2017. július 26.

A francia államfejlődés

Szerző: Katus László

A középkori nyugat-európai államfejlődés klasszikus útját Franciaország járta be. A hűbériség a legkisebb területi egységekig lemenően felbomlasztotta a Karoling-államot, majd a 12-13. században a királyság - az egyházra és a városokra támaszkodva - éppen a hűbériségben rejlő lehetőségek ügyes kihasználásával felépítette az erős monarchiát. Oly módon, hogy tiszteletben tartotta és megőrizte az egyes tartományok sajátos "szabadságait", szokásjogát.

Nagy Károlyt, "Európa atyját" egyaránt ősüknek, középkori államuk létrehozójának tekintik a franciák (Charlemagne) és a németek (Karl der Grosse). Ugyanarra a Karoling-örökségre alapozva a középkor századaiban teljesen eltérő irányt vett a francia és a német államfejlődés útja.

Nagy Károly halála után alig három évtizeddel birodalma, a nyugati kereszténység örök érvényű politikai keretének szánt Imperium Christianum végérvényesen részeire bomlott, s romjaiból alakult ki a következő századokban a máig érvényes nyugat-európai államrendszer. Unokái 843-ban a verduni szerződésben felosztották egymás közt a birodalmat. Kopasz Károly kapta a nyugati részt, Német Lajos a keletit, a legidősebb fiú, Lothar viselhette a császári címet, tehát az övé lett Itália Rómával, valamint a két másik királyságot elválasztó sáv az Alpoktól Flandriáig (Lotaringia). 870-ben a meerseni szerződésben Kopasz Károly és Lajos megosztoztak Lotaringián, de 880-ban a ribemonti szerződésben egész Lotaringia a Keleti Frank Királyságé lett, s ezzel kialakult a két ország közötti végleges határ.

Az állam privatizációja
A 9. század végétől a királyi címet felváltva viselték a Karoling-dinasztia tagjai és a normannokkal szemben sikeres Erős Róbert leszármazottjai, Párizs grófjai, majd Francia (a mai Ile de France) hercegei, az ún. Robertidák (később Capet-háznak nevezték magukat). 987-ben Capet Hugo királlyá választásával viszont a Capet-dinasztia birtokába került a trón. A francia királyokat elvben választották, de minden Capet még életében megkoronáztatta fiát, s olyan szerencsések voltak, hogy mindegyiküknek volt fia, és mindegyikük a korban szokatlanul hosszú ideig uralkodott. (996 és 1270 között 8 Capet ült a francia trónon, átlagos uralkodási idejük 34 év volt. Ugyanezen idő alatt Magyarországon az Árpád-háznak 19 királya volt, átlagos uralkodási idejük csak 14 év.) Fontos új fejlemény volt, hogy a trónöröklés ekkor már az elsőszülöttség elve alapján történt.

A Nyugati Frank Királyságban a 9-11. században ment végbe a feudális területi széttagolódás folyamata: a királyi hatalom meggyengült, a közhatalom valamennyi ágának birtoklása, funkcióinak gyakorlása felaprózódott a területi fejedelmek között. Az ország ténylegesen önálló területi egységek laza halmazává alakult át. Az első lépések ez irányban már Kopasz Károly (843-77) uralkodása idején megtörténtek. A 877-ben Quierzy-sur-Oise-ban kiadott capitulare elismerte a grófi tisztség és a hűbérbirtokok örökölhetőségét, s kimondta, hogy a király csak vazallusai, azaz a főpapok és a bárók tanácsával és közreműködésével kormányozhat.

A birodalom felbomlásához, a politikai széttagolódáshoz jelentős mértékben hozzájárult a 9-10. század általános létbizonytalansága, a népvándorlás, a Nyugat-Európát ért külső inváziók utolsó hulláma is. Délről az arabok szárazföldi és tengeri támadásai több mint 200 éven át ismétlődtek. A vikingek - vagy ahogy a korabeli források nevezték őket: normannok - a 8. század utolsó éveiben jelentek meg Skócia, Anglia, Írország és Gallia partvidékén. A 9. században szinte évről évre felhajóztak Gallia folyóin, a folyótorkolatokban állandó hídfőállásokat építettek ki, s kirabolták a part menti városokat. Különösen a 850-es és 860-as években nehezedett igen nagy viking nyomás a nyugati frank területekre. Végül a 9. század végén feltűntek a magyarok is, akik nemcsak az új szálláshelyükkel közvetlenül szomszédos területeket keresték fel kalandozásaik során, hanem Itáliát és Galliát is.

A frankok eleinte nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani, mert nehézfegyverzetű lovagseregük tehetetlen volt a rendkívül gyors arab és magyar könnyűlovassággal, illetve a vikingek hajóival szemben. Csak a kisebb területi egységek urai tudták hatékonyan megszervezni a védekezést. Mivel a legjobb védelmet a megerősített falak és a várak nyújtották, a 9-10. században százával épültek Nyugat-Európában a várak, s ekkoriban vették körül új, erősebb falakkal a városokat. Egy-egy gróf vagy földesúr vára menedéket nyújtott nemcsak saját familiájának, hanem szükség esetén a környék parasztjainak is.

A területi szétaprózódás három szakaszban ment végbe. Először a több grófságot felölelő nagyobb területi egységek - a regnumok és ducatusok - önállósultak, főleg a birodalom perifériáin. Ezek többnyire sajátos etnikai jelleggel, önálló történeti múlttal bírtak, mint Flandria, Burgundia, Bretagne, Aquitania. Itt mindenütt örökletes grófi, illetve hercegi dinasztiák alakultak ki már a 9. században. A 10. század elején a normannok egy része is megkeresztelkedett és letelepült Normandiában, s hercegük a francia király hűbérese lett. A második szakaszban ment végbe az egyes grófságok önállósulása a 10. század folyamán. Végül a grófságok is felbomlottak kisebb területi egységekre a 10. század végén és a 11. század első felében. A burgundiai hercegség területén lévő maconi grófság például 9 kisebb önálló politikai egységre bomlott.

A felaprózódási folyamat a 11. században vált teljessé: a legtöbb földes­uraság, váruraság, grófság, püspökség, sőt apátság is teljesen autonóm politikai egységgé vált, amely a királyi hatalom (bannum) valamennyi elemét kisajátította: a maga területén önállóan gyakorolta a közigazgatást, a bíráskodást, a katonai parancsnokságot, a pénzverést, a vámszedést, vagyis az összes ún. regálejogot. Az uralkodói hatalomnak ezt a kis területi egységekre való felaprózódását a francia történészek az állam "privatizációjának" nevezik. A nagyobb területi egységek fejei közül csupán a normandiai herceg őrizte meg hatalmát a hercegség egész területe felett, csak itt élt tovább viszonylag erős tartományúri hatalom.

A király tényleges hatalma saját családi birtokára, hercegségére korlátozódott, amely Párizs környékén szétszórva fekvő birtoktestekből állt. Területe az ország 10%-át sem tette ki. Csak itt függtek közvetlenül a királytól a várurak, itt voltak alsóbb vazallusai, s itt terjedt ki földesúri hatalma a parasztokra is. Az uralma alatt álló terület nagyságát, katonai erejét tekintve a király csak közepes tartományúrnak számított. Saját birtokain kívül az uralkodó hatalma névleges volt. Tekintélyét nem tényleges hatalma, hanem a királyság szakrális jellege biztosította. Az állam fogalma szertefoszlott, a hűbériség vette át a szerepét. A király nem uralkodó, hanem legfőbb hűbérúr (suzerain) volt, aki csak vazallusai hűségére tarthatott igényt. A "vazallusom vazallusa nem az én vazallusom" elv alapján saját tartományán kívül csak a hűbéri láncolatban közvetlenül utána következő koronavazallusokkal léphetett közvetlen kapcsolatba. A hűbéri lánc alsóbb fokait közvetlenül már nem érhette el, a parasztok pedig minden tekintetben a saját földesuruk hatalma alatt álltak.

A 11. században a távolabbi területeken, főleg a Loire-tól délre élő koronavazallusok - hercegek, grófok - már nem tettek homagiumot, nemzedékeken át semmiféle személyes kapcsolatot nem tartottak a királlyal. 884 és 1155 között nem létezett országos érvényű törvény (mint a Karoling-capitularék) vagy királyi rendelet, csak egyes konkrét esetekben intézkedő oklevelek, de ezek is csupán egy szűk területre, a király birtokaira vonatkoztak.

A királyi udvarból fokozatosan elmaradtak a hercegek, majd a grófok és a püspökök is. Csak az északfrancia püspökök és apátok egy része tartott ki a király mellett. Az udvar különböző feladatait, funkcióit kisebb nemesek, a király kis vazallusai, minis­terialisai, a 12. századtól pedig növekvő mértékben az ún. legisták, azaz szakképzett és gyakran polgári származású jogászok látták el. Az ő soraikból szerveződött az az új típusú központi adminisztráció, amelyre támaszkodva a királyok a 12. században fokozatosan újra közvetlen hatalmuk alá vonták és egyesítették az ország területének nagy részét.

Az egység helyreállítása
A 12. században megindult az ország politikai egységének helyreállítása, a területi fejedelmek önállóságának megtörése. Energikus uralkodók sora hajtotta végre ezt a feladatot jogvégzett tisztviselők (legisták), püspökök, apátok és jelentős részben a városok támogatásával. Az erős királyi hatalom elméleti és jogi alapjait az egyházi írók és a legisták dolgozták ki. E téren rendkívül fontos szerepe volt a 12. század legjelentősebb francia politikai és kulturális személyiségének, Suger apátnak (†1151), a saint-denis-i királyi apátság fejének.

A királyok jól ki tudták használni a belső anarchia megfékezésére indított békemozgalom, a treuga Dei nyújtotta lehetőségeket. A hűbérurak és a lovagok esküt tettek a béke megtartására, s a király joga és feladata volt a békeeskü megszegőinek megfékezése, megbüntetése.

A hűbériséget, amely a megelőző századokban a politikai szétaprózódás egyik fő tényezője volt, most hozzáértő elmék a királyi hatalom megerősödésének és egységesítő törekvéseinek szolgálatába állították. A 11-12. század francia királyai ritkán házasodtak külföldről: ha egy hercegi vagy grófi dinasztia férfiágon kihalt, feleségül vették az örökösnőt (pl. VII. Lajos Aquitániai Eleonórát). Ha egy koronavazallus család kihalt vagy hűtlenség miatt a hűbéri bíróság megfosztotta hűbérbirtokától, a királyra mint főhűbérúrra visszaháramló birtokot nem adták ki újra hűbérként, hanem saját birtokállományukhoz csatolták. Ezt a német uralkodó nem tehette meg, a francia jogászok viszont a hűbéri jogot - amely lényegében állandóan formálódó, helyi változatokat kialakító szokásjog volt - ügyesen az uralkodó és a központi hatalom érdekeinek megfelelően alakították. Ily módon kimondatott, hogy minden területi fejedelemség közvetlen királyi hűbér; a királyra nem érvényes a "vazallusom vazallusa nem az én vazallusom" elve; az alvazallusok hűbéruraik elleni panaszukkal a királyhoz fordulhatnak; a király nem tartozik senkinek sem homagiummal; továbbá a hűbéri segítség kötelezettsége a király ellen nem érvényes.

A király mint legfőbb hűbérúr (suzerain) egy idő után már nemcsak a hűbéri láncolat élén állt, hanem egyre inkább felette, illetve azon kívül is. A király a hercegeket és grófokat sorra homagiumra kényszerítette, s az ország távolabbi területein is egyre több gróf, várúr került közvetlen hűbéri függésbe tőle. A francia királyok ezekben az egységesítő törekvéseikben elsősorban az egyházra, a királyi család kegyurasága alatt álló északfrancia püspökségekre és apátságokra, valamint a városokra támaszkodtak. A megerősödő polgárság készségesen támogatta a királyt pénzzel és katonával a nagy hűbérurakkal szemben.

A legtöbb gondot a 12. század második felétől az ún. "Plantagenet-birodalom" okozta a francia királyoknak, vagyis az angol királyok franciaországi hűbérbirtokai, amelyek az ország területének mintegy kétharmadát foglalták el. 1066-ban a normann herceg, Hódító Vilmos - aki a francia király hűbérese volt - került Anglia trónjára. A 12. században a normann dinasztia férfi ágon kihalt, s női ágon Anjou grófja, Plantagenet Henrik örökölte az angol trónt, mert anyja, Matilda, Hódító Vilmos unokája és I. Henrik angol király leánya volt. Mielőtt II. Henrik 1154-ben Anglia trónjára került, feleségül vette a leggazdagabb francia örökösnőt, Aquitániai Eleonórát, VII. Lajos francia király elvált feleségét. Az angol trón mellett így apai örökségként bírta Anjou, Maine és Touraine grófságokat, anyai örökségként Normandiát és Bretagne-t, felesége hozományaként pedig Aquitaniát. Az angol király e birtokok után a francia király hűbérese volt. II. Henrik és fiai ismételten homagiumot tettek, s buzgón részt vettek a franciaországi hűbéri háborúskodásokban.

II. Fülöp Ágost (1180-1223), aki a döntő lépéseket tette az ország egyesítése és a királyi hatalom megerősítése terén, a hűbéri jog nyújtotta lehetőségek kihasználásával visszaszerezte a Plantagenet-birtokok nagy részét. 1202-ben a francia királyi udvar hűbéri bírósága elmarasztalta és megfosztotta hűbérbirtokaitól a vazallusa menyasszonyát elcsábító, s ezzel a kölcsönös hűséget megszegő Földnélküli János angol királyt. A bíróság ítéletét a francia király mint legfőbb hűbérúr hajtotta végre. Ez természetesen nem ment harc nélkül. 1214-ben Bou­vines-nál a nagyrészt városi milíciákból és zsoldosokból álló francia sereg döntő győzelmet aratott az angol lovagsereg felett.

Mivel a szemben álló felek szövetségesei a német-római császári koronáért egymással rivalizáló német dinasztiák voltak - Fülöp Ágosté a Hohenstaufen-család, Földnélküli Jánosé pedig a Welfek -, e csatával hosszú időre eldőlt az európai hegemónia és Németország sorsa is. A következő évszázad vezető európai hatalma a megerősödő és ellenőrzését az ország egész területe felett visszaszerző francia királyság lett, szemben a teljes felbomlás és felaprózódás útjára lépő Németországgal. Az egykori Plantagenet-hűbérek csaknem mind a francia király birtokába kerültek. 1259-ben a párizsi béke zárta le az első angol-francia "százéves háborút".

A 13. századi Franciaországban már általánosan elismert elv volt, hogy az ország minden lakója engedelmességgel tartozik a királynak, aki legfőbb hűbérúrból (suzerain) uralkodóvá (souverain) vált. A király semmiféle más hatalmat nem ismert el maga felett, a császárt sem (rex est imperator in regno suo).

1155-től kezdve ismét találkozunk olyan uralkodói rendeletekkel, amelyek hatálya az egész országra kiterjed. Érdemes megfigyelni, hogyan erősödik a király törvényhozó és rendeletadó jogköre: 1155 és 1223 között a király mindig vazallusai egyetértésével rendelkezik, mert a maguk területén ők birtokolják a bannumot, ezért a királyi oklevelekben a királyi vazallusok mind név szerint fel vannak sorolva. 1223-1285 között csak a legnagyobb bárók egyetértésére hivatkozik a király, név szerint már nem sorolja fel őket. 1285 után az az elv érvényes, hogy a királynak joga van rendeleteket hozni, de csak a "nagy tanács" közreműködésével. E tanács tagjai azonban már főleg a király jogi szakértői, a legisták, s csak különleges alkalmakkor kéri ki a főpapok és a bárók véleményét.

A királyi bíráskodás a 13. század második felében kiterjedt az egész országra: a helyi bíróságoktól a királyi bíróságokhoz lehetett fellebbezni. A királyt az egész ország egyes tartományaiban az általa kiküldött tisztviselők - a bailli (baillivus) és a sénéchal - képviselték. Ezek szakképzett, fizetett, áthelyezhető tisztviselők, akik hivatali körzetükben nem rendelkezhettek birtokkal, sem vagyoni és családi érdekeltséggel. A királyi udvarból, az egykori királyi familiából a 13. századra kialakult a központi kormányzat intézményrendszere az írásbeli adminisztrációt végző jegyzők és titkárok hadával, a pénzügyeket intéző kamarával s a jogi képzettségű szakemberekből álló, rendszeresen ülésező királyi tanáccsal. A hűbéres lovagcsapatok helyett fizetett zsoldosok és városi milíciák alkották a királyság katonai erejét.

A régi területi önállóság bizonyos elemei tovább éltek: minden grófságnak, vidéknek megvolt a maga szokásjoga, a királyi bírák is eszerint ítéltek. Ez az önkormányzat azonban a királyi tisztviselők felügyelete alatt állt. A legtöbb tartományban ezek a királyi tisztviselők gyűjtötték össze és foglalták írásba a helyi szokásjogot.

A király elismerte az egyes tartományok sajátos "szabadságait", kiváltságait, szokásjogát. Különösen a magánjogba nem avatkozott be a központi hatalom, ez a regionális "szabadságok" szférája volt. A király egyfelől garantálta és védelmezte ezeket a helyi jogszokásokat, másfelől ellenőrizte is őket abból a szempontból, hogy nem sértik-e az ország "közjavát". A királynak joga volt eltörölni, hatályon kívül helyezni a "rossz szokásokat", amelyek nem egyeztethetők össze az igazságosság követelményeivel (pl. IX. Lajos eltörölte a seniorok "rossz szokásait", amelyeket a kisemberek rovására gyakoroltak).

1298 óta a párizsi parlament feladata volt a helyi szokásjogok ilyen irányú felülvizsgálata, szükség esetén a "királyi jog" érvényesítése. A helyi parlamenteknek viszont jogukban állt felülvizsgálni a királyi rendeleteket abból a szempontból, hogy nem sértik-e az illető terület jogszokásait, s ha sérelmesnek ítélték őket, vétót emelhettek. Franciaországban a parlament nem rendi képviseleti gyűlés volt, mint Angliában, hanem egyfajta "legfelső bíróság".

A királyi hatalom helyreállítása tehát nem az ország felülről történő erőszakos egységesítését jelentette, hanem a helyi autonómiák alulról felfelé végbemenő integrációját. Franciaországban tehát a királyi hatalom jelentős megerősödése és az ország egységének helyreállítása ellenére erősen érvényesült és egészen a nagy francia forradalomig fennmaradt a regionalizmus, a régióhoz való kötődés, ami egyébként a 19. század előtti, ún. "régi Európa" egyik jellegzetes vonása volt.

Hasonló módon ment végbe a rendi intézmények kialakulása is. Az egyes hercegségekben és grófságokban még a területi széttagoltság idején, a 12. században kialakultak a hűbéresek gyűlései, amelyeken azután fokozatosan nemcsak a bárók és főpapok vettek részt, hanem a kisnemesség, az alsópapság és a városi polgárság küldöttei is, így a 13. században ezek a gyűlések már az illető tartomány közösségét (universitas, tota communitas) képviselték.

Amikor a király kiterjesztette közvetlen hatalmát ezekre a tartományokra, a királyi tisztviselők (baillik) is összehívták a gyűléseket, így a 14. századra fokozatosan kialakultak a tartományi rendek, amelyek feladata elsősorban az adók és a király által igényelt alkalmi pénztámogatások megajánlása volt. E tartományi rendek szerepe olyan erős maradt, hogy mellettük nem alakulhattak ki az angliaiakhoz hasonlóan erős országos rendi intézmények. Szép Fülöp ugyan 1302-től ismételten összehívta az országos rendi gyűlést (états généraux), ezt azonban kivételes alkalomnak tekintette, mert különösen kényes politikai ügyekben (konfliktus a pápával, a templomosok pere) ily módon akarta elnyerni a "politikai társadalom" egyetértését.

Az egyesítés fontos mozzanata volt Dél-Franciaország meghódítása. Délt múltja, hagyományai, eltérő nyelve (oc vagy okszitán nyelv, más elnevezéssel provanszál), a római jog és írásbeliség továbbélése, valamint a hercegi-grófi udvarokban virágzó magasabb színvonalú kultúra (ez a középkori népnyelvi világi líra, a trubadúrköltészet szülőföldje) szembeállították az északi francia területekkel. A 12. században ez a vidék volt a manicheus eredetű kathar (albigens) eretnekség fő fészke. A helyi hűbérurak nagy része tűrte, sőt támogatta is a katharokat, akik önálló egyházi szervezetet építettek itt ki, s a lakosság nagyobb része az ő hívük lett. 1209 és 1229 között a pápa által a katharok ellen meghirdetett keresztes hadjárat ürügyén az északi lovagok seregei Simon de Montfort vezetésével meghódították Délt, s tűzzel-vassal irtották az eretnekeket. Dél betagolódott a francia királyságba, de az egykori különállás maradványai még sokáig éltek.

A középkori francia királyság virágkorát a 13. században, IX. (Szent) Lajos hosszú uralkodása idején (1226- 70) élte. Unokája, IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) folytatta a királyi hatalom erősítését, a papság megadóztatása miatt azonban konfliktusba került a pápával, VIII. Bonifáccal. A konfliktusból a francia király került ki győztesen, s a francia pápa, V. Kelemen 1309-ben Avignonba tette át a székhelyét. 1328-ban egyenes ágon kihalt a Capet-dinasztia. Franciaország bárói ekkor IV. Fülöp unokaöccsét választották királlyá, a korona ezzel az oldalági Valois-házra szállt. A trónra azonban III. Richárd angol király is igényt tartott, mert édesanyja IV. Fülöp francia király leánya volt. Ez a trónviszály lett a százéves háború egyik kirobbantó oka.