2014. október 31.

A castrumtól a limesig. Római erődépítészet

Szerző: Borhy László

Vajon miképpen emelkedhetett fel, arathatott győzelmet a görögség felett és lehetett viszonylag rövid időn belül az egész Mediterráneum ura egy olyan kis közép-itáliai városállam, mint Róma? – tette fel a kérdést Historiai című munkájában Polübiosz. A görög történetíró, aki a püdnai csata után túszként került Rómába, a magyarázatot nem a római hadseregnek a görögökétől semmiben sem különböző edzettségében vagy harcra termettségében vélte megtalálni, hanem abban, hogy a rómaiak mindig, mindenütt és minden körülmények közepette ugyanannak a rendnek megfelelően készítették el katonai táborukat.

Polübiosz Rómában élve, a rómaiakat görög szemmel nézve írta le a Scipio Africanus kíséretében személyesen is megismert római erődépítészeti szokásokat, s úgy vélte, hogy „aki ezt megértette, a legfontosabb és legtanulságosabb dolgok egyikét ismerte meg”. Összehasonlítva a görög és a római táborverési szokásokat, megállapítja:

”a görögök táborveréskor azt tartják a legfontosabbnak, hogy a természettől védett helyet válasszanak. Részben azért, hogy ne kelljen árkot ásniuk, részben azért, mert a mesterségesen készített táborerődítésben nem bíznak úgy, mint a természet nyújtotta védelemben.”

Ezzel szemben a rómaiak az

”árokásás fáradalmait és mindazt, ami ezzel együtt jár, szívesen vállalják az áttekinthetőség kedvéért és azért, hogy a tábor alaprajza mindig egységes, állandó és mindenki számára ismert legyen. [...] A rómaiak ugyanis egységes és egyszerű rendszer szerint helyezik el csapataikat, és ezt alkalmazzák mindenütt és mindenhol.”

A tábor elkészítésének generációról generációra hagyományozódó, szinte ösztönök szintjére fejlesztett gyakorlata a Kr. u. 2. században élt földmérő-szakíró, Hyginus Gromaticus táborépítészeti kézikönyvének (De munitionibus castrorum) tanúsága szerint mintegy 350 évvel Polübiosz után csaknem változatlan formában fennmaradt. Hogyan is nézett ki és milyen elvek szerint épült az a római tábor, amely kivívta a görög történetíró elismerő csodálatát?

A legiós tábor anatómiája
A köztársaságkori és kora császárkori erődépítészetre azonos ismérvek jellemzők. Mindenekelőtt meg kell különböztetni a hadjáratok során, akár napról napra is újból felállított nyári vagy menettáborokat (castra aestiva), illetve a hosszabb időn át szállásként szolgáló téli táborokat (castra hiberna). A császárkor 2. évszázadáig ezeket a táborokat fa- és földkonstrukció jellemezte, kőből legfeljebb a táborkapuk épültek.

A táborhely elfoglalása és kiépítése a következőképpen történt. Amikor a sereg esti vagy téli szálláshelyére érkezett, a legio parancsnoka és a tribunusok meghatározták azt a központi helyet, ahol a parancsnoki sátor állni fog, és amely kiindulópontja (origo) lesz a szabályos elrendezésű tábor kimérésének. A tábor kimérése egy földmérő eszköz (groma) segítségével történt, amely földbe szúrható állványra excentrikusan rögzített egyenlő szárú, derékszögű fakeretből, valamint a fakeret sarkain madzagokon lógó összesen négy függőónból állt. A mérőeszköz a szabályos távolságokra leszúrt földmérőkarókról függőlegesen lelógó madzagok ”benézésével” nagy távolságokra is hajszálpontos egyenesek, illetve azokra derékszögű vonalak kitűzését tette lehetővé.

A középpont kijelölését követően meghatározták a vélt vagy valós ellenség irányát. A táborok tájolásakor ugyanis nem a fő égtájak vagy – mint például városalapítások esetében – az uralkodó szélirány figyelembevétele volt meghatározó, hanem az, hogy az ellenség támadása vagy felbukkanása melyik irányból várható. Ennek megfelelően osztották a tábor területét két nagy részre: az ellenség felé néző, ”elülső táborrész”, a praetentura (a tentum = sátor latin szóból) volt a kisebb, a hátország felé néző ”hátulsó táborrész”, a retentura pedig a nagyobb.

