2017. október 18.

A felvilágosodás Európája

Szerző: Köpeczi Béla

Évszázadokon át két elvitathatatlan tekintély uralta az emberek gondolkodását: a Szentírás és az ókori klasszikusok. A 17. században azonban támadás indult a tekintélyelvűség ellen, s egyre inkább a tapasztalatra és a rációra kívántak támaszkodni. Az igazságosság, a türelem, a szabadság eszményei terjedtek, a filozófusok szinte minden országba elvitték a felvilágosodás fényét. Milyen volt Európa az „ész” századában?

A 16. század a dinasztikus államok megerősödésének időszaka, amelyek hatalmi-katonai súlyuknál fogva igyekeznek ún. univerzális monarchiákat létrehozni Európában. Ez jellemzi V. Károly és a Habsburgok dominanciáját, majd a következő században Franciaország kiemelkedő státusát. A korabeli Európa ezekkel az univerzális monarchiatervekkel foglalkozik, átmenetileg szövetségek is létrejönnek, de csak rövid időre. A protestantizmus megjelenésével ugyan előtérbe kerülnek a vallási szenvedélyek, de ezeket hamar háttérbe szorítja az államérdek. Richelieu kész a protestáns hatalmakkal szövetséget kötni a Habsburgok ellen és a hugenottákkal kiegyezni. Ezt a politikát folytatja később XIV. Lajos is, ő viszont fellép a hugenottákkal szemben. A Habsburg Birodalom az Augsburgi Liga, majd a spanyol örökösödési háború idején együttműködik a protestáns hatalmakkal, miközben saját területein szembeszáll a protestantizmussal. Ezek a szövetségek azt bizonyítják, hogy egyre inkább a Machiavelli által képviselt államérdek befolyásolja a politikát, de a hatalmak közti ellentétek jegyében.

Háború vagy béke
A 17. század végén Leibniz vagy William Penn a vallásos ideológia alapján javasolják az államok közötti pacifizmust: a háború kiiktatását és a „harmónia” kialakítását. A nemzetközi viszonyokat elsősorban a hollandiai Grotius A háború és a béke jogáról szóló művének a természeti jogra alapozott tételei határozzák meg, amelyek az államok közötti kapcsolatokban a merkantilizmus elveit és a diplomácia szabályait egyszerre kívánják érvényre juttatni. Angliában a „dicsőséges forradalom” után Locke a tulajdonon, a tolerancián és a boldogságon alapuló polgári állam létrejöttét hirdeti meg, amelyhez hozzátartozik a harmónia, a biztonság és a béke. Ezek a felfogások felvetik az európai együttműködés kérdéseit, s a békét állítják előtérbe, bár ennek inkább a szabályait határozzák meg, és nem a megvalósítás módjait.

A spanyol örökösödési háború kapcsán alakul ki a háború kizárásának és az európai béke megteremtésének gondolata. A háborúktól kifáradt Európa megbékélésre vágyik, s a korabeli politológiában felvetődik az európai egyensúly (équilibre), az európai mérleg (balance) kérdése. Még folynak a tárgyalások, amikor Saint-Pierre abbé megjelenteti Az örök béke terve című írását, amely feleleveníti IV. Henrik és Sully elképzelését egy olyan Európáról, ahol az országok szerződéses alapon „általános szövetséget” hoznak létre, amely rendezi az egymás közötti kapcsolatokat, megteremti a biztonságot, és kiiktatja a háborúkat. A tervezetnek sok híve van, a korabeli sajtó igyekszik a gondolatot felkarolni, az utrechti vagy a rastatti béke viszont újabb ellentétek lehetőségét rejti magában. Érdemes megjegyezni, hogy a szatmári béke után a Lengyelországba szorult II. Rákóczi Ferenc a Habsburgok terjeszkedésével kapcsolatban az „európai egyensúly” érdekében javasolja Erdély önálló államiságának visszaállítását. Ennek nyomán írja meg és adja ki Utrechtben Klement János Mihály Az erdélyi fejedelemség jogainak levezetése című, francia nyelvű iratát.

Sokan hivatkoznak később is ezekre az elvekre, de a meghirdetett cambrai-i vagy sossons-i kongresszusok ellenére a háború lép a béke helyére. A török elleni háborúkon kívül is a fegyveres viszályok jellemzik Európát: Spanyolország szembekerül Angliával és Ausztriával, kitör a lengyel, majd az osztrák örökösödési háború, a hétéves háború, megtörténik Lengyelország felosztása, kiéleződik az angol–amerikai ellentét – hogy a kisebb konfliktusokat ne is említsük. Igaz, hogy a háborúk nem azzal a pusztítással folynak, mint a 16. és 17. században, új technikát alkalmaznak és „udvariassági szabályokat” érvényesítenek, béke azonban nincs Európában. Minden békekötés az együttműködést hangsúlyozza, a valóságban azonban hatalmi vagy gazdasági ellentétek jelentkeznek, s ezeken nem segítenek az uralkodók időnkénti találkozói sem.

Felvilágosodás és kozmopolitizmus
A béke megteremtését szolgáló tervezetek azt az új gondolkodásmódot tükrözik, amely a 17. század végén és a 18. század elején jelentkezett, bár eleinte inkább francia volt, mint európai. A felvilágosodás eszmei mozgalom, amely szakítani akar a feudalizmus uralkodó ideológiájával, az egyházak által intézményesített vallással, reformok útján szeretné korszerűsíteni a gazdaságot, a társadalmat és a kultúrát, a tudomány eredményei útján kívánja terjeszteni a „világosságot”, emberközpontú értékrenden alapuló, új erkölcsöt hirdet, melyet a nevelés segítségével kell elfogadtatni, s mindezzel fel akarja szabadítani az embert mint individuumot, akit boldognak képzel el.

A francia filozófusok felfedezik az Európán kívüli világot, és azt összehasonlítják a kontinens társadalmaival. A kínai kultúrát és az indián „vadembereket” bemutatva bírálják az európai állapotokat. Ironikusan szemlélik az abszolutizmust, s a nevetséges társadalmi szokásokat ugyanúgy elítélik, mint a vallási berendezkedést. Montesquieu Perzsa leveleiben az állítólagos „perzsa” mondja el a francia társadalom kritikáját anélkül, hogy dicsérné az iszlámot. Tanulmányok az erkölcsről című munkájában és regényeiben Voltaire általános művelődéstörténeti szemponttá teszi ezt a szembeállítást, és Európát nem önmagában, hanem más kontinensekkel egybevetve vizsgálja. Ez a politikai – és persze társadalmi és vallási – érdeklődés veti fel a kozmopolitizmus kérdését, amely meghatározza a felvilágosodás gondolkodásmódját.

Mit jelent ebben az időben a kozmopolitizmus? Egy általános világszemléletet, de nem a népek vagy hazák Európáját, hanem a már Bayle által meghirdetett „irodalmárok köztársaságát”. Fő képviselője Voltaire, aki azt hangsúlyozza, hogy őt elsősorban „az ember és sorsa” érdekli, s csak másodsorban saját hazája. 1771-ben és 1772-ben a Kérdések az Enciklopédiáról című írásában kijelenti: „Szomorú dolog, hogy gyakran azért, mert valaki jó patrióta, az emberek más részének ellenségévé válik.” Szerinte csak ott lehet hazáról beszélni, ahol jó a király, ahol nem az, ott nincs haza. Úgy véli, a szegények kívül esnek a társadalmon. „Az a haza, ahol az ember jól érzi magát” – vonja le a végkövetkeztetést Voltaire, aki „világpolgárnak” tekinti magát. Ez a kozmopolitizmus – amit sok francia filozófus hirdet – kiindulópont lesz mind a felvilágosodás eszméinek általános terjesztésében, mind a felvilágosult abszolutizmus támogatásában.

Mit is jelent a „felvilágosult abszolutizmus?” Egy olyan kormányformát, amelyben az uralkodó az ész törvényszerűségei alapján kormányoz: reformokat hajt végre a merkantilizmus vagy a fiziokrata tanítás alapján a gazdaságban, a jogszolgáltatásban, a jobbágyság helyzetében; a vallást az állam hatalma alá helyezi, és érvényesíti a vallási toleranciát; a „világosság” gondolatát terjeszti a kultúrában, tudományban. Ezek a célkitűzések nem egyformán valósulnak meg az egyes országokban, s főleg a gazdaságban, a vallási türelemben és a nevelésben jelentkeznek.

A felvilágosult abszolutizmus fő képviselője Voltaire, aki II. Frigyes porosz király tanácsadójaként az uralkodóval folytatott vitái ellenére kitart amellett, hogy felvilágosult uralkodók működnek Poroszország mellett Lengyelországban, Svédországban, sőt Oroszországban is. Kiindulópontja az angol alkotmány, de később XIV. Lajos Franciaországát is dicséri, különösen a kultúra fejlődése miatt. Fő erénye a vallási türelem melletti állásfoglalása és az a folyamatos harc, amelyet ennek érdekében folytatott. Az abszolút uralkodót úgy képzeli el, hogy erős államot irányít, s reformtörekvéseit az államigazgatás segítségével hajtja végre. Jellemző, hogy számára még Lengyelország felosztása sem jelent gondot, ezt a lengyelek belső ellentéteire és a nép babonásságára hivatkozva fogadja el.

Francia írók és politikusok hirdetik ezeket a nézeteket, de nem Franciaországban, ahol nem jön létre a felvilágosult abszolutizmus, hanem Európa más országaiban. Egy ideig Diderot is ennek a kormányformának a híve: II. Katalint akarja rábírni, hogy alakítson ki egy új középosztályt és szervezze meg a felvilágosodás szellemében a nevelést. Tervezeteit nem veszik figyelembe, így egyre inkább a forradalmi átalakulás hívévé válik, és a polgári állam létrehozását támogatja. Bár a francia filozófusok bejárják Európa országait és közvetlenül érintkeznek az uralkodókkal, az európai együttműködést nem tudják szolgálni.

A felvilágosult abszolutizmus támogatóit általában a filozófusok között szokás keresni, de nem szabad megfeledkezni a fiziokratákról sem, akik az angol példára hivatkozva szemben állnak a merkantilizmussal. Quesnay és társai azt hangsúlyozzák, hogy egyedül a mezőgazdaság a valóban termelő ágazat, és a parasztság az igazi termelő osztály. Feltételezik, hogy a szabadon fejlődő és exportképes agrártársadalom ki tudja elégíteni a szükségleteket, így az emberek boldogságát szolgálja az általuk is képviselt felvilágosult abszolutizmus keretei között. Voltaire és mások viszont a manufaktúrák, valamint az ellenőrzött kereskedelem mellett szólnak, így akarják szolgálni a már említett államformát.

Filozófusok és közgazdászok mellett a szabadkőművesek is helyeslik a felvilágosult abszolutizmus mérsékelt reformtörekvéseit. Az első szabadkőműves páholyt az angol jakoviták hozzák létre, de a 18. század során mindenütt kialakulnak ezek az intézmények, amelyek a haladást, az emberbarátságot (filantrópia), sőt a társadalmi egyenlőséget hirdetik meg misztikus beavatási szertartásokkal és titkosságukkal. A szabadkőműves páholyok tagjai között találjuk II. Frigyes porosz királyt vagy Lotharingiai Ferencet, Mária Terézia férjét, de olyan írókat és művészeket is, mint Montesquieu és Voltaire, Lessing és Goethe vagy Händel és Mozart. Körükből kerül ki a felvilágosult abszolutizmus adminisztratív gárdája és legfőbb támasza.

A felvilágosodás eszméinek terjesztése szempontjából nagy jelentősége van a francia nyelvnek, amely az arisztokrácia és az értelmiség körében szinte általánossá válik. Ez lesz a diplomácia nyelve, de így beszélnek az udvarokban is, és ezen a nyelven jelennek meg az új eszméket terjesztő szépirodalmi művek, az ismeretterjesztő írások, szótárak, mint az Enciklopédia. Rivarol 1784-ben értekezést jelentet meg a francia nyelv egyetemességéről, amelyben kijelenti: „A francia nyelv az emberiség nyelve.” Ez az állítás már ebben az időben sem helytálló, hiszen Európán kívül előretört az angol nyelv, mely nemcsak a birodalmi eszmét, hanem az angol polgárság kultúráját is szolgálja. Később egész Európában a nyelvújítás kerül előtérbe, de az igaz, hogy a francia a 20. század elejéig a nemzetközi érintkezés nyelve marad.

A patriotizmus és a nemzet
A kozmopolitizmussal szemben jelentkezik a patriotizmus, tehát a haza szeretete. Lord Bolingbroke 1730-ban jelenteti meg A patrióta király (The King Patriot) című munkáját, ahol a haza a jó király, illetve a nép szimbolikus találkozása, és ennek kifejezése a patriotizmus. 1755-ben Coyer abbé a „haza régi szaváról és a nép természetéről” kiadott értekezésében a haza kiemelt jelentőségét hangsúlyozza, és kifogásolja, hogy a népet „kiszakítják” a társadalomból. A téma körül vita indul, és a kozmopoliták helytelenítik e felfogás érvényre juttatását.

Az Enciklopédia Jaucourt fogalmazásában a patrie (haza) címszóban inkább Coyer álláspontját fogadja el: „A haza szó olyan értelmet fejez ki, amelyet a családhoz, a társadalomhoz, a szabad államhoz kapcsolunk, melynek tagjai vagyunk, melynek törvényei szabadságunkat és boldogságunkat biztosítják.” De Voltaire alapján ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Nincs haza az önkény igája alatt.”

Ezt az állásfoglalást erősíti meg az 1776-ban megfogalmazott amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amely a felvilágosodás eszméit hangoztatva kiáll az élet és a magántulajdon szentsége, a szabadság és a boldogság érvényesítése mellett, kifejti a népszuverenitás elvét, hangsúlyozva Angliával szemben az ellenállás jogát. Ezt nevezik az Amerikai Egyesült Államokban patriotizmusnak, amely a függetlenségi háború és a konföderáció kialakulása után létrehozza a francia forradalom hatását is érvényesítő újszerű nemzeti eszmét.

1779-ben megjelentetett Leveleiben II. Frigyes egészen más irányból, a porosz abszolutizmus szempontjából fogalmazza meg saját patrióta elképzelését a haza szeretetéről, figyelmeztetve: „A haza szeretete nem az ész jele, a valóságban létezik.” Ez az álláspont egyezik a német patrióták véleményével, amelyet ekkor Herder fejez ki.

A francia írók és filozófusok magukévá teszik az Enciklopédia felfogását, amint ezt a magyar történelemről az első felvilágosult szellemben íródott kötet, a Sacy által kiadott Histoire generale de Hongrie (Magyarország általános története) szerzője bizonyítja, aki 1771 és 1784 között megjelentet egy sorozatot A francia becsület címen. Itt vitatkozik Rousseau-val, akit „a természet apostolának” nevez, és aki azt állítja, hogy a franciák nem tudják, mit jelent a citoyen szó. Szerinte igenis tudják, és el is magyarázza, mit értenek rajta: „Citoyennek nevezek minden olyan embert, aki szereti hazáját, aki a közbiztonságot saját jóléte elé helyezi, és aki kész a társadalomért, amelyben él, feláldozni nyugalmát, szabadságát és életét.”

Innen már nem olyan nehéz az átmenet a nemzet kérdésének megfogalmazásához, de az Enciklopédia ez esetben is tartózkodó. A nemzetről ezt mondja: „Gyűjtőnév, melyet bizonyos területen lakók, bizonyos határok közé zárt és egyazon kormányzatnak engedelmeskedő jelentős népesség jelölésére használnak.” Elismeri, hogy ennek a „népességnek” van sajátos „természete”, és felsorolja a szokásos sztereotípiákat, de a nemzetről és a népszuverenitás kifejezéséről szót sem ejt, sőt a national kifejezést nem is használja.

A kozmopolitizmustól eltérő felfogást elsősorban Rousseau képviseli, aki ezt írja: „Ezek a feltételezett kozmopoliták, akik a haza iránti szeretetüket az emberi nem szeretetével helyettesítik, arra hivatkoznak, hogy az egész világot szeretik azért, hogy joguk legyen senkit sem szeretni.” Szerinte más felfogást kell képviselni: „Akarjuk-e, hogy a népek erényesek legyenek? Kezdjük azzal, hogy szeressék hazájukat.” Ő maga a „közös akarat” és a „társadalmi szerződés” meghirdetésével a nemzetet mint a népszuverenitás legfőbb elemét helyezi előtérbe. Tervezeteket ír Lengyelország vagy Korzika átalakításáról, tekintetbe véve az ott élők nemzeti sajátosságait, így hagyományait is.

Így lesz közvetlenül a forradalom előtt a nemzet általános jelszó, amelyről Sieye`s abbé Mi a harmadik rend? című iratában a következőket mondja: „A nemzet mindenek fölött, mindeneknek a kezdete, akarata, mindenütt törvényes, ő maga a törvény.” Másutt ezt így fogalmazza meg: „Mi a nemzet? A társultak (associés) gyülekezete, akik a közös törvény alatt állnak, és akiket ugyanaz a törvényhozás képvisel.” Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata ezt a tételt ismétli meg: „Minden szuverenitás elve lényegében a Nemzetből [a francia szöveg nagy N-et használ] származik, semmiféle testület vagy személy nem képviseli a hatalmat, aki és amely nem ebből származik.” Ezen az alapon jönnek létre a francia forradalom alkotmányai, amelyek ily módon bevezetik a nemzetállam gondolatát.

A francia forradalom idején a girondisták a francia nemzetet az emberiség képviselőjének tartják, s ennek következtében az országban tartózkodó idegeneket is képviselőkké választják. Ezzel szemben a jakobinusok őket árulóknak ítélik, és így példának okáért a német Cloots is a guillotine áldozata lesz, pedig ő „világállamról” beszél, amely az „emberi nem köztársasága” lesz. A jakobinusok álláspontját Robespierre fejezi ki: „A nemzetek érdeke, hogy megvédjék a francia nemzetet, mert Franciaországból indul el a világ szabadsága és boldogsága.” Pomeau már említett könyvében jogosan jegyzi meg: „Ilyen módon egyezik a teoretikus nemzetköziség a valóságos imperializmussal.”

Napóleon ezt az imperializmust képviseli annak ellenére, hogy maga is hozzájárul a francia forradalom eszméinek terjesztéséhez. Hódító háborúi meghatározzák a „nemzetek ébredését”, amelynek egyik első megnyilvánulása Fichte 1807-ben elhangzott állásfoglalása A német nemzethez, melyben a német nemzetállam eljövendő ellenállását jósolja Napóleon egyeduralmával szemben.

Ennek ellenére még a század végén is hatnak a kozmopolitizmus eszméi, így a königsbergi filozófusra, Kantra, aki a francia forradalom előtt, 1784-ben a „világpolgár” szemszögéből elemzi Európa helyzetét. A forradalom hatása alatt adja ki Az örök békéről szóló tervezetét, amely Rousseau gondolataiból kiindulva fogalmazza meg az „általános akarat” és a „társadalmi szerződés” jelentőségét az emberiség fejlődésében. A jövő államát köztársaságnak képzeli el, amely érvényesíteni tudja a szabadság, a függetlenség és az egyenlőség elveit. Köztársaságon ezen elvek érvényesítését érti, és nem annyira az államformát, hanem a megvalósítás módját. Az így kialakított köztársaságok hozzák létre a föderalizmust, amely népszövetséget állít fel, nem avatkozik be az egyes államok alkotmányába, megszünteti a hadseregeket, és békét hoz. A garanciát magában a természetben és az észben keresi, amely segíti az erkölcs és a politika közös fellépését. Ez volt a korszak utolsó jelentős kozmopolita megnyilvánulása. Már a 18. század végén megjelent a nemzet, illetve a nemzetállam gondolata, s ezzel új ideológiai alapot kapott az államok közötti versengés. A felvilágosult Európa nem tudta megvalósítani a kontinens államainak harmonikus viszonyát, nem hozta létre a föderalizmust, nem iktatta ki a háborút, és nem teremtette meg a békét. A dinasztikus államok között mindenütt felülkerekedett a hatalmi szembenállás és ennek velejárója, a háború.