2017. október 23.

A drinápolyi béke. Egy hosszúra nyúlt fegyverszünet

Szerző: Kelenik József

1568 februárjában a magyar királyt, I. Miksát és az új szultánt, II. Szelimet képviselő követek több mint féléves huzavona után kölcsönösen elfogadták azon megegyezés szövegét, amelyet a tárgyalások színhelyéről drinápolyi békének neveztek el. A két fél közötti nyílt háborút beszüntető okmány vízválasztónak bizonyult: lezárult a hódítások legeredményesebb, leglátványosabb szakasza. 1568 után ugyanis a szultán 25 évig nem küldött hadsereget a Magyar Királyság területére.

A törökök 1568-ban pillanatnyi katonai céljaikat elérték, Szigetvár és Gyula elfoglalása után stratégiai szempontból egységes, biztonságos utánpótlási és felvonulási útvonalakkal rendelkező, jól védhető földrajzi-területi egységet tartottak a kezükben. A hatalmas hadigépezet ”üzemeltetésének” terhei azonban még a kimeríthetetlennek látszó Oszmán Birodalmat is megviselték. 1567–68-ban ”Sztambul” csaknem 23 millió akcsét volt kénytelen a védelem költségeire Budára küldeni. Ezt a hatalmas összeget az oszmán kormányzat nem tudta folyamatosan biztosítani. A tartományoknak maguknak kellett az igazgatásukhoz, védelmükhöz szükséges összegeket előteremteniük. A meghódított területeken való berendezkedéshez, a helyi adóztatás megszervezéséhez azonban békére volt szükség.

Idő, pénz és béke
Még égetőbb szükségük volt a békességre a keresztényeknek. Az addigi ellenállási kísérletek – jóllehet olykor komoly erőket sikerült felvonultatniuk – politikai, gazdasági, szervezési okokból eredménytelenek voltak. A Habsburg katonai és politikai vezetés körében azonban már Szigetvár elestének évében megfogalmazódott az a gondolat, hogy a török ellen csak egy átgondolt, tudatosan megépített és megszervezett (vár)védelmi rendszerre támaszkodva lehet felvenni a harcot. Ennek megteremtéséhez azonban idő, pénz és legfőképp béke kellett.

A 25 pontból álló ”békeokmány” szövege hat jól elkülöníthető kérdéskörrel foglalkozik. Ezek a következők: 1. Mindenfajta ellenségeskedés kölcsönös beszüntetésének kimondása mindkét fél részéről. 2. Erdély, a törökök és a királyi Magyarország politikai viszonyát érintő kérdések, a kétoldalú békeszerződés kiterjesztése Erdélyre. 3. A két birodalom közötti diplomáciai érintkezés legalapvetőbb szabályainak lefektetése, a portai keresztény követség működésének és biztonságának feltételei. 4. Elvi elfogadása annak, hogy a két fél között felmerülő vitás kérdéseket békés, tárgyalásos úton, s nem fegyverrel kell rendezni. 5. Azon lehetséges veszélyforrások megszüntetése, amelyek leggyakrabban váltották ki a két fél közötti fegyveres összecsapásokat. Ennek értelmében mindkét fél jogot kapott a saját területén elfogott rablók megbüntetésére, kötelezték magukat a zsákmányolásból élő, irreguláris katonaság elbocsátására, megtiltották az egyenkénti vagy csoportos bajvívásokat, tilalmazták a másik fél területére eső falvak, városok, várak stb. elfoglalását, elrendelték a béke kihirdetése után fogságba esettek szabadon engedését, megtiltották a renegátok befogadását, s végül kimondták, hogy saját területén mindenki szabadon építhet, erődíthet. 6. Kimondták, hogy a határjelek kitűzésének és a közös jobbágyok elosztásának kérdését a béke megkötése utáni időszakban kell rendezni. Ezen ügyek elrendezésére mindkét fél tekintélyes férfiakból álló ”bizottságokat” hoz létre. A szerződés utolsó, 25. pontja rögzítette, hogy a szultánt évi 30 ezer dukát ”tiszteletteljes ajándék” illeti meg.

Felkészülés a háborúra
Az állandósult harcokban kimerült ellenfeleknek nyomós okuk volt a békekötésre, a drinápolyi egyezség mégis csak egy szerencsésen hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tekinthető. Az iszlám jogfelfogás ugyanis elvi, ideológiai okokból nem ismerhette el a keresztényekkel kötött békét. A dzsihád, a hitetlenek elleni szent háború, a próféta hitének és törvényeinek állandó terjesztése ugyanis az iszlám állam és minden igazhitű alapvető kötelessége volt. A gyakorlat viszont nemegyszer kényszerítette arra az államot, hogy szüneteltesse a dzsihádot.

Az iszlám jogtudósok a gyakorlat és az elmélet ellentmondásának feloldására alakították ki a mudr (áltatás) fogalmát. Ennek értelmében kényszerű okokból lehetőség nyílt a keresztényekkel való időleges megegyezésekre, amelyeket azonban a törökök magukra nézve nem tartottak sem véglegesnek, sem kötelező érvényűnek. A saját jogértelmezésük szerint ezeket a szerződéseket a helyzettől függően bármikor felmondhatták. A drinápolyi ”békét” is mindössze nyolc évre voltak hajlandók megkötni, azzal a kiegészítéssel, hogy lejártakor majd meg lehet hosszabbítani. A keresztény követség tagjai által készített békeokmány világos, részletező szövege viszont arra utal, hogy a küldöttség tagjai hittek vagy legalábbis hinni akartak abban, hogy egy körültekintően megfogalmazott szerződéssel valódi békét teremthetnek.

A ”békeállapot” gyakorlata, a csendben, de szívósan folyó török terjeszkedés, a hódoltatások, a szüntelen portyák, várfoglalások 1577-re jelentősen közelebb hozták egymáshoz a fennálló jogállapot kétféle értelmezését. A Habsburg Birodalomnak a Haditanácsban megtestesülő legfelsőbb katonai vezetése ugyanis ekkor deklarálta hivatalosan az uralkodónak, hogy a törökkel nem lehetséges békében élni. De mivel nyílt háború viselésére a kereszténység erői még nem elégségesek, egy erős védelmi rendszer kiépítésével, valamint a hadügy, illetve az ahhoz kapcsolódó pénzügyi és államigazgatási szervek reformjával kell felkészülni a háborúra. A felismerést tettek követték. A hadszertárakban ezrével, tízezrével halmozták fel a fegyvereket. Nagy lendületet vettek a várépítések, jól-rosszul kiépült a végvidék katonai szervezetének, vezetésének, élelmezésének, felszerelésének rendszere is. A gyakorlati tapasztalatok alapján tisztázódtak és beidegződtek a törökök elleni harc taktikai fogásai. A Habsburg katonai vezetés tehát, miközben állandóan hangoztatta a béke fenntartásának szükségességét, ”beásta magát” és felkészült a háborúra.

A megélhetés kényszere
A megegyezés azonban pontosan azt a két legfontosabb kérdést nem rendezte, amely a békés egymás mellett élés lehetőségének alapfeltétele lett volna. Nem tudták – mert nem is akarták – kijelölni a határokat, és nem tudtak – mert nem is akartak – megosztozni a végvárakat eltartó jobbágyokon. A magyar király és alattvalói – amint ez a békeokmány szövegéből is kiderül – nem mondtak le a hódoltsági területről húzott jövedelmeikről. A szultán alattvalói pedig a Csandarli Halil bég vezetésével 1545–46-ban készült adóösszeírások alapján igényt támasztottak olyan falvak, mezővárosok, városok adójára is, amelyekben legfeljebb fogolyként fordult meg török katona.

A két birodalom romló anyagi helyzete miatt a szemben álló védelmi rendszerek ereje, életképessége nem kis mértékben attól függött, hogy mekkora bevételre tudnak szert tenni a meghódoltatott, illetve megvédelmezendő területekről. A hétköznapok nyelvére lefordítva: a hetvenes évektől kezdve a török katonaságnak csak egy részét tudták készpénzzel fizetni, más részét ún. zsoldtímárral, javadalombirtokkal elégítették ki. Csak az volt a bökkenő, hogy e birtokoknak nem kis hányada a királyi Magyarország területén feküdt. Az állam ezzel indirekt módon rákényszerítette katonáit a keresztény területek hódoltatására – jóllehet az érvényben lévő fegyverszünet ezt tiltotta. De nem volt másképp ez a másik oldalon sem. A magyar királyok rendszeresen osztottak ki hűséges katonáik között olyan birtokokat és jövedelmeket, amelyek már régen a hódoltságban feküdtek. A katonák emellett, követve a törökök példáját, gyakran maguk is foglaltak falvakat a várakhoz. Mivel a szemben álló katonatömegek szociális helyzete egyformán rossz volt, minden talpalatnyi földért, minden adózó jobbágyért, minden lehetséges jövedelemért elkeseredetten küzdöttek.

A 16. század nyolcvanas éveinek végén a végvidékeket is elérte az árforradalom és az azzal járó világgazdasági recesszió hatása. Ennek következtében – holott pillanatnyilag még mindkét birodalomnak szüksége volt a békére – a gazdasági helyzet romlásával egyenes arányban növekedni kezdett a felek közötti katonai és politikai feszültség. A végvidékek fenntartásának pénzügyi alapjai gyakorlatilag mindkét oldalon összeomlottak. Az egyre inkább jövedelem nélkül maradó katonákat most már nem is annyira a zsákmányszerzés, mint inkább a megélhetés kényszere hajtotta tömegesen az ellenfél területére. A helyzet gyorsan romlott. Égetésre égetés, portyára ellenportya, a jobbágyok erőszakos kitelepítésére fogolyszedés volt a válasz.

1590-ben az Oszmán Birodalom befejezte a perzsa háborút. A budai törökök féktelen örömmel, tűzijátékkal, üdvlövésekkel ünnepelték a hírt, mintha pontosan tudták volna, hogy elérkezett a visszavágás, a háború ideje. Valamit bizonyára jól sejtettek, hiszen a következő esztendőben az érvényben lévő szerződés és a diplomaták erőfeszítései ellenére kezdetét vette a 15 éves háború.

A drinápolyi béke politikai értékét egyébként mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a megegyezés határvidéket illető pontjai közül egyetlenegy sem akadt, amelyet a felek folyamatosan és kölcsönösen meg ne sértettek volna. Hogy a hadjáratoktól mentes ”békeidőszak” ilyen hosszúra nyúlt, az nem a szerződésnek vagy a politikusok ügyességének, hanem az egy ideig kedvezően alakuló gazdasági folyamatoknak és a törökök más irányú katonai lekötöttségének volt köszönhető.