Az így felosztott tábor főtengelyeit két, egymást a tábor középpontjában derékszögben metsző út alkotta: az elülső és a hátulsó táborrészt elválasztó főtengelynek cardo, a táborterületet hosszirányban két egyenlő félre osztó tengelynek pedig decumanus volt a neve. Ez a két tengely határozta meg a táborbelsőt: az összes épület és minden ”alacsonyabb rendű” útvonal irányítottsága a két főtengelyhez viszonyult, és így jött létre a katonai táborokra – és katonai alapítású városokra egyaránt – jellemző derékszögű, illetve párhuzamos elrendezés. A két főtengely alkotta a tábor fő útvonalait, amelyek a 4 táborkapuhoz vezettek. A praetenturát keresztülszelő út neve a via praetoria, és erről kapta nevét az a kapu is, amelyen át az út elhagyja a tábor területét (porta praetoria). Aquincum legiotáborában például ez a ma is látható főkapu a Duna felőli (keleti) táborfal közepén, a praetentura felőli oldalon található, mivel a Duna túlsó partjáról volt várható az ellenség felbukkanása. Ugyanennek az útnak a retentura felé folytatódó része a via decumana volt, a kapu pedig a rajta áthaladó útról a porta decumana nevet kapta. Az elülső és hátulsó táborrészt elválasztó főutat via principalisnak nevezzük. Az általa metszett bal oldali táborkapu a porta principalis sinistra, a jobb oldali pedig a porta principalis dextra nevet viselte.

A főutak által határolt negyedekben kaptak helyet a szigorú rend szerint – a cohorsok és centuriák csapatszámát figyelembe véve – elhelyezett legénységi barakkok, amelyek kisebb körletekre (contubernia) voltak osztva. A via principalis alatt, a retentura felé eső részen volt a táborparancsnoki központ (principia), amely a parancsnoki és táborirodáknak (officia), a zászlószentélynek (aedes), a tábori kincstárnak (aerarium), a fogdának (carcer), valamint a – parancskihirdetés, gyülekezések stb. céljára szolgáló – csarnoknak (basilica) adott helyet. Általában a principia közelében helyezkedett el a táborparancsnok lakóépülete (praetorium). Helyetteseinek, az öt senatori rangú és az egy lovagrendi tribunusnak a lakóházai általában a via principalis másik oldalán álltak. Aquincumban a régészek a jobb oldali táborkapu közelében tárták fel a katonai tribunus házát, amelynek helyreállított romjai a mai Flórián tér területén láthatók. A tábor részét képezték még a javítóműhelyek (fabricae), az élelmiszerraktárak (horrea) és a kórház (valetudinarium). A táborok köré a külső védelem és megerősítés célját szolgáló sáncból (agger) és árokból (fossa) álló védművet (vallum) vontak.

Ugyanez a szabályos elrendezés jellemezte a kora császárkor végéig a legiotáborokon kívül az általában 500, néha 1000 fős gyalogos vagy lovas segédcsapatok (auxilia), valamint az egészen kisméretű egységek (pl. 30-40 fős ún. numeri) lényegesen kisebb alapterületű táborait, amelyeket castellumoknak nevezünk.

Katonás városok
A Földközi-tenger medencéjének meghódítását követően, a Kr. e. 2. század végén a római köztársaság válságának egyik eleme volt az ”állás” nélkül maradt, kisbirtokaikat a háborúk során elvesztett, kiszolgált katonák letelepítésének, földhözjuttatásának kérdése. A Gracchus fivérek, illetve Marius intézkedései következtében eleinte Dél- és Észak-Itáliában, majd hamarosan az újonnan meghódított tartományokban is létesültek veteranustelepülések, amelyek városi rangot (colonia) kaptak, és polgáraik – kiszolgált legionáriusokként – római polgárjoggal rendelkeztek.

Bár mind a klasszikus és hellenisztikus kori görög városépítészetben (pl. Hippodamosz, Deinokratész), mind pedig az itáliai őslakos terramaráknál vagy az etruszkoknál is megtalálhatók a derékszögű és párhuzamos utcákra épülő, szabályos városrendezés elemei, biztosra vehető, hogy a késő köztársaságkorban Itáliában alapított veteráncoloniák alaprajza a katonai tábor elrendezésének elveire vezethető vissza. Csakúgy, mint a táborok esetében, a veteránletelepítéssel (deductio) létrehozott coloniákban is két, egymásra merőleges és a négy városkapun áthaladó út alkotja a város főtengelyeit, amelyek közelében, a város szívében helyezkedik el a forum a közigazgatás épületeivel és a szentélyekkel. A főutakkal párhuzamosan haladó, egymást derékszögben metsző utcák a város lakóházait tömbökre (insulae) osztják.

Az Augustus császársága idején elfoglalt és a Kr. u. 1. század első felében tartománnyá vált Pannonia területén az egyik legjobban ismert ilyen jellegű város Colonia Claudia Savaria, a mai Szombathely. A Claudius idején kiszolgált legionáriusok letelepítésére létrehozott város alapításakor 570 x 820 méter (római mértékegységben 16 x 25 actus) nagyságú területen helyezkedett el. A főtengelyekkel együtt 9-9 utca szelte át területét, nagyjából a négy fő égtájnak megfelelően. A főutak 12 méter, a mellékutak 8 méter szélesek voltak, felületüket nagyméretű bazaltkő lapok borították, alattuk pedig általában embermagasságú csatornarendszer húzódott. Az utak szabályosan váltakozó, előre megtervezett lakótömbökre osztották a várost: 92 x 41 méter, illetve 41 x 41 méter nagyságú insulák váltogatták ritmikusan egymást.

A veteránletelepítéssel a provinciákban létrehozott coloniák egyéb külsőségekben szintén fenntartották a katonás látszatot: még abban az esetben is, amikor a várost kőfal helyett csak sánc-árok vette körül, sokszor megfigyelhető, hogy a korai legiotáborok kapuzatára emlékeztető monumentális, jól faragott kőtömbökből álló díszkaput állítottak, mint például a dél-franciaországi Fréjus (Forum Iulii) városában is.

Felvonulási útból határvonal
Augustus uralkodása idején korábban ismeretlen katonai fogalom kezdett meggyökeresedni, amely csak több évtizedes fejlődés során nyerte el végső jelentését: a limes. A késő köztársaságkorban limesnek (limen = küszöb latin szóból) a városok territóriumán kimért földterületeket egymástól elválasztó, illetve az azok megközelítését lehetővé tevő utakat nevezték. Ugyanilyen értelemben használták a kora császárkori történetírók is: a limes a római hadsereg felvonulási útvonalát jelentette, amely nem az ellenségtől elválasztó határvonal volt (mint később), hanem éppenséggel az ellenség felé vezetett. A limes tehát kétoldalt sánccal és árokkal védelmezett felvonulási útvonal. Ennek mentén kisebb-nagyobb támaszpontokat és utánpótlási bázisokat helyeztek el, amelyek révén a kapcsolattartás is megoldódott a hátország és az előrenyomuló sereg között. Arminius germán vezér Kr. u. 9-ben éppen azért tudta a teutoburgi erdőben megsemmisíteni Varus három római legióját, mert a rómaiak elmulasztották megfelelően kiépíteni ezeket a felvonulási útvonalakat.

A limes szó közismert ”határ, határvonal” jelentése csak a Kr. u. 2. századtól alakult ki, miután a Római Birodalom Traianus hódításai következtében elérte legnagyobb kiterjedését, és határai hosszú időre állandósultak. A határvédelmi rendszerek azonban – felépítésük tekintetében – tartományról tartományra eltérő jelleget öltöttek: volt olyan provincia, ahol magas kőfal (pl. Britannia), másutt pedig csak cölöpkerítéssel védett sánc-árok rendszer (pl. Germania), időnként tábor és őrtoronyláncolat (ún. Odenwald-limes), völgyzáró falak (pl. Dacia), helyenként pedig folyók, tengerparti szakaszok – ez utóbbi két esetben összefüggő akadályrendszer kiépítése nélkül (pl. Noricum, Pannonia) – képezték a Római Birodalom határát.

Az a tény, hogy az egyes szakaszokból a Kr. u. 2. század közepére az egész birodalom körül összeállt egy többé-kevésbé összefüggő határvonal, korántsem jelentette áttörhetetlen védővonal létrehozását, a Római Birodalom bezárkózását vagy védelemre berendezkedését. A limes – legyen az szárazföldi, tehát kiépített határvonal vagy folyami, illetve tengerparti, tehát természetes határszakasz – nem annyira védelmi célból épült, hanem sokkal inkább egy jól látható kulturális választóvonal volt a Római Birodalomba érkezők vagy az onnan a Barbaricum irányába távozók számára, amely lehetővé tette a jól ellenőrizhető határforgalmat, a legális kereskedelmi áruforgalmat, és időnként vámfizető helyként is szolgált. Ezt bizonyítják például a britanniai Hadrianus-fal mérföldenként emelkedő erődjein át az ellenséges területre vezető, az ellenőrzött be- és kilépést lehetővé tevő útvonalak, valamint az africai Bou Njem erődjében előkerült vámtarifajegyzékek. Az utóbbi erőd a helyi viszonyokhoz képest indokolatlanul nagy méretével, magas falaival, hatalmas kapuzataival és tornyaival – rendkívül tudatos propagandisztikus célzattal – az erő demonstrálását is szolgálta.

A nagy erőkkel, alapos szervezési és előkészítési munkálatokkal kiépített szárazföldi limesvonalakat a rómaiak, ha a szükség úgy hozta, akár el is hagyták. Ez történt például a britanniai Hadrianus-fal 122-ben megkezdett kiépítését követően, amikor Hadrianus utóda, Antoninus Pius kb. 160 km-rel északra tolta ki a Római Birodalom határát, és elhatározta az ún. Antoninus-fal kiépítését, hogy aztán az ő utóda, Marcus Aurelius ezt feladva visszahúzódjon a Hadrianus-fal mögé. Fa őrtornyokból és kisebb-nagyobb facastellumokból állt a felső-germaniai Odenwald-limes, amelyet Hadrianus-kori kiépítését követően Antoninus Pius idején előbb kőből átépítettek, majd – szintén az ő uralkodása idején, feltehetőleg 155 körül – elhagytak, illetve keleti irányba előretoltak (ún. Vorderer-limes). Ez a szárazföldi limesszakasz, amely a Rajna–Majna–Duna folyók összeköttetését biztosította, egészen a 3. század közepéig tartotta magát. Ám mivel nem elsősorban védelemre berendezkedés céljából építették, az első komoly germán támadás következtében összeomlott, s ezzel a Rajna jobb partján és a Dunától északra fekvő tartományrészek elvesztek a Római Birodalom számára. Amikor a 3. század utolsó harmadának katonacsászárai – elsősorban Gallienus, Aurelianus és Probus – katonai reformok sorával helyreállították a rajnai és dunai tartományok közigazgatását, a Római Birodalom határvonalát már a természetes folyóvonalakhoz igazították.

Aurelianus császár 271-ben, mintegy másfél évszázados római uralom után feladta Dacia provinciát, s a Duna vonalától délre hasított ki a korábbi Moesia tartományból új határprovinciát, Dacia Ripensist. Ezzel – eltekintve egy mindössze kb. 60 km-es, rendkívül megerősített szárazföldi szakasztól, amely a Bodeni-tó keleti partján fekvő Bregenztől (Brigantium) az Iller folyó mentén található Kemptenig (Cambodunum) tartott – a Rajna északi-tengeri torkolatától a Duna fekete-tengeri deltájáig húzódó természetes, folyami határvonal jött létre, amely az ókor végéig fennállt.

Védelmi erősségek
A kora császárkorban nemcsak a táborok és erődök alaprajzát határozták meg áthághatatlan szabályszerűségek, hanem egymástól való távolságukat is. Ahol a terepviszonyok és a földrajzi adottságok lehetővé tették, sík terepen, egymástól azonos távolságban sorakoztak az erődítmények. A Hadrianus-falon például mérföldenként ismétlődtek a falhoz hozzáépített castellumok, közöttük pedig – a táborok közötti távolságot harmadolva – 2-2 megfigyelésre alkalmas torony helyezkedett el.

A limesvonalak többé-kevésbé állandó határokká válása és a legioegységek korábban ideiglenes állomáshelyének állandósulása természetesen az erődépítészetben is változásokat idézett elő. A korábban fából és földből épített őrtornyok, castellumok, legiotáborok ekkortól fokozatosan kőből épültek újjá. Kezdetben még követték a klasszikus formákat: a táborok továbbra is szabályos alaprajzot és belső elrendezést mutattak, s a 2. század első felében a védelemre történő berendezkedés is legfeljebb csak az időtállóbbnak mutatkozó kő építőanyagban tükröződött. A kőtábor sarkai továbbra is lekerekítettek voltak, a tábor kőfalain általában csak a kapuknál, esetenként az oldalfalaknál, ritkán a tábor sarkain voltak tornyok, amelyek azonban ekkor még mindig a tábor felőli oldalon épültek.

Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor a tábor már nemcsak megerődített állandó szállást jelentett a hadsereg számára, hanem a táborból vívott harcra, ostromra, egyszóval a védekezésre is be kellett rendezkedni. Ekkor jelentek meg a késő császárkori erődépítészetre jellemző ún. előreugró kapu-, oldal- és saroktornyok, amelyek változatos formát mutatnak. Ismerünk kör, félkör, U, négyzet alakú előreugró tornyokat, a táborsarkakon pedig a Duna-vidéken megjelennek a legyező alakú saroktornyok. Ezzel a megoldással lehetővé vált a tábor környékének őrszemek kihelyezésével történő szemmel tartása, egyúttal védhetővé váltak a táborfalak is.

A kora császárkorban épített táborokat a 2–3. század fordulójától kezdődően – az adott területen jelentkező ellenséges támadások súlyosságának függvényében – korszerűsítették. Az új taktika szempontjából használhatatlan védműveket alapjaikig lebontották, és helyükbe – sok esetben a tábort körülvevő árkok betemetésével – létrehozták a biztonságosabb, előreugró tornyokat, amelyekre már hajítógépeket is fel tudtak állítani. A védekezésre berendezkedésre utal az is, hogy a falak vastagsága minden korábbi méretet felülmúlt: nem ritkák a 3-4 méter vastagságú erődfalak sem. Hogy megakadályozzák az ellenség könnyű bejutását az erődbe, a korábban általánosan használt 4 táborkapuból hármat befalaztak, és csak egyet hagytak meg – természetesen ”modern” toronnyal megerődítve. Az újonnan épített késő római táborok pedig eleve csak egy-két kapuzattal épültek.

Védművek a Dunakanyarban
Mindez nagyon jól megfigyelhető a Visegrád–Sibrikdombon látható erőd építési periódusaiban: a legkorábbi kapuzat – ekkor még védművek nélkül – roppant magabiztosságot sugározva, az ellenség felé néző, dunai oldalon helyezkedett el. Ezt később elfalazták, és védettebb helyre, talán a hátország felé néző táboroldalra helyezték át. Ezt követően egy patkó alakú oldaltorony épült a fal elé, amely már a védelemre berendezkedés egyértelmű jele, végezetül ezt a tornyot lebontva, egy négyzet alaprajzú ”fellegvárat” építettek a fal előterébe, lehetővé téve most már nemcsak a megfigyelést, hanem támadás esetén a tábor katonáinak idevezénylésével a koncentrált védekezést is.

Természetesen a késő császárkori erődök sem önmagukban léteztek, hanem az adott tartomány katonai igazgatásának egészébe illeszkedtek. Ez azt jelenti, hogy a helyi viszonyokat jól ismerő tartományi katonai parancsnokok (dux vagy comes) a stratégiai szempontból legfontosabbnak ítélt, erőd építésére alkalmas helyeken – akár központi, császári utasítás nélkül is – saját hatáskörben elrendelhették őrtornyok, táborok építését. A helykiválasztás szempontjai a következők voltak: határfolyóba ömlő mellékfolyó torkolata mellett – vagy ellenséges oldalon betorkolló folyó esetében a ”birodalmi” oldalon, a torkolattal szemben –, lehetőleg természetes magaslaton, a terepviszonyokat követő, általában szabálytalan formával, a szomszédos erődöktől látótávolságban kellett elhelyezkednie az erődnek.

Az egyik legvilágosabb és Soproni Sándor régészprofesszor több évtizedes kutatásai nyomán a legjobban ismert késő római határvédelmi rendszer a Dunakanyarban, Szentendre és Esztergom között helyezkedik el. Itt a késő császárkori erődépítészetre jellemző majdnem minden ismertetőjegy megfigyelhető: a nagyobb táborok között szinte szabvány szerint épített, azonos méretű őrtornyok helyezkedtek el, sík terepen egymástól távolabb, dombos terepviszonyok közepette viszont váltakozó sűrűséggel. A nagyobb táborokat szinte kivétel nélkül magaslatokra építették. Védműveikre az előreugró tornyok jellemzők, a belső épületeket pedig a falak tövébe, azok védelmébe építették. Ezek a megoldások elképzelhetetlenek lettek volna az 1–2. században még hódító római hadsereg erődépítészetében!

