2017. május 23.

A francia geopolitika. Európai vagy atlanti Európa?

Szerző: Csizmadia Sándor

Franciaország az egységesülő Európába integrálódva egy olyan egység részévé válik, mely más, mint ő maga, de amelyen belül egyike a döntéshozóknak. Hogyan élik meg a franciák az integráció folyamatát? Milyen mértékben kell a francia nemzetnek saját szerepét, identitását és világban elfoglalt helyét átértékelnie? Miként alakulhat az egyesülő Európa viszonya az Egyesült Államokkal? S milyen problémákat vet fel mindez Franciaország és a külvilág kapcsolata szempontjából? E kérdésekben Franciaország állandó dilemmája fejeződik ki: az európai egységfolyamat legfontosabb mozgatórugója akar lenni, miközben nemzetállami szuverenitását nem kívánja kockára tenni.

Franciaország 1940 júniusában megalázó vereséget szenvedett a náci Németországtól, aminek következtében a rendkívüli mértékben megosztott ország – Janushoz hasonlóan – két arcát mutatta a germán „felsőbbrendű faj” uralma által veszélyeztetett Európának: a német megszállókkal kollaboráló, valamint az országon belül és kívül ellenálló államét. 1945-ben a „fele győztes” Franciaország, jórészt Charles de Gaulle elszántságának, kitartásának köszönhetően mégis – mint az első világháború befejezésekor – Németország legyőzői között szerepelhetett. A franciák eleinte Németország semlegesítését, továbbá a Saar-vidék Franciaországhoz csatolását és a Ruhr-vidék nemzetközi fennhatóság alá helyezését kívánták elérni.

1948-tól kezdve azonban Franciaország – a hidegháború strukturális kényszereihez való alkalmazkodásból következően – teljesen új helyzettel találta magát szemben: radikálisan át kellett gondolnia Európához, mindenekelőtt Németországhoz fűződő viszonyát, s Franciaország, egy történelmi fordulatot végrehajtva, az európai integrációt választotta.

1870-től 1947-ig az alapvető kérdés Franciaország számára az volt, hogyan nézzen szembe a német fenyegetéssel. 1948-tól 1989-ig a döntő kérdés az lett: hogyan élhet együtt Németországgal egy megosztott, „vasfüggönnyel” elválasztott és a Kelet–Nyugat közötti antagonisztikus ellentét által meghatározott Európában?

Egy történelmi választás anatómiája
Franciaország a két világháború közötti időszakban szüntelenül a német problémába ütközött: mit tehet, és mit kell tennie azzal az országgal, mely a világháború veszteseként is dinamikus, félelmetes hatalom maradt Európa közepén? A megbékélési szándékot tükrözte Briand és Stresemann megállapodása, melyet 1925. október 16-án kötöttek Locarnóban, valamint az 1928. augusztus 27-én aláírt Briand–Kellog-paktum, melyben az érintett felek lemondtak a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről. Hitler hatalomra jutása és a náci totalitáriánus hatalom kiépítése egyáltalán nem zárta le ezt a vitát, sőt ideológiai tétekkel terhelte meg.

Számos francia értelmiségi és politikus gondolta továbbra is azt, hogy kizárólag a francia–német megbékélés biztosíthatja a békét Európában. A harmincas évek légkörében már-már úgy tűnt, hogy Európának a fasizmus és a kommunizmus közül kell választania. Természetesen számtalan francia értelmiségi és politikus volt, aki – bár elutasította a szovjet bolsevizmust vagy általában a kommunizmust – a hitleri Németországgal való kapcsolatokat egyáltalán nem tartotta az európai béke zálogának.

A második világháború alatt a francia ellenállási mozgalmak között – minden ideológiai különbözőségük ellenére – elvi azonosság jött létre: a háború befejezése után mindenáron meg kell akadályozni a hitleri barbárság visszatérését, örökre ki kell zárni a harmincas évek fatális eseményeit, és Európa egyesítésével túl kell lépni a nemzeti gyűlölködésen. Ennek megfelelően Franciaország először – a hidegháború kezdetéig – klaszszikus németellenes geopolitikát folytatott. Az 1944. decemberi francia–szovjet és az 1947. márciusi francia–brit együttműködési szerződés még Németország ellen irányult. Georges Bidault külügyminiszter azonban 1947 közepétől egyre gyakrabban hivatkozott egy európai konstrukció szükségességére: „elérkezett az európai integráció ideje.”

1948 júniusában Nyugat-Berlin szovjet blokádja Franciaország számára is világossá tette, hogy a németek a Kelet és Nyugat közötti erőpróba áldozataivá, egyszersmind tétjévé váltak. Georges Bidault június 11-én a francia nemzetgyűlésben kijelentette: „Franciaország határozottan állást foglalt egy európai integrációs politika mellett. [...] A kedvezőtlen körülmények miatt azonban jelenleg csak Nyugat-Európáról és Nyugat-Németországról lehet szó. De azért Európának épülnie kell, és Nyugat-Németországnak ebben az Európában kell az őt megillető helyet megtalálnia.” Az integrációs törekvések alapjaiban változtatták meg a franciák hagyományos németpolitikáját, melyet a hidegháború körülményei között már nem lehetett érvényesíteni. Az ellenállásban részt vevők közül ekkor még sokan – különösen a kommunisták – állandóan arra figyelmeztettek, hogy a német propaganda és a nácikkal kollaboráló francia személyiségek dicsőítik oly hevesen Európát, azaz „a bolsevizmus ellen egyesülő Európát”.

A berlini válság arra is rávilágított, hogy az 1945 utáni Európa már nem a hagyományos európai nagyhatalmak közötti rivalizálások, a változó hatalmi egyensúlyok és a hegemonikus hatalmi törekvések színtere, hanem két politikai-katonai tömb között megosztott kontinens, s az egyik tömböt Washington, a másikat Moszkva irányítja. Washington számára nem volt elfogadható, hogy Európa közepe, azaz Németország nyugati hatalmak által megszállt része lerombolva és katonai védelem nélkül maradjon, miközben a Vörös Hadsereg a kontinens keleti részén állomásozik. Truman amerikai elnök 1947. március 12-én hirdette meg a kommunizmus feltartóztatásának doktrínáját, kijelentve: elérkezett az idő, hogy az Egyesült Államok a szabad világ élére álljon. Franciaországnak tudomásul kellett vennie, hogy Németország nyugati részének amerikai támogatással újjá kell épülnie, és kénytelen volt belátni, hogy Nyugat-Európa szintén csak amerikai támogatással képes újjáépülni, hiszen Franciaország még 1947-ben is a háborús gazdálkodás körülményei között élt. A Marshall-segély meghirdetése után Franciaország számára az egyetlen ésszerű és követhető út a Németországgal való egyetértésre, együttélésre tett kísérlet volt.

Ezt a belátást erősítette az új, decentralizált, demokratikus, régi démonait elűző Németország megszületése. A hivatalosan 1949-ben létrejött Német Szövetségi Köztársaság mindenekelőtt az Egyesült Államok „gyermeke” volt, amelyet Amerika nagymértékben a saját képére formálva, a föderalizmus mintáját alkalmazva segített világra.

Egy történelmi választás azonban – bármily elkerülhetetlennek is tűnik – nem feltétlenül szünteti meg a politikai alternatívák keresését. A francia társadalomban erőteljesen jelen volt egy se nem kapitalista, se nem kommunista, se nem atlantista, azaz egy „harmadikutas” Franciaország megteremtésének vágya. Mivel az atlanti szövetséghez tartozás és az európai egyesülés melletti elkötelezettség összekapcsolódott, az európai eszme egy kissé „kétes értékűnek” tűnt a franciák számára. Az Egyesült Államok Georges Bidault ismételt kérésére sem fogadta el a NATO hármas – amerikai, brit és francia – irányítására vonatkozó francia igényt. Franciaország tehát nem volt egyenrangú partnere az Egyesült Államoknak, amely eközben arra ösztönözte, hogy álljon az európai integráció élére.

A francia külpolitika mozgásterét szűkítette az tény is, hogy az Egyesült Államok a koreai háború kitörésekor eldöntötte Nyugat-Németország felfegyverzését, hiszen a vasfüggöny két oldalán a hagyományos katonai erőviszonyok tízszeres szovjet fölényt mutattak, s a Szovjetunió ekkor már atombombával is rendelkezett. Mindezen túl Franciaország megbízhatóságát korlátozta az amerikaiak szemében a IV. Köztársaság nagymérvű instabilitása, túlságosan erős kommunista pártja, valamint az, hogy kétes kimenetelű háborúba bocsátkozott Indokínában.

Az amerikai szándékok és a francia félelmek közötti egyensúlyteremtés figyelembevételével született meg az Európai Védelmi Közösség (CED) terve, melynek az volt a célja, hogy a nyugatnémet fegyveres erőket egy európai védelmi struktúrába illessze, azaz szupranacionális parancsnokság alá helyezze, s ezzel a szövetségi Németország újrafelfegyverzését a francia közvéleménnyel elfogadtassa. Az elképzelés azonban a Dreyfus-ügyhöz hasonló mértékben osztotta meg a francia pártokat és közvéleményt. A megosztottság mélységére jellemző, hogy a tervet René Pleven miniszterelnök személyében Franciaország kezdeményezte 1950. október 26-án, és ugyancsak Franciaország temette el, amikor a nemzetgyűlés 1954. augusztus 30-án megtagadta a szerződés ratifikálását.

A terv támogatói szerint az Európai Védelmi Közösség egy föderális Európa megteremtéséhez járulna hozzá, megszüntetve a „rossz” Németország, a virulens nacionalizmus és a katonai kalandok újjáéledésének lehetőségét, miközben elősegítené, hogy a szövetségi Németország mindinkább a Nyugathoz, a demokratikus államok közösségéhez kapcsolódjon.

A tervet ellenzők két elfogadhatatlan elemet hangsúlyoztak: egyrészt felvetették a francia szuverenitás alapját jelentő védelem kérdését, másrészt megkérdőjelezték a részt vevő államok – így természetesen Franciaország és az NSZK – kötelezettségeinek és jogainak egyenlőségét. A francia közvélemény és a politikai erők jelentős része – főként a gaulle-isták és a kommunisták – szerint Németországnak a múltja miatt felügyelet alatt kell állnia, tehát nem lehet egyenjogú Franciaországgal.

Pragmatikus Monnet, romantikus De Gaulle
Az európai integrációval kapcsolatos francia vélemények látszólag két egymásnak ellentmondó, valójában egymást feltételező, egymásra hatást gyakorló vízió körül szerveződtek. A pragmatikus Jean Monnet „a tényleges szolidaritást megteremtő, kézzelfogható eredményekre” tette a hangsúlyt. Így született meg az Európai Szén- és Acélközösség, melynek Monnet és munkatársai által kidolgozott tervét Robert Schuman francia külügyminiszter jelentette be 1950. május 9-én. Ez az intézmény magában hordozta egy föderális Európa csíráját, amely túllépne az európai népek érdek- és erőegyensúlyának fenntartásán, s a nemzetek „fúziója” felé mutatna. Monnet szerint „nem arra kell törekedni, hogy a német problémát a jelenlegi feltételekkel oldjuk meg. Meg kell változtatnunk a feltételeket.”

A romantikus Charles de Gaulle viszont a nemzetek közötti erőviszonyokban gondolkodó geopolitikus volt, aki szerint az európai egyesülésnek a nemzetállamok közeledése, együttműködése és tárgyalásai révén kell megvalósulnia. Valójában mindkét elképzelés a francia nemzeti érdekek kifejezését szolgálta a radikálisan megváltozott történelmi kontextusban, melyben alapvetően más lett Európa és Franciaország súlya és szerepe. A Monnet–De Gaulle-ellentétben végső soron Franciaország állandó dilemmája fejeződött ki: az egyesülő Európa legfontosabb mozgatórugója akart lenni, ám nagyságát és függetlenségét nem kívánta kockára tenni. Ezt a dilemmát tükrözi, hogy a „szupranacionális” Monnet az Európai Védelmi Közösségre mint „rossz ügyre” tekintett, a hatalomba 1958-ban visszatérő „nacionalista” De Gaulle viszont elfogadta az általa egy évvel korábban hevesen bírált Közös Piacot.

A hat nyugat-európai állam társulásával létrehozott Közös Piac (Európai Gazdasági Közösség) a francia–német viszonyt új struktúrába illesztette: egyrészt korlátozta a szembenállás kiújulásának lehetőségét; másrészt megteremtette annak feltételét, hogy Németország és Franciaország együttműködjön más országokkal (Benelux államok, Olaszország).

Ám De Gaulle hatalomba történt visszatérése (1958) és a francia–német barátsági és együttműködési szerződés aláírása (1963) között felmerült a Párizs–Bonn közötti bilaterális kapcsolatok megerősítésének igénye is. De Gaulle elfogadta a létező közösségi rendszert, a Közös Piac általi gazdasági integráció perspektíváját, amennyiben az hozzájárul a gazdasági fejlődéshez és így Franciaország növekvő hatalmához. Ezzel egyidejűleg azonban új irányba szándékozott terelni az európai konstrukciót, s az államközi tárgyalások intézményesítésével olyan konföderatív Európát akart létrehozni, amely nem csorbítaná az államok szuverenitását, s amelynek Franciaország lenne a meghatározó hatalma.

De Gaulle ugyan nem tudta elfogadtatni az államközi tárgyalások intézményessé tételét, mégis ezen a téren érte el egyik legnagyobb eredményét. 1963. január 22-én Konrad Adenauer nyugatnémet kancellárral megkötötte a Párizs és Bonn közötti Elysée-szerződést, amellyel pontot kívántak tenni a két ország közötti sok évszázados ellenségeskedésre. A német–francia alapszerződés a két állam különböző szintű rendszeres találkozóiról is rendelkezett. De Gaulle szerint éppen ilyen az államok Európája: rendszeres párbeszéd a legitim politikai entitások között.

A német–francia viszony megerősítette, hogy az egész multilaterális vagy szupranacionális struktúra (Európai Gazdasági Közösség) dinamikája néhány meghatározó súllyal rendelkező állam (leginkább Franciaország és Németország) közötti kivételes kapcsolatokon nyugszik, tehát az európai integráció és a francia–német dialógus elválaszthatatlan egymástól. Az európai integrációban részt vevő valamennyi tagállam arra törekedett, hogy a közös építményben – melyet egyébként természetesen önmagának is épít – megvalósítsa azt, amit egyedül már nem képes megtenni.

A második világháború befejezésekor Franciaország egyik alapvető problémája a következő volt: hogyan modernizálódhat az ország, hogyan szakíthat a múlt malthusianizmusával és protekcionizmusával anélkül, hogy megtörne a külföldi, mindenekelőtt a német konkurencián? A válasz: Franciaországot be kell vezetni a „szervezett verseny” rendszerébe. A Közös Piacban hozzá kell szoknia a konkurenciához, élvezve a „rezgéscsillapítók” és a szabályok mérséklő hatásait (a tagállamok között lépésről lépésre lebontott vámkorlátok; közös vámok a közösség határainál; az egyenlő versenyfeltételek biztosítása a vállalatok számára). De Gaulle pontosan tudta, hogy nincs hiteles és grandiózus politika szilárdan megalapozott és dinamikusan fejlődő gazdaság nélkül, azaz a Közös Piac „friss szelének” hozzá kell járulnia a francia gazdaság archaikus és korporatív szervezeti formáinak eltüntetéséhez.

A választás nehézségei és ellentmondásai
Az egyesült Európa „mikéntjére és hogyanjára” vonatkozó francia elképzelés nemegyszer ütközött a partnerek, főként a két legfontosabb partner, Anglia és Németország szükségképpen eltérő megközelítéseivel. Az európai integráció nem ugyanazt jelentette Franciaország, Nagy-Britannia és a szövetségi Németország számára, a három állam nem ugyanarról az Európáról „álmodott”.

A franciák saját politikai identitással és önálló akarattal bíró nagyhatalmat szerettek volna látni az egyesült Európában, melynek tervét kettős célrendszerben próbálták formába önteni: egyrészt békés és együttműködő viszonyt szándékoztak megvalósítani Németországgal, másrészt meg akarták szilárdítani, illetve ki akarták terjeszteni a francia hatalmat. A németek viszont a föderális Németország meghosszabbítását kívánták látni az egyesült Európában, melyet a Bundesbankéhoz hasonló pénzügyi szigorral és egy választott, valódi demokratikus ellenőrzést gyakorló Európai Parlamenttel kell megerősíteni.

