2017. július 22.

A deáki tett - Együttmaradás és önmegőrzés

Szerző: Takács Péter

Az egymásrautaltság vagy különállás dilemmája 1526 óta permanensen kínozta a magyarországi politikai gondolkodókat, államférfiakat, s a magyarok valahányszor megpróbáltak rácáfolni az együttélés kényszerére, vagy hadszíntérré vált a Kárpát-medence, vagy szomorú kompromisszumokkal kellett folytatni az időnként nem is barátságtalan „sógorságot”. Trianon pedig csattanós választ adott mindenre. Ám a birodalom felbomlásának igazi következményeit ma éli át a térség lakossága.

A köztudat máig „deáki tettnek”, Deák politikai alkotásának vélelmezi a kiegyezést. Nem véletlenül. Deák Ferenc személyiségének súlya, politikai szerepe a dualista alkotmányos monarchia megalkotásában és törvényhozási „sikeresítésében” elvitathatatlan. Deák persze nem tett mást, mint meggyőzte a korabeli magyar politizáló elitet, miként Ferenc Józsefet és tanácsadóit is arról, hogy mind Magyarország, mind a birodalom másik fele a legkisebb rosszat választja a két központú, közös ügyekkel rendelkező alkotmányos monarchia megszervezésével. Sem a kipróbált uralmi formák – a neoabszolutizmus és centralizmus, az 1847-es viszonyokat felidéző októberi diploma, a februári pátensre építő alkotmányos centralizmus –, sem a röpiratok, sajtócikkek száraziban felvillantott elképzelések – föderalizmus, konföderáció, autonómiák laza szövetsége stb. – nem ígértek jobb megoldást az adott történelmi szituációban.

Együtt vagy külön?
A „frissen egyesült” Németország és Itália, valamint az expanzív hatalmi törekvésekkel és a Földközi-tenger iránti vággyal elkötelezett Oroszország szomszédságában Ciszlajtánia éppúgy az európai történelem perifériájára sodródott volna, mint a magyar királyság országai és tartományai. Külön-külön ki lettek volna szolgáltatva a szerveződő birodalmak étvágyának. Ezt tudta, de legalábbis érezte mindkét történelmi képződmény politizáló elitje. Így volt ez még akkor is, ha Ciszlajtániában működtek a beolvasztási reflexek, Magyarországon pedig sokakat vonzott a 19. században liberálisnak tűnő „nemzetállami keret”. Az együtt vagy külön kérdésének közjogi bonyodalmai nem voltak ismeretlenek sem a Lajtán innen, sem túl azon.

Deák a herderi jóslat rémétől kísérten, a közép- és dél-európai nemzetállamok megszületésének légkörében, Lengyelország feldaraboltságának szomorú árnyékában élte le életét a „nemzeti remény” és a „honi kétségbeesés” között vergődő nemzedék tagjaként.

Az önálló Görögország megszületése, a szláv nemzeti és etnikai mozgalmak felvirágzása, a pánszláv ideológia kibontakozása, az illírizmus és a dáko-román elmélet jogalappá transzponálása; a liberális szabadságeszmék és a jogi normarendek kiteljesedése; Olaszország és Németország egyesülése, a dél- és közép-amerikai államok függetlenedése; az amerikai néger rabszolgák polgárháborús keretek közötti felszabadítása, a francia és angol polgári jogok kiteljesedése, a román és orosz jobbágyok „ukázzal” történő felszabadítása, a magyarországi nemzetiségek nyelvi és etnikai tudatának felébredése – mind-mind olyan eszmei, szellemi, ideológiai és politikai élmény, melyeket a prakticizmus iránt annyira fogékony Deák nem zárhatott ki értelmi és érzelmi világából.

A vasutak építésével, a gőzhajók szaporodásával elkezdett „zsugorodni a világ”. Korábban sohasem tapasztalt technikai, társadalmi, politikai, civilizációs, földrajzi és országhatárbéli átrendeződés következett be. Ezt látván ismét föl kellett tennie a kérdést minden politikusnak, gondolkodónak a Kárpát-medencében: Mi lesz a magyarság sorsa? Mi történhet a közeli és távoli jövőben Magyarországgal?! Ezt a kérdést tette föl Deák Ferenc is önmagának, s politizáló társainak egyaránt.

Ausztria felbomlásával – mondotta Deák – a területen élő minden nép nyerne, még az osztrák–németek is, mert nemzeti létüket megőrizhetnék a német birodalmon belül, de „Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállósulásukra és nemzetiségökre nézve… Úgy bánnának velünk, mint tört számokkal s oda vetnének bennünket, hová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák”.

Végkövetkeztetése: együttmaradás és önmegőrzés. Az osztrák birodalomnak nem szabad széthullania, mert ezzel Magyarország megszűnik létezni. Ugyanakkor a birodalmon belül meg kell őrizni önállóságunkat, nemzeti alkotmányunkat.

Közös ügyek és nemzeti önigazgatás
Nemzeti függetlenségünk és alkotmányosságunk biztosításának jogi kereteit Deák már 1847-ben, az Ellenzéki Nyilatkozat megformálásakor a Pragmatica Sanctioban találta meg. Nem tett mást 1860–61-ben és 1865–67-ben sem, mint a Pragmatica Sanctio rendiséggel telített jogi formuláit „polgáriasította”, a polgári nemzetállam és az alkotmányosság szintjére emelte, s ennek realizálásához társaival együtt kidolgozta a közös ügyek és a nemzeti önigazgatás legfontosabb intézményi rendszerét. Abból a nemzetközi és birodalmon belüli „káoszból”, amely a rendi társadalmat és a közjogi struktúrát előbb forradalmi eszközökkel, majd neoabszolutizmussal, passzív ellenállással és parlamenti kompromisszumokkal polgárivá „konszolidálta”, számunkra most csak az a lényeg, hogy külső és belső hatalmi viszonyok eredményeként megszületett az 1867-dik évi 12. törvénycikk.

Az önálló nemzeti létet, a teljes szuverenitást – ha ideálként a szeme előtt lebegett is, s vágyként a szívében hordta is – Deák elérhetetlennek, megvalósíthatatlannak tartotta. Pályájának kezdete óta meg volt győződve arról, hogy a magyarság egyetemes nagy tragédiáját vonná maga után, ha a Habsburg Birodalom felbomlana. Ugyanilyen konokul ragaszkodott azonban ahhoz is, hogy a birodalom „közös és kölcsönös védelme” által kívánt mértéken túl Magyarország alkotmányos jogait, különállását nem szabad csorbítani, mert az éppolyan veszéllyel járna, mint a birodalom felbomlása.

Közismert, hogy milyen éles viták kereszttüzében formálódott a kiegyezési törvény, hogy az érvek hullámzását, az uralkodó és az országgyűlés viszonyát milyen mértékben befolyásolták a porosz–osztrák ellentét hullámzásai, s hogy Ferenc Józsefet és közvetlen tanácsadóit a katonai vereség kényszerítette a magyar országgyűlés koncepciójának elfogadására. A königrätzi vereség mellett Bismarck hajthatatlansága kellett, hogy Ferenc József elfogadja a magyar alkotmányosság helyreállításának és a felelős magyar minisztérium kinevezésének szükségességét.

A hetekig tartó vita leghatásosabb beszédét természetesen Deák Ferenc tartotta. A törvénytervezetről megállapította, hogy a „fönnforgó nehéz kérdések békés kiegyenlítésének oly módját foglalja magában, mely helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább célszerű, s valószínűleg kivihető is”. Beszédében Deák áttekintette a magyar közjog alakulását, s külön hangsúlyt fektetett 1848 szellemének megidézésére: „Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847–48-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat.”

Érdekes azonban, hogy történelmünk e jeles pillanatához nem a függetlenség oldaláról, sokkal inkább az utolsó rendi országgyűlés társadalompolitikailag mellőzhetetlen törvényeinek felidézésével közelített. „Ha akkor – mondotta – az országgyűlés, ragaszkodva ősi aristocratikus intézményeihez, szabaddá nem teszi a népet s a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt: a ránk következett nehéz évek súlyát el nem bírtuk volna, s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt anélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kísérné végsüllyedésünket.”

A jogegyenlőség és jobbágyfelszabadítás, a szabad polgár és szabad tulajdon kiharcolását Kossuth nevével kötötte össze, mondván: „Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönnmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.”

Ez a megállapítás nemcsak kortesfogás volt Deák részéről. Meggyőződésének, politikai céljainak, a kiegyezéshez való viszonyának a lényegét hordozta. Tudta, hogy a társadalom 1848-ban történt átalakulása nélkül, a polgári jogviszonyok hiányában összeomlott volna Magyarország. Ezért vetette oda bátran 1861-ben Ferenc Józsefnek, hogy 1848 társadalompolitikai vívmányait ha akarná sem törölhetné el. Tudta és vallotta 1865–1867-ben is, hogy Magyarország és Ausztria közjogának újjárendezése erre az alapra építhető.

Nem állíthatjuk, hogy művünk tökéletes
Deák egy percig sem hitte, s egyszer sem állította, hogy a közös ügyes dualista alkotmányosság a tökéletes megoldás volna. Ennek a bizonytalanságának hangot is adott: „Nem állíthatjuk mi, kik, mint a bizottság többsége, azt készítettük, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.” Bármilyen tökéletlen is a megoldás, fűzte tovább érveit, a „jelen viszonyaink között a fönforgó nehéz kérdésnek más békés megoldását remélni nem lehet”. Hasonló megoldásokban az 1848-as törvényhozás is megnyugodott volna – állította. Emlékezetbe idézte azt is, hogy 1848. október 8-án az országgyűlés alsóháza végzésben mondta ki: „Magyarország és annak képviselőháza, szabad néphez illőleg, bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, amelyek három százados viszonyaikból erednek, a legbarátságosabb úton fogja kiegyenlíteni.”

Az egyszerre vészterhes és reményteljes idők visszaidézése nem szónoki fogás Deák részéről. Tudta, hogy egy „nagy birodalom végfölbomlása nem oly könnyen és nem oly hamar történik”, mint egyesek képzelni vélik. Arról is meg volt győződve, hogy ha az európai viszonyok alakulása folytán mégis felbomlik az osztrák birodalom, a nagyhatalmak „azt… nem a mi érdekünkbe óhajtják… Félek, nagyon félek – mondotta –, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék”.

Deák szerint 1865–1867 között három választása volt az országnak: „vagy fegyverrel vívni ki jogainkat; vagy várni a véletlentől és oly eseményektől melyeket se előidézni, se irányozni és vezetni képesek nem valánk; vagy… meggyőzzük a fejedelmet…, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönnállásának biztosságával is összhangzásba hozható“. Ő ez utóbbi megoldás mellett kötelezte el magát, mert meggyőződése volt, hogy az előbbi kettő kivitelezhetetlen. Az általa ajánlott megoldás azonban megteremti a nemzeti és polgári építkezés alkotmányos kereteit. Márpedig – érvelt – „ha fejleszteni akarjuk törvényeinket és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkül pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek”.

Nem befejezett műnek, nem lezárt rendszernek tekintette tehát Deák a kiegyezést, csak alapnak, keretnek, az alkotmányosság olyan terepének, amelyen működve hétköznapi és törvényhozási fáradalmakkal „csinosítható, építgethető” az ország, a nemzet. Ezt mondta Pest város polgárainak is 1868. január elsején, amikor küldöttség tisztelgett nála: „azon szabadságot, melyet elértünk, ne csak megtartsák…, hanem tovább fejlesszék… s a haza javára mentől gyümölcsözőbbé tegyék”, mert a cél „nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottunk, fönntartása mellett tovább fejleszteni az alkotmányos életet, institutionkat, és előmozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvények előtti egyenjogúságot”.

Deák a kiegyezéssel kapaszkodót keresett az alkotmányos tevékenység megkezdéséhez. Politikai pályájának taktikai és stratégiai lényege, hogy a megvalósítandó reformokat mindig a megvalósíthatóság éppen adott gyakorlati feltételeivel egyeztette össze”. Az általa ideálisnak tartott taktika és politizáló módszer a következetes, szigorú sorrendet tartó, minden megrázkódtatást kerülő, folyton építkező, de sohasem kényszerítő megoldások keresése volt.

A megvallott taktikai elképzeléshez társult Deák politikai pályáján az a kétségbevonhatatlan meggyőződés, hogy „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” minden alkalmat fel kell használni, mert „minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszavonhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk”. Ilyen pillanatnak tartotta Deák 1867-et, mely a tolvajlás helyett alkotmányos keretet biztosított a nemzetnek az ország- és önépítkezéshez.