A Dunakanyarban kiépített, átgondolt koncepciót és katonai tervezést mutató határvédelmi rendszer utolsó erődítési fázisa I. Valentinianus császár uralkodása idejére esik, és 371 körül érte el tetőfokát. Ennek a tevékenységnek fontos forrásai az erődök építési feliratai, amelyek információt adnak az építés idejére, az azt elrendelő császár vagy katonai parancsnok, illetve helytartó személyére és az építkezést kivitelező csapat megnevezésére vonatkozóan. Egy esetben azt is megtudhatjuk, hogy 48 nap alatt épült fel egy 9 x 9 m alapterületű kő őrtorony, sőt helyenként maga a császár is jelen volt a Római Birodalom védelme szempontjából ekkor valóban létfontosságú erődítmények felépítésekor, és személyesen irányította a munkálatokat. Ammianus Marcellinus késő római katonai szakíró és történetíró leírja, hogy az erődépítésekben a katonák vonakodva vettek részt: csak a császár személyes jelenlétének, a munkálatok személyes irányításának köszönhető, hogy ”szokásuk ellenére hosszú gerendákat cipelnek vállukon”, és emberfeletti küzdelmet folytatnak az erőd előtt kavargó folyók hullámaival.

Erődített városok
A késő császárkori határvédelem többszörös védelmi rendszerekből állt, és nem kizárólag a határvonalra összpontosult. A 3. század gót, frank, alemann betörései közepette nemcsak az derült ki, hogy a békés határforgalom ellenőrzésére és legfeljebb a csempészek elcsípésére alkalmas szárazföldi határrendszer kártyavárként omlik össze egyszerre akár több provincia területén is, de az is világossá vált, hogy a tartományok belseje – amelyek híján voltak mindenféle katonaságnak – megközelíthetővé válik az ellenség számára, amely akadálytalanul hatolhat be a Duna felől Észak-Itáliába, a Rajna felől pedig Dél-Galliába. Ez a tapasztalat ekkor már nem kizárólag a katonaságot sarkallta arra, hogy önvédelemre rendezkedjen be, hanem a városok esetében is erődítési hullámot váltott ki, és Róma városát sem hagyta érintetlenül: Aurelianus császár felépíttette a Rómát körülölelő 18 km hosszúságú, előreugró oldaltornyokkal és monumentális kapukkal megerődített városfalat.

Ez a falazat birodalomszerte mintaképül szolgált: Gallia, Hispania, Germania területén a korábban védtelen és a 3. században felperzselt városok központjait magas falakkal vették körül és védművekkel erősítették meg. Sokszor megfigyelhető, hogy már meglevő és a bizonytalan viszonyok közepette védelmet kínáló, korábban egészen más szerepet betöltő építményeket (leggyakrabban amphitheatrumokat) is belefoglaltak a gyorsan épülő városfalakba (pl. Amiens, Trier városában). Az így megerődített települések most már alkalmassá váltak katonaság elhelyezésére is. Gallienus idején kezdődtek és I. Constantinus alatt zárultak le azok a katonai reformok, amelyek a határok mentén állomásoztatott, állandó helyőrséggel rendelkező határvédő csapatoktól (limitanei) elválasztották a tartományok belsejében szolgáló, ún. mozgócsapatokat (comitatenses). Ez utóbbiak – egyebek között – megerődített városokban állomásoztak.

Természetesen léteztek katonai jellegű erődítmények is a hátországban, amelyeket ”belső erődöknek” nevezünk. Ezek megfigyelhetők a rajnai és a dunai provinciák területén, de a Közel-Keleten is. Amellett, hogy belső védelmi funkciót is elláttak, legfontosabb feladatuk a limesen szolgáló hadsereg ellátásának és utánpótlási útvonalainak a biztosítása volt. Ezekben az erődökben – amint azt a késő római forrásokból és a régészeti leletekből tudjuk – nagy mennyiségű élelmiszert halmoztak fel, amelynek biztonságos elhelyezését hatalmas méretű tornyokkal védett, vastag falú erődök tették lehetővé.

A határvédelem sajátosságai
A késő római határvédelmi koncepció sajátossága többek között az volt, hogy nem egy védelmi vonalat, hanem többszörös védőrendszert hozott létre. Ez nemcsak a tartományok belseje felé irányult, hanem a Római Birodalom előterébe is: a nagy folyók túlsó, tehát ellenséges partján, általában valamely ”birodalmi” erőddel szemben ún. ellenerődök épültek, amelyek hídfőállásként szolgáltak. Ilyeneket Pannoniában is ismerünk, mint például Aquincum ellenerődjei a pesti oldalon, a mai Petőfi téren (Contraaquincum) és a Rákos-patak torkolatánál (Transaquincum), továbbá Komárom–Szőny legiotáborával (Brigetio) szemben (Celamantia), de megtalálhatók természetesen a Rajna–Duna folyami határ mentén más tartományokban is.

Időnként azonban a rómaiak még messzebbre merészkedtek, így például az Alföldön, ahol sánc-árok rendszer jött létre a limes előterében (Csörsz-árok, Ördög-árok), amelyet a rómaiakkal szerződéses viszonyban álló szarmaták védelmeztek, és rómaiak által megszállt őrállomások révén kapcsolatban állhatott a birodalmi határral. Hatvan közelében, Gombospusztán sikerült feltárni egy ilyen jellegű erődítményt, amely a határtól kb. 60 km-re, ellenséges területen aligha létezhetett önmagában anélkül, hogy a megfelelő összeköttetés biztosítva ne lett volna egyrészt a saját, római területtel, másrészt pedig a szarmatákkal.

Voltak olyan határszakaszok, amelyek eltértek a lineárisan kiépített vagy a természetes folyami határoktól. Ezek közé tartozik az ún. szász tengerpart (litus Saxonicum) Britanniában, amely a késő római időszakra volt jellemző, és több szempontból is kivételes jelenségnek számít. A határvonal tulajdonképpen a Római Birodalom belsejében helyezkedett el, s két, egymással szemben fekvő tengerpartot jelentett, a mai La Manche csatorna nagy-britanniai és európai szárazföldi szakaszát együttesen, amelyeket közös katonai parancsnokság alá vontak. A szászok által támadott partvidék magaslati pontjain nagyméretű, négyszögletes, fallal körülvett tornyok épültek, amelyek a tengeri forgalmat tartották szemmel. A városokat fallal vették körül, és erős kapukkal, valamint oldaltornyokkal védelmezték.

Hasonlóképpen két, egymással szemben fekvő tengerpartszakasz, sőt, tágabb földrajzi térség, nevezetesen két tartomány közös irányítás alá kerülését jelenti a Gibraltár két oldalán fekvő Hispania és Mauritania Tingitana Diocletianus-kori közigazgatási összevonása. Mauritania Tingitana volt az africai határvédelmi rendszerben a legnyugatibb, a római birodalmi határrendszerben pedig a legdélibb határszakasz.

Ugyancsak Africában, Tripolitania provinciában találkozunk azzal a sajátos rendszerrel, amely másutt nem figyelhető meg: a tartomány belsejében megközelíthetetlen, ellenséges törzsek által lakott hegyeket ölelték körül a limesszakaszok (élükön a praepositus limitis beosztású katonai parancsnokkal), míg a birodalmi határ védelmét parasztmilícia jellegű, földműveléssel és katonáskodással egyaránt foglalatoskodó határvédő népesség látta el.

A késő római időszak védelemre való berendezkedésének, a mind vastagabb falak építésének, a mind magasabb és változatosabb formát mutató tornyok emelésének okát aligha lehetne találóbban megfogalmazni, mint ahogy azt Plutarkhosz életrajzi írása szerint Nagy Sándor tette. Amikor ugyanis a makedón világhódító a perzsa Sziszimithrész meredek és megközelíthetetlen sziklára épült erődjét ostromzár alá vonta, a rettentő erősség láttán katonái inából elszállt a bátorság. Nagy Sándor megkérdezte Oxyartészt, hogy milyen lelki alkattal rendelkezik Sziszimithrész, s azt a választ kapta, hogy ő a leggyávább minden ember között. Ekkor az uralkodó így szólt: ”Ezzel elárultad, hogy az erősség nem bevehetetlen számunkra, mert az, ami azt tartja, szilárdság nélküli.”



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.