Szerző: Boros Zsuzsanna

Mindenütt jelentős tényezők voltak szerte a két világháború közötti Európában azok a pártok, mozgalmak, irányzatok, amelyek elvetették, jelentősen reformálni akarták vagy csupán erőteljes kritika tárgyává tették a liberális demokrácia, a parlamentáris rendszer elvét és intézményrendszerét. Ideológiájuk, érvrendszerük lényegét tekintve napjainkig sem változott jelentősen, kérdés, hogy mennyiben változott bírálatuk tárgya s a történelmi szituáció? Annyi azonban bizonyos, hogy olyan nagyszámú mozgalommal, párttal, a jelentéktelentől a tömegmozgalomig terjedő változatossággal, s egyeseknél olyan intellektuális színvonallal mint a két világháború közötti Franciaországban, nem rendelkeznek mai utódaik.

A liberális demokráciát balról és jobbról is támadták, a legélesebb kritikák a két pólus széleiről illetve azoktól származtak, akik magukat a hangsúlyozottan harmadik utas, a "sem bal, sem jobb" " irányzathoz sorolták.

A francia III. Köztársaság (1875-1940) bírálói a politika terén elsősorban a kormányzat gyengeségét, a parlament túlhatalmát tették szóvá, a gazdasági, a demográfiai fejlődés területén Franciaország lemaradását, háttérbe szorulását érzékelték. Franciaország múltjára tekintettek egyrészt, valamint az új európai fejleményekre is. A régebbi és a korszakban új formában jelentkező diktatúráknak, autoriter vagy totalitárius rendszereknek a rendteremtésben, az erős államban , a nemzeti elán felélesztésében, a katonai szellem növelésében, az "osztálybéke" erőszakos megteremtésében és a gazdasági potenciál növelésében elért eredményeit pozitívan, sikerként értékelték. Azt, hogy ez együtt járt a szabadság, a demokratikus berendezkedés, a vélemény- a sajtó és a politikai szervezkedés szabadságának a korlátozásával, az állampolgári egyenlőség elvének a kétségbe vonásával általában nem okozott a számukra problémát. A felsorolt jogok mindegyike akadálynak tünt előttük a nemzetiként megjelölt célok megvalósításának útjában..

A III. Köztársaság vezető politikusi garnitúrája - az első világháború után a- parlamenti mérsékelt erőknek mind- a jobb- mind a baloldalán - elutasította a reformokat, a teljes status quo őrzésre rendezkedett be. Kiélezett választási küzdelmek folytak a bal- és a jobboldal között, de a korszak legnagyobb részében koalíciós centrumkormányok irányítottak. A mérsékelt jobb illetve bal (republikánusok több csoportja valamint a radikális párt) egyet értettek a forradalmi legitimáció elfogadásában, féltőn őrízték a forradalmat követő 8o év 13 rendszerváltozása után az első világháború végére immár fél évszázados születésnapját ünneplő III. Köztársaság nehéz küzdelmekben megszilárdult politikai rendszerét. A jobboldal számára a 20. század eleje a pluralista berendezkedés "inasévei" voltak, nagyobb részük elfogadta, beilleszkedett a köztársasági rendbe.

A változástól való félelem, a társadalmi-gazdasági megrázkódtatástól való félelem ítélte mozdulatlanságra a kormányzati elit mindkét oldalát. Az előző század hosszas vajúdásai, a forradalmak, rendszerváltozások, a köztársaságot a 19. sz. végén még megkérdőjelező válság után - amely leginkább az ezt szimbolizáló Dreyfus perben nyilvánult meg - úgy nézett ki, hogy egy győztes háború után tartóssá válik a konszenzus a köztársasági formáról, amin a franciák akkor is és azóta is a demokratikus, parlamentáris rendszert értették. Amikor ezt a rendszert veszély fenyegette - vagy fenyegeti napjainkban is - előjön a "köztársasági reflex" létrejön az összefogás a "köztársaság védelmében". A stabil köztársaságért, a demokráciáért folytatott hosszú évszázados küzdelem miatt is rögzültek és tovább éltek azonban a félelmi komplexusok, amelyek minden, a politikai rendszert érintő kihívásra, reformtörekvésre összerántották a republikánusokat. Ez a "köztársasági védelmi reflex," a kormánypártokon kívül a kormányzati szerepet - 1936-ig - nem vállaló szocialistákra is kiterjedt A jelszó majdnem száz éve él, de elsősorban az 1930-as évektől egészen 2002-ig, az ominózus elnökválasztásig,( amikor a szélsőjobboldali Le Pen a második fordulóba került) újra és újra előbukkan

*

A 20. század harmincas éveire kiderült:a forradalmi mintát, szimbólum-és eszmerendszert a világ felé sugárzó Franciaország, a demokratikus mintaország politikai megosztottságában még mindig jelentős szerepet játszik az a törésvonal, amely megkérdőjelezte, nem ismerte el valóságosnak, szervesnek, legitimnek a forradalomból született, s eszméire hivatkozó politikai rendszert. Ez a törésvonal nem elsősorban a parlamenten belül húzódott, - bár voltak odavezető szálak is - hanem kivülről jött, nem parlamentáris erők formájában, hanem erőszakosan, új szervezeti formákban jelentkezett.

Az 1930-as évekre a parlament széleire, a pártok perifériájára, a parlamenten kívüli mozgalmakba, az utcára, a sajtóba, a publicisztikai- és pamfletirodalomba és politikai filozófiai disszertációkba szorulva megszámlálhatatlan sokaságú reformprogram született. A kormányzati elitet azonban kevéssé érintették meg az "új szelek", ők és a parlament többsége az említett védekező reflexszel reagál.

