2017. július 21.

A francia forradalom és a nők

Szerző: Hahner Péter

Köztudott, hogy a királyi család Párizsba költöztetésével végződő októberi felkelés a fővárosi asszonyok megmozdulásával kezdődött. De a kisebb városokból is számtalan kezdeményezés indult ki: Aunay-en-Poitou asszonyai például 1790 tavaszán megalakították a Nemzeti Amazonok testületét. Júniusban pedig egy bizonyos Vuignerias asszony nyílt levélben követelte az Alkotmányozó Nemzetgyűléstől, hogy ne ítélje „örök passzivitásra” az asszonyokat. Ha egyszer meghirdették az egész emberi nem egyenlőségének elvét, miért tagadják meg ezt az asszonyoktól?

A francia forradalom első évében röpiratok sokasága követelt nagyobb megbecsülést a nőknek. A párizsi divatárus aszszonyok már a rendi gyűlés 1789-es összehívása előtt hangot adtak panaszfüzetükben azon meggyőződésüknek, hogy ha ők is rendszeresen fizetik az adót a királynak, akkor nekik is jár némi képviselet.

Feminista agitáció és aktivitás
Mivel a nők feladata volt a családok ellátása, az élelemválságok idején igen nagy számban vettek részt mind a párizsi, mind a vidéki megmozdulásokban. A párizsi vásárcsarnok kereskedőasszonyainak testülete különösen aktívnak bizonyult. Marie Charpentier mosónő nevét pedig még arra a listára is felvették, amelyet a Bastille elfoglalóiról készítettek a nemzetgyűlés számára. De nem csak az élelemhiány vagy a politikai válság mozgósította az asszonyokat: önzetlen és nagylelkű gesztusok egész sorozatával támogatták a reformokat. A művészek feleségei testületileg kínálták fel a haza számára ékszereiket 1789 szeptemberében.

A férfiak közül szinte kizárólag Condorcet márki, a híres matematikus és liberális filozófus állt ki a női egyenjogúság mellett. 1790. július 3-án a Journal de la Société de 1789 című lapban megjelentette A nők polgárjoggal való felruházásáról című cikkét. „Talán nem szegjük meg a jogok egyenlőségének az elvét, amikor a nők polgárjogokból való kizárásával csendesen megfosztjuk az emberi faj felét attól, hogy részt vegyen a törvények kialakításában? – tette fel a kérdést. – Kell-e meggyőzőbb bizonyíték a megszokásnak még a felvilágosult férfiak felett is gyakorolt hatalmáról, amikor azt látjuk, hogy három-négyszáz jogfosztott férfi érdekében felidézik a jogi egyenlőség elvét, tizenkétmillió nőről pedig egyszerűen megfeledkeznek?”

Jóval radikálisabb hangnemben tette közzé egy párizsi írónő, Olympe de Gouges 1791. szeptember 14-én az Asszonyi és Polgártársnői Jogok Nyilatkozatát. A röpirat ilyen mondatokkal kezdődött:

„Férfi, képes vagy-e az igazságosságra? Egy asszony kérdi ezt tőled; ezt a jogot mégsem tagadhatod meg tőle! Felelj nekem: ki adott neked szuverén hatalmat arra, hogy elnyomd nememet? Az erőd? A tehetséged? Lásd a teremtő bölcsességét, tekintsd át a természetet teljes nagyságában, amelyhez állítólag közeledni próbálsz, s mondj nekem, ha mersz, csak egyetlen példát is e zsarnoki uralomra! Párizstól Peruig, Japántól Rómáig szerintem nincs butább állat a férfinál!”

A háború kitörése (1792) után egy párizsi csokoládéárus asszony, Pauline Léon 315 aláírással ellátott petíciót nyújtott be a Törvényhozó Nemzetgyűlésnek, melyben arra kérte a képviselőket, hogy tegyék lehetővé a fegyveres gyakorlatozást az asszonyok számára. Más nők nem kérelmeztek semmit, csak egyszerűen csatlakoztak a hadseregekhez, mint a Fernig nővérek, Félicité és Théophile, akik részt vettek mind a valmyi, mind a jemappes-i csatában. Az utóbbi állítólag egy lovascsapat élén szétkergetett egy magyar hadosztályt. A párizsi asszonyok ott harcoltak a Tuileriák augusztus 10-ei ostrománál, s részt vettek valamennyi későbbi népi megmozdulásban.

