Szerző: Veliky János

"Nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgókerekébe nyúlj!" (Kölcsey)

Reform vagy forradalom? Már a 18. század végén ezt latolgatták a fejlődésképtelenség veszélyével számoló magyar gondolkodók. A kérdésre adható válaszként a nyugat-európai polgárosodás két útja tárult fel előttük. A kétségtelenül véres epizódokkal kezdődő, de később alkotmányos-parlamentáris keretek között megnyugvó angol, és a még hosszú ideig kiszámíthatatlanul nyugtalan francia változat. A kérdés épp akkor vetődött fel először hazánkban, amikor véres forradalmi terrort gyakoroltak Franciaországban.

A hazai politikusok álláspontját kétségtelenül befolyásolta, hogy Magyarország az 1780-as években egy erős monarchiába tagozódott, másrészt a hazai társadalom politikai elitjének, a nemességnek túlnyomó többsége - bár komoly termelési válság sújtotta - még nem fordult szembe a feudális formációval. A felvilágosult gondolkodók ezért támogatták a felülről kezdeményezett reformokat, de a két reformer uralkodó (II. József és II. Lipót) egymást követő, gyors halála a "kijavított birodalom" eszméjének jövőjét is megpecsételte. A magyar nemesség azonban - ellentétben az egyre határozottabban reformellenssé váló Habsburg kormányzattal - mind nagyobb hajlandóságot mutatott a fejlődéseszme elfogadására.

A nemesség hangulatának változását tapasztalva, többen az ócsai Balogh Péter irányítása alatt álló országgyűlési mozgalomban kezdtek reménykedni, és csak azt követően fordultak - közöttük maga Hajnóczy is - a francia forradalom eszméi felé, amikor 1791-ben az országgyűlés eredménytelenül feloszlott. A birodalmi kormányzat által "jakobinusoknak" nevezett forradalmárok csoportja az előőrs szerepét próbálta eljátszani, de egyáltalán nem másolta a francia radikálisok túlzó törekvéseit, felfogásuk inkább a girondisták elveihez hasonlított. Nézeteik azonban nagyon szűk körben terjedtek el, kátéikat alig háromszázan olvashatták.

A politikai gondolkodásban a fordulatot Széchenyi István jelentette liberális fejlődéskoncepciójával. A napóleoni háborúk idején sok nemes megértette és tapasztalta is, hogy nagyobb haszna származik a piacra történő árutermelésből, mint a feudális járadékszolgáltatásból. Széchenyi épp e tapasztalatot erősítette tovább a Hitelben a jobbágyi szolgáltatások értéktelenségét és erkölcsromboló jellegét bizonygatva.

A különböző társadalmi csoportok törekvései mégsem mutattak automatikusan egy irányba. A jobbágyság 1831-ben nemzetiségi ellentéteket is felvillantó középkori jobbágyfelkeléssel reagált függő helyzetére. Széchenyi a liberális kritika eszközeivel felfejtette a válság láncolatot képező problémaköreit: a gazdaság és a társadalom bajai összekapcsolódnak, s nem lehet ésszerűen gazdálkodni addig, amíg a társadalom feudális intézményei a gazdaság racionalitásának ellentmondanak. Olyan modellt ajánlott, amelyben a változások lassú, fokozatos átalakulással, politikai és erkölcsi értelemben vett szélsőségek kizárásával valósulnának meg. Az elvárt eredményt - a megrázkódtatások nélküli polgárosodást - a folyamatokat irányító elit szellemi és anyagi függetlensége, illetve megbízható ismeretei garantálhatják. A többség, amely az említett kritériumoknak nem felel meg, kezdetben a politikának nem résztvevője, csupán haszonélvezője lenne.

A politikai vitákban a többség szerepéről - úgy is fogalmazhatnánk, hogy a demokráciáról - vallott nézetek mentén polarizálódtak az irányzatok. Az már korábban is nyilvánvalóvá vált, hogy a megújulást egyetlen társadalmi erő sem képes egyedül megvalósítani, és a szociális, nemzetiségi, sőt politikai feszültségekkel bajlódó társadalmat csak sok-sok kompromisszumot tartalmazó, békés reformfolyamattal lehet megnyugtatni.

A politikai gondolkodók egy része - az európai alkotmányos felfogáshoz hasonlóan - arra a következtetésre jutott, hogy a képviselet helyes és arányos kialakítása lehet a megoldás. Kossuth, aki egyike volt a képviseleti elv legjobb alkalmazóinak, természetesen nem idegenkedik a cenzus bevezetésétől, de feltétlenül szabja, hogy senkit ne lehessen a választójogból kirekeszteni a hagyományos vagy a modernebb nagyvagyonok előnyhöz juttatása érdekében. Az lenne az ideális adó- és jövedelemi cenzus, amely "a polgárjog categóriát az egész nemzetnek biztosítja, mihelyt tagjai a szükséges adó vagy jövedelem mennyiségre emelkednek, habár számuk százezrekre vagy milliókra növekedjék is" (1843).

A reformkor politikai, sőt tudományos vitái valóságos szemléleti, gondolati forradalmat hoztak, 1848 pedig jogi forradalmat produkált. A hazai liberálisoktól azonban semmi sem volt annyira távol, mint az európai forradalmak cromwelli vagy jakobinus típusa. 1837-ben Kölcsey óva intett az olyan változástól, amely "erős rendülettel", "égiháború és vulkánkirohanással" jár, s arra figyelmeztetett: "nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgókerekébe nyúlj!" A liberálisok a változásokat szerves fejlődésként folyamatos alkotmányteremtéssel képzelték el. A törvényes haladás útjáról Kossuthot idézhetjük, akit a kortársak és az utókor egyaránt igaztalanul vádolt a forradalom szításával: "Erőszak nélkül, mert a cél nem szentesíti az eszközöket, s én erkölcshöz szeretem kötni a politicát, és azért véteknek tartom a jogot jogtalan eszközökkel kivívni" (1836).

Robespierre-ről Kossuth mindig igen megbélyegzően nyilatkozott, történelmi szerepének értelmével teljesen tisztában volt, és azt soha nem óhajtotta felvállalni. A forradalomban a diktatúra lehetőségét látta. Szerinte a forradalom a szabadság túlcsapongása, amelyet valamely személy egyeduralom megteremtésére használhat ki. 1849. szeptember 12-én, Világos után, így gondol vissza a közelmúltra: "Talán, ha Robespierre lettem volna. De az lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan."

A hazai liberálisok forradalmat elhárító reformprogramot dolgoztak ki, melyhez hosszú érdekegyesítő munkával teremtettek társadalmi bázist. 1830 és 1848 között a politikai vitákban az európai haladás minden lényeges elemét, technikáját figyelembe vették, de - a szűk társadalmi bázissal rendelkező radikális csoportokkal (Petőfi vagy Táncsics köre) ellentétben - a tömegmozgalmakra alapozódó politikai forradalom eszközeit és elveit nem. Az már nem illeszkedett rendszerükbe.