A francia–német feszültségek egyik, talán éppen legfontosabb oka mégis az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyban keresendő. Amíg Franciaország azt szerette volna, ha Németország megerősíti Európa iránti elkötelezettségét, másodlagossá téve az Egyesült Államokkal való kapcsolatát, az NSZK nem felejthette el, hogy háború utáni felvirágzása és főleg védelme az Egyesült Államoknak, illetve az atlanti közösségnek köszönhető. Az 1963-ban De Gaulle és Adenauer által aláírt francia–német szerződést sokan az Egyesült Államokról leváló Európa megalapozó dokumentumaként értelmezték. A félreértések elkerülése végett a Bundestag a szerződést egy „preambulummal” együtt szavazta meg, mely emlékeztetett az atlanti szövetség elsődlegességére.

Más történeti háttér, más hangsúlyok jellemezték a francia–brit szembenállást. 1945 után Nagy-Britannia és Franciaország annyiban kétségkívül hasonlítottak egymásra, hogy a megosztott és a két szuperhatalom által uralt Európa utolsó nagyhatalmai voltak a szó klasszikus értelmében. Különböztek viszont abban, hogy amíg Franciaország 1950-ben egy új missziót, az európai integráció feladatát vállalta magára, Nagy-Britannia nem vett részt a gazdasági egységesülésben, melyet alapvetően a kontinens, különösen a németek és a franciák ügyének tekintett. 1958-ban azonban megkísérelte felhígítani a hatok vajúdó Közös Piacát az egész Nyugat-Európára kiterjesztett szabadkereskedelmi zónával, kiváltva ezzel De Gaulle haragját, aki véget is vetett a brit javaslatokra vonatkozó tárgyalásoknak (1958. december 15.).

Mindazonáltal Nagy-Britannia – felismerve, hogy mégsem maradhat kívül az európai integráción – kétszer is kérte felvételét az Európai Közösségbe (1961, 1967), ám mindkétszer De Gaulle vétójába ütközött: a francia köztársasági elnök szerint Nagy-Britannia a Brit Nemzetközösséggel és főként az Egyesült Államokkal tartott szoros kapcsolatai miatt nem az európai sorsközösséghez hű ország, ezért bizonyítania kell Európa felé fordulásának őszinteségét, vagyis azt, hogy nem az „Egyesült Államok trójai falova”.

De Gaulle utóda, Georges Pompidou végül is 1969-ben felhúzta a sorompót Nagy-Britannia előtt. Egyrészt Franciaország közösségi partnerei világosan értésére adták, hogy az európai integrálódás nem folytatódhat Nagy-Britannia nélkül. Másrészt a francia–német kettős épp egy nehéz periódust élt át (ez a Franciaországban bizalmatlanságot ébresztő nyugatnémet Ostpolitik kezdete), így megszülethetett a Párizs–London-párbeszéd elsőbbségének gondolata, amely persze nem vált valósággá.

Nagy-Britannia belépésével Franciaországnak rendszeresen szembesülnie kellett az egyesült Európának a sajátjával szöges ellentétben álló megjelenítésével. Nagy-Britannia szerint a közösségnek lényegében az atlanti térségbe integrálódó és a világpiacra nyitott szabadkereskedelmi övezetnek kell lennie, tekintve, hogy az intervenciós és protekcionista rendelkezések csak mesterséges és költséges akadályokat jelentenek a világkereskedelem előtt, márpedig a közösségnek rendeltetése beolvadni a világpiacba.

Szuverenitás és egységesülés
Franciaország az ötvenes évektől kezdve ugyanahhoz a gazdasági elképzeléshez ragaszkodott: az egyesült Európának gazdasági értelemben a tagállamok között meglévő korlátokat lebontó kereskedelmi térré kell válnia, amely folyamatosan erősíti közös identitását a külső országokkal szemben. Franciaország e tekintetben a szervezett liberalizációt és a stratégiai ágazatok védelmét hangsúlyozta. A liberalizáció és a szervezettség közötti kapcsolat a francia politikai diskurzus egyik állandó eleme, a vad liberalizáció ugyanis a legerősebbeknek és a szabályokkal visszaélőknek kedvez. E francia törekvés állandó hangoztatása és érvényesítése hozzájárult ahhoz, hogy Franciaország úgy tűnjön fel, mint egy protekcionista ország, amely a szervezettség előfeltételként állításával valójában akadályozza a liberalizációt.