A nők aktívan bekapcsolódtak a klubok életébe is. Az első női klubot egy Claude Dansart nevű tanító alapította Két Nem Testvéri Társasága néven 1790. február 2-án. A legradikálisabb és legharciasabb női klub azonban az 1793. május 10-én megalapított Republikánus Forradalmárnők Társasága volt. Mintegy harminc hasonló női klub alakult a vidéki városokban.

Hogyan fogadták mindezt a férfiak?
Valljuk be: egyre növekvő ellenszenvvel. Gyakran találkozunk azzal a megállapítással, hogy a francia forradalom, a modern demokrácia megalapítója egyetlen szempontból maradt hű a királyság örökségéhez: a nőket kizárta a politika világából. Egyes történészek ezt azzal indokolták, hogy a hatalmat évezredek óta birtokló férfiak továbbra is meg akarták fosztani a nőket a hatalomtól, meg akarták erősíteni a nemi szerepek elkülönülését és saját szexuális identitásukat.

Azt azért nem állíthatjuk, hogy a forradalom semmiben sem változtatta meg a nők helyzetét: ezután fiútestvéreikkel egyenlő részt kaptak az örökségekből (1790), tanúskodásukat elfogadták a törvényszéken (1792), s előbb törvényesítették (1792. augusztus 30.), majd a nők számára is megkönnyítették a válást (1794. április 23.). Politikai jogokat azonban egyetlen alkotmány sem biztosított a nőknek, pedig éppen eleget kiadtak a forradalom évtizedében (1791, 1793, 1795, 1799). Ez még az 1789-es állapothoz képest is visszalépés volt, amikor az ősi hűbérbirtokkal rendelkező nemesasszonyok és a céhmesteri rangot megszerző polgárasszonyok részt vehettek a rendi gyűlés képviselőinek megválasztásán.

A forradalom első éveiben a képviselők óvatos hallgatással fogadták a feminista agitációt. Szinte senki sem próbálta igazolni a nők politikai jogoktól való megfosztását – ezt a férfiak egyszerűen magától értetődőnek tekintették. A nagy tekintélyű Sieye`s abbé elismerte, van némi ellentmondás abban, hogy egyes nők koronát viselhetnek, de a francia nőket mégis kizárják az „aktív polgárok” (vagyis a választók és választhatók) közül. Kijelentette, hogy pusztán egy előítélet kényszeríti a törvényhozókat „a teljes népesség felének kizárására”, „a jelenlegi helyzetben” azonban mégis kénytelenek tiszteletben tartani ezt az előítéletet. Ezzel hallgatólagosan felvetette annak a lehetőségét, hogy a jövőben az oktatás és a felvilágosodás terjedése lehetővé teszi majd a választójog kiterjesztését.

Erősödő előítéletek
A forradalom radikalizálódásának éveiben a nőellenes előítéletek is felerősödtek. Delacroix képviselő 1793 márciusában már arról panaszkodott, hogy a hadseregeket követő asszonyok „megnehezítik a csapatok vonulását, túl sokat fogyasztanak [?] és lefoglalják a felszerelést szállító szekereket”. 1793. április 30-án a Nemzeti Konvent kimondta, hogy a mosónőket és markotányosokat kivéve minden asszonyt el kell távolítani a hadseregekből. Amikor pedig a Republikánus Forradalmárnők Társaságának tagjai 1793 őszén összekaptak a vásárcsarnok kofáival, akiket a vörös sapka viseletére próbáltak kötelezni, a Konvent kihasználta ezt a nevetséges incidenst, és október 30-án a népi társaságokkal együtt az összes női klubot bezáratta. Jean-Pierre André Amar, a Közbiztonsági Bizottság nevében így indokolta meg ezt az intézkedést:

„A nők általában képtelenek a felsőbbrendű koncepciók felfogására és a komoly meditációra. Ha pedig az ókori népeknél természetes félénkségük és szemérmük nem engedte számukra, hogy családjuktól eltávolodjanak, kívánhatjuk-e azt, hogy a francia köztársaságban megjelenjenek a törvényszéken, a szószéken, a politikai gyűléseken, akárcsak a férfiak, lemondva nemük minden erényéről és családjuk gondozásáról?”

Nem, ezt a férfiak többsége semmi esetre sem kívánhatta… A politikai szerepet vállaló nők hamarosan börtönben vagy a vérpadon találták magukat. Olympe de Gouges kivégzését 1793 végén e szavakkal kommentálta a Moniteur, a köztársaság hivatalos lapja: „Államférfi akart lenni, s a törvény megbüntette ezt az összeesküvőt, amiért megfeledkezett a neméhez illő erényekről.”

Az 1804-ben kiadott Polgári Törvénykönyv ezen a területen is rögzítette a forradalom „vívmányait”. Kimondta, hogy az asszony engedelmességgel tartozik férjének, aki „megvédelmezi” őt. A férj engedélye nélkül a nő nem köthet szerződést, közös javaikról és gyermekeikről csak a férj rendelkezhet, a válást pedig alaposan megnehezítették. A francia férjnek 1938-ig jogában állt ellenőriznie felesége levelezését, s a törvénykönyv még azt is megemlítette, hogy hatalmát „mérsékelt erővel” is biztosíthatja.

Az 1809-ben bevezetett Büntető Törvénykönyv szerint a házasságtörő asszony két év börtönnel büntethető, a hűtlen férj azonban csak pénzbüntetéssel, és kizárólag akkor, ha szeretőjét a családi otthonba hozta. E törvénykönyv 324. cikkelye szerint a férj, aki első felindulásában megöli „tetten ért” hűtlen feleségét, fel is menthető, a gyilkos feleség azonban nem számíthatott ilyen elnézésre.

A férjezett francia asszonyok csak 1881-től rendelkezhettek takarékbetétkönyvvel, 1885-től csatlakozhattak nyugdíjpénztárhoz, 1907-től vehették át személyesen a fizetésüket, 1920-tól léphettek be szakszervezetbe, 1938-tól iratkozhattak be egyetemre s írhattak alá csekket – a férjük engedélye nélkül.

A legtovább a választójogra kellett várni: az antiklerikális republikánus politikusok ugyanis csaknem másfél száz éven át meg voltak győződve arról, hogy a nők a klerikális jobboldal képviselőire szavaznának. A forradalmak hazájában ezért csak az 1944. április 21-ei rendelet adta meg végre a nőknek a választójogot.


Kislexikon:

Madame Roland (1754–1793)
Marie Jeanne Phlipon, egy párizsi vésnök művelt lánya 1780-ban hozzáment a nála 20 évvel idősebb Jean Marie Rolandhoz, a lyoni manufaktúrák felügyelőjéhez. 1791-ben Párizsba költöztek, ahol szalonjuk a Gironde elnevezésű, mérsékelt republikánus csoport gyülekezőhelyévé vált. A feminista mozgalmakat nem támogatta, hiszen vagyonának és társadalmi helyzetének köszönhetően mindenképpen beleszólhatott a politikába. „Nem hiszem, hogy erkölcseink már lehetővé tennék, hogy a nők előlépjenek – írta 1791 tavaszán. – Élesztgetniük kell a haza számára minden hasznos érzelmet, és nem a politikában való versengésre kell törekedniük.” Amikor férje belügyminiszter lett, Madame Roland fogalmazta meg azt a fenyegető levelet, amelyben férje 1792 júniusában felszólította a királyt, hogy ne vétózza meg a hazafias intézkedéseket. Rokonszenvével és gyűlölködésével nagy szerepe volt a Gironde és a Hegypárt konfliktusának kiéleződésében. A Gironde bukása idején férjét szökéshez segítette, ő azonban Párizsban maradt, ahol letartóztatták. A Forradalmi Törvényszék összeesküvés vádjával kivégeztette.

Madame de Staël (1766–1817)
Anne Louise Germaine Necker, a híres pénzügyminiszter okos és szenvedélyes lánya 1786-ban Staël-Holstein báró, a svéd nagykövet felesége lett. Szalonja hamarosan a liberális elit gyülekezőhelyévé vált. Bár 1792 és 1795 között apja svájci birtokára kellett emigrálnia, nagy szerepe volt Narbonne hadügyminiszteri (1791) és Talleyrand külügyminiszteri (1797) kinevezésében. Alkotmányos, liberális nézetei – és szellemessége – miatt Napóleon olyan ellenszenvesnek találta, hogy 1803-ban kitiltatta Párizsból. Regényeivel és tanulmányaival a romantika és az irodalomszociológia úttörő képviselőjévé vált, s megírta a francia forradalom egyik első történeti feldolgozását is.

Théroigne de Méricourt (1762–1817)
Anne-Jose`phe Terwagne egy luxemburgi gazda lánya volt, Marcourt-ban született, ezért e név eltorzított formáját vette fel. Színésznőnek készült, s 1789-ben Persan márki szeretőjeként került be a párizsi társasági életbe. Szenvedélyesen belevetette magát a forradalmi mozgalmakba, aktívan részt vett a klubok tevékenységében. A legendák szerint 1789 októberében ágyún lovagolva vonult a párizsi asszonyok élén Versailles-ba, ezért belgiumi utazása idején az osztrákok le is tartóztatták (1791). Az 1792. augusztus 10-ei felkelésben viszont valóban részt vett. A nők felfegyverzését és jogaik biztosítását követelte. Elítélte a Hegypárt és a Gironde viszályát, s ezért a nőket arra szólította fel, hogy a nemzeti kiegyezésen munkálkodjanak. 1793. május 15-én a Republikánus Forradalmárnők Társaságának tagjai nyilvánosan megvesszőzték. A megaláztatásba beleőrült, s huszonnégy éven át párizsi elmegyógyintézetekben tengődött, ahol mindenkinek a szabadságról, a boldogságról és a forradalomról mesélt.

Olympe de Gouges (1748–1793)
A szépséges Marie Olympe Grouze nevelőapja egy montaubani mészáros volt, valódi apja pedig állítólag Lefranc de Pompignan érsek (bár ő azt terjesztette, hogy XV. Lajos). Férje halála után Párizsba költözött, drámát, majd hazafias röpiratokat írt. A női egyenjogúság leghíresebb szószólójaként azt hangoztatta, hogy ha „a nőknek joguk van a vérpadra lépni, legyen hát joguk a szószékhez is!” Bár republikánus volt, felajánlotta, hogy XVI. Lajos védője lesz a Konvent előtt. „Nem elég egy király fejét levágni ahhoz, hogy végezzünk vele – jelentette ki. – Halála után még sokáig élhet. Akkor hal meg igazán, ha túléli bukását!” Támadta a Hegypárt vezetőit. Mivel azt követelte, hogy népszavazás erősítse meg a Gironde-ot megbuktató 1793. június 2-ai felkelés eredményeit, letartóztatták. A halálos ítéletet úgy próbálta elkerülni, hogy terhesnek vallotta magát, ennek ellenére lefejezték.

Charlotte Corday (1768–1793)
Marie Anne Charlotte Corday d’Armans elszegényedett normandiai nemesi család lánya és Corneille ükunokája volt. Zárdában nevelkedett, szegénysége miatt nem kérték meg a kezét, s mire zárdába vonulhatott volna, a forradalom feloszlatta valamennyit. Kegyelemkenyéren élt Caenben egy nagynénjénél, ahol a Gironde Párizsból elmenekült tagjainak a hatása alá került. Magányos életének egy Corneille-hősnőhöz illő tettel kívánt véget vetni: Párizsba utazott, hogy végezzen a Hegypárt legtöbbet szidalmazott tagjával. 1793. július 13-án felkereste Marat-t, s az ülőkádjában tartózkodó férfit leszúrta. A börtönben azzal áltatta magát, hogy megakadályozta a polgárháborút, de oly sok merénylőhöz hasonlóan ő is éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit kívánt. Marat népszerűségét megnövelve, hozzájárult a Hegypárt radikalizálódásához, és érveket biztosított a terror bevezetéséhez. Szépségével és a kivégzésekor tanúsított nyugalmával nagy hatást gyakorolt kortársaira.

Claire Lacombe (1765–?)
Színésznő volt, majd a Republikánus Forradalmárnők Társaságának vezetője lett. Fegyveresen harcolt a Tuileriák ostrománál (1792. augusztus 10.), bátorságáért a vidéki nemzetőrök koszorúval jutalmazták. A vagyonosokat támadó agitátorokhoz, az úgynevezett „veszettek” csoportjához csatlakozott, majd az ultraforradalmárok (Hébert és társai) mellé állt. Bebörtönözték (1794), a terror felszámolása után felhagyott a politikával és visszatért a színpadra.

Thérésa Cabarrus (1773–1835)
A hírhedt szépség egy spanyol kereskedő lánya és Fontenay márki elvált felesége volt. 1793-ban Bordeaux-ban letartóztatták, de meghódította Jean Lambert Tallien konventbiztost, aki szabadon bocsáttatta. Amikor Párizsban letartóztatták, állítólag a vérével írt levélben tett szemrehányást Talliennek gyávaságáért, aki ezért vezető szerepet vállalt 1794. július 27-én (a forradalmi naptár szerint thermidor 9-én) Robespierre megbuktatásában és a forradalmi kormányzat felszámolásában. Hozzáment Tallienhez, s „Thermidori Miasszonyunk” néven a párizsi társasági élet vezető személyisége lett. Divatba hozta a lábujjakon viselt gyűrűket s az átlátszó lepleket. Az ő szalonjában ismerkedett meg Bonaparte későbbi feleségével, Jozefinnel. Válása után Caraman gróf felesége lett (1805), s elhízott, tizenegy gyermekes családanyaként fejezte be életét.

Lamballe hercegnő (1749–1792)
A szépséges Marie-Thére`se-Louise de Savoie-Carignan hercegnőt 1767-ben hozzáadták Lamballe herceghez. Férjét kicsapongó életmódja s az ezt követő műtétek miatt Sans Balle (golyó nélküli) hercegnek gúnyolták, s felesége 19 évesen már meg is özvegyült. Az ifjú Marie Antoinette királyné barátnője és udvartartásának felügyelője lett. Amikor a királyné Polignac grófnővel barátkozott össze, visszavonult az udvartól. A forradalom kitörésekor újra régi barátnője mellé állt, s ezzel nagy népszerűtlenségre tett szert. A királyság megdöntésekor letartóztatták. Az 1792 szeptemberében végrehajtott börtönmészárlások során meggyilkolták. Levágott fejét lándzsahegyen bemutatták a Temple nevű toronyban őrzött királyi családnak. A legendák szerint visszataszító atrocitásokat követtek el holttestével, ebből azonban semmi sem igaz.

Hamelin asszony, Jeanne Lomier-Lagrave (1776–1851)
Saint-Domingue (ma: Haiti) francia gyarmaton született. 1792-ben egy hadiszállító felesége lett. A társasági élet meglehetősen hírhedt és divatos vezető személyiségévé vált a direktórium és a császárság korában. Napóleon csak „az a szemtelen Hamelin asszony”-ként emlegette, s azzal fenyegette, hogy bebörtönözteti. Amikor viszont a Párizsba érkező pápa nem akarta áldásában részesíteni, a császár a bibliai bűnös asszonyhoz hasonlította őt, akinek sok mindent meg kell bocsátani, mert sok mindenkit szeretett… Szellemes levelei kiváló korrajzot tárnak elénk.