I./2 A III. Francia Köztársaság a 30-as években, a "köztársasági szintézis" vége
A bajokat meglehetősen egyformán érzékelte a liberális-konzervatív gondolkodó filozófus Raymond Aron:" A francia hanyatlás okozta reménytelenségben éltem a 30-as években, az volt az érzésem, hogy Franciaország elsüllyed a semmiben….Valójában Franciaország már nem is létezett, illetve csakis a franciák egymás elleni gyűlölete éltette" …és a kommunistából fasisztává vált Paul Marion: "Franciaország az az ország, ahol a születések száma a legjobban csökken, a repülőgépek a leglassúbbak, ahol a termelés a legkevésbé nő, a parasztok a legvédtelelenebbek, a gyarmatok a legelhanyagoltabbak, a társadalmi konzervatívizmus a legbutább, a munkások a legmarxistábbak, az ifjúság a legkevesebbet sportol, ahol a legtöbb a színes bőrű és a család a legkevésbé pártolt, a filmek pedig a legostobábbak. (Marion a doriotista párt tagja, majd Vichy-ben tájékoztatástásügyi miniszter).

A bajok megoldását ők ketten természetesen egészen eltérő módon képzelték.

A köztársasági szintézis felbomlási folyamatában megragadható három sorsdöntő dátum: 1934. február 6, 1936 májusa, és 1940 júliusa.(Az utolsó dátum a vichy-i rendszer születése)

1934. február 6-án a kormányzó mérsékelt jobb először használta fel az utcai zavargásokat, az egyre népszerűbbé vált radikális ligák kormányellenes fellépését és az antiparlamentáris szélsőjobb segítségével - a halálos áldozatokat követelő Bourbon palota (a francia képviselőház) elleni támadás során - először tudta korrigálni a maga javára a választási eredményt. A kormány lemondott, az új, jobboldali kormány választások nélkül, nem parlamentáris módon, hanem tömegakció révén került kormányra.

Ezután azonban a radikális szélsőjobbot cserben hagyták "elvetélt a jobboldali forradalom". (Robert Brasillach) Ellenhatásként viszont létrejött Franciaország történetében először a széles baloldali összefogás:"a köztársasági védelmi reflex" kibővített változata: radikálszocialisták, szocialisták, - és először- kommunisták között. A Népfranciaországnt győzött az 1936-os májusi választáson. A korábban a kormányok baloldali súlypontját képező, a köztársaság domináns ideológiáját meghatározó radikális párt veszített súlyából, Franciaországban először került kormányra, sőt lett annak vezető ereje a szocialista párt, (SFIO). A Népfranciaországnt kormány - legalábbis kezdetben - élvezte a kommunisták (PCF) külső támogatását. A kommunistákkal kötött szövetség és a szocialisták kormányra kerülése ezúttal a jobboldalon váltott ki olyan félelmi reakciókat, hogy bekövetkezett a hagyományos (parlamenti) jobb és a szélsőjobb- korábban csak személyekre korlátozódó - együttműködése. (Nemcsak a parlamenti jobboldal csekély létszámú bonapartista szárnyán, hanem a liberális jobboldalon is. Példa erre André Tardieu, a 30-as évek reformer liberális-konzervatív politikusa, többször miniszterelnök, aki a sikertelen kormányzati tevékenysége után, amely a kormányzati hatalom megerősítésére valamiféle amerikai típusú elnöki rendszer és angol típusú kétpártrendszer kialakítására törekedett, a kudarc és a népfranciaországnt hatalomra kerülése után váratlan fordulattal a szélsőjobboldali ligák szövetségét keresi a rendszerváltozás érdekében, vagy Pierre Laval, aki később Vichy kollaboráns miniszterelnöke lesz ).Franciaország politikai élete ezután a háborúig a fasiszta és antifasiszta belső küzdelem jegyében zajlott, amelyben a belső erők tényleges vagy feltételezett külső támogatói - a sztálini Szovjetunió illetve a hitleri Németország - a belső ellenség képében voltak jelen, alapvető politikai törésvonalat képeztek.

Ezek az évek: 1936-1938 a korábbi ligák, mozgalmak helyett két nagy szélsőjobboldali tömegpárt:, a doriotista fasiszta párt és a szélsőjobboldali a Tűzkeresztesekből alakult Parti Social sikerévei voltak sok százezres támogatóval. ( Akárcsak Magyarországon ugyanebben az időben a Szálasi féle nyilasoké és más radikális jobboldali mozgalmaké). A kommunisták külső támogatásával létrejött népfranciaországnt - valójában nem szocialista, hanem new-deali politikája -az "inkább Hitler mint Sztálin" felfogást erősítette a francia jobboldalnak még mérsékeltebb szárnyában is. (Mennyire érvényes erre a francia történelmi periódusra is Bibó érvelése a falra festett ördögök valóságként történő kezeléséről a politikában). A jelszó másképp úgy hangzott, hogy "inkább Hitler mint Blum". (Leon Blum a népfranciaországnt kormány szocialista elnöke, zsidó származása miatt is az antiszemita mozgalmak és sajtó kereszttüzébe került, sőt brutális utcai támadást is el kellett szenvednie).

A rendszerellenes szélsőjobboldallal ellentétben a kommunistákkal hamarosan szembekerülő szocialista Blum kormány nem a demokratikus politikai intézményrendszer megváltoztatására törekedett, hanem radikális szociális, gazdasági reformok szerