésekre, mert tapasztalataikat alacsony társadalmi sorban lévő vagy erkölcstelen nőktől szerezték. Sok olyan nő van, aki nem jut el ugyan a prostitúció határáig, de szeret a férfinak tetszeni, udvaroltat magának, igényli a hódolatot, s magára kívánja vonni a figyelmet. Az ilyen nők nagyon torz képet adnak a nők általános szexuális érzékenységéről.

Kész vagyok azt is elismerni, hogy vannak nők, akik sohasem éreznek semmiféle szexuális izgalmat. Mások nagyon szerény mértékben mutatnak érdeklődést, azt is csak időszakosan. A legjobb anyák, feleségek, háztartásvezetők közül is csak nagyon kevesen tudnak valamit a szexuális kielégülésről. Az otthonszeretet, a gyerekek szeretete, a háztartásbeli kötelezettségek jelentik számukra a szenvedélyt.

Általános szabályként elmondhatjuk, hogy egy szerény nő ritkán kíván szexuális kielégülést önmaga számára. Örül férje közeledésének, de általában azért, hogy boldoggá tehesse Őt.

4. Elizabeth Blackwell
Elizabeth Blackwell (1821–75) volt az első nő, aki Amerikában orvosi diplomát szerzett (1849). On the Abuses of Sex című esszéjében vitába száll azokkal, akik a nő szenvedélytelenségét idealizálják. A társadalmi intézményrendszer által megerősített előítéletes gondolkodásmód helyett a tudományos megközelítés térfoglalását tartja szükségesnek:

Hamis az a szemlélet, amely modellnek tekinti a művelt, magasabb társadalmi osztályba tartozó nők szűk csoportját, akik hasonló rangú férfiakhoz mentek férjhez. Ezeket a nőket már gyerekkorukban arra tanították, hogy a nemi öröm bűn, olyan bűn, melyet egy puritán, tiszta asszonynak szégyellnie kell, és inkább meghalna, semmint beismerné azt. Arra viszont nem tanították meg, hogy a szexuális szenvedély maga a szerelem, nem paráznaság, sőt az emberi élet szerves része társadalmi hovatartozás nélkül. Megtanították arra, hogy megvesse, letagadja vele született elemi ösztöneit, ahelyett, hogy elfogadná azokat, belátva, hogy anyaságával kerül a legszorosabb kapcsolatba a Teremtővel.

Néhány orvos szakíró arra a következtetésre jutott, hogy a nők sokkal inkább rabjai szexuális impulzusaiknak, mint a férfiak. A szakirodalom ugyanis hangsúlyozza az anyaság szerepét a nők nemi életében, hangsúlyozza a fajfenntartás ösztönét, mely rendszeres, gyakori szexuális kapcsolattal valósítható csak meg. Ezért úgy gondolják, hogy a nők életét a szex határozza meg, ezzel akadályozva őket az emberi kiteljesedésben. Ez nyilvánvalóan az az eset, ahol a szex nem több egyszerű fizikai érintkezésnél. Az emberi természet azonban nem ilyen egyszerű. Azzal emelkedünk az állatvilág szaporodási kultúrája fölé, hogy amit teszünk, azt tudatosan tesszük. A Teremtés Erejének tudata ott van szexuális kultúránkban. Ez a tudat fokozatosan kezd túllépni az egyházi iskolák tanain, és kezd az igazi szerelem fő megnyilvánulási formájává válni.

Hogy a jövőre nézve az eddigieknél bölcsebb alapelveket fogalmazhassunk meg, fel kell ismernünk, hogy hamis az a tézis, miszerint a szexualitás több életerőt vesz el a férfitól, mint a nőtől. Ez a nézet előítéletekre épül, és a nemek közötti alá-fölérendeltségi viszonyt sugalmazza. Minden szokás, jog, törvény, vallásos oktatás, ami erre az alapvetően téves véleményre épül, át kell, hogy adja a teret a tudománynak – a pszichológiai érvelésnek el kell söpörnie azokat.

(Fordítás: Blank Péter)