A franciáknak tehát hozzá kellett szokniuk a különféle nézőpontokhoz, annak ellenére, hogy a hatvanas évek közössége a vámunió és a közös agrárpolitika létrejöttével kétségkívül alapvetően francia.

Intézményi szempontból Franciaország szüntelenül két, egyaránt általa megfogalmazott – Monnet és De Gaulle – felfogás között őrlődött (illetve érdekeinek megfelelően érvényesítette azokat). Az ötvenes években a szupranacionális Európát szorgalmazta. A hatvanas–hetvenes években egyfajta kiegyenlítődést keresett és ért el az államok Európája javára, ami valójában az ún. luxembourgi kompromisszummal következett be. Ez az 1966. január 29-én született, jogi hatály nélküli dokumentum leszögezi: „amikor nagyon fontos érdekekről van szó, a vitának az egyhangú egyetértésig kell folytatódnia” a tagállamok között, noha az Európai Gazdasági Közösséget megalapító római szerződés úgy rendelkezik, hogy a döntések a tagállamok szavazatának – egyszerű vagy minősített – többségével hozandók meg. Franciaország ekkor kimondta azt, amire partnerei maguk is vágytak.

A hatvanas években a gaulle-ista diplomácia fő célját Franciaország függetlenségének biztosítása jelentette, de úgy, hogy közben De Gaulle egyensúlyra törekedett: Franciaország 1966-ban kivonult a NATO egyesített katonai szerveiből – miközben tagja maradt az atlanti szövetségnek –, és egy független, minden irányban bevethető nukleáris csapásmérő rendszert állított fel. Az önálló atomerőre támaszkodó nemzeti függetlenség alapján Franciaország Kelet és Nyugat közötti közvetítő államként léphetett fel abban a reményben, hogy egyszer kimúlik „Jalta szelleme”. Amikor azonban a Kelet–Nyugat viszonyban válság állt elő – például Csehszlovákia 1968-as megszállása vagy az 1979–83-as eurorakéta-válság idején –, Franciaország nem játszhatta a „magányos lovagot”, nem felejthette el, hogy az atlanti tömbhöz tartozik.

A gaulle-ista diplomácia mozgásterét azonban további két tényező növelte. Egyrészt a francia–német viszonyban mutatkozó jogi egyenlőtlenség: amíg Franciaország teljes mértékben szuverén, addig Németország 1945–90 között egy legyőzött, megosztott, megszállt vagy felügyelt nemzet volt. Másrészt az Európai Közösség – bár a tagállamok száma hatról kilencre, majd tizenkettőre emelkedett – egy nyugat-európai, s egyúttal Kelet-Európától és lényegében a Balkántól a vasfüggönnyel elválasztott, védett egység volt.

Az európai egységesülési folyamat egyszerre világít rá Franciaország világhoz való viszonyának jelentős megváltozására és bizonyos geopolitikai állandók továbbélésére. Franciaország elfogadta és magára vállalta a nyitás, a versengés, az interdependencia és a globalizáció kihívásait. A kilencvenes években azonban az európai egyesülés, annak sikere és válsága alapkérdéseket vet fel minden érintett ország számára: megéri-e az egyesült Európa, hogy egy nemzet feláldozza identitását vagy az önmaga történelmi szerepéről kialakított víziót? Erre a dilemmára is kitért a gaulle-iánus hagyományokat a pragmatizmussal ötvöző Jacques Chirac, a Francia Köztársaság elnöke 1996. augusztus 29-én Párizsban elmondott beszédében: „a mélyítés és a bővítés révén Európának akkor adhatunk új dimenziókat, ha képesek leszünk hatékonyan küzdeni azokkal a csalódásokkal szemben, melyeket az európai eszme vált ki a közvéleményben Franciaországban éppúgy, mint az európai államok többségében. [...] Európa szükséges, és jótékony hatású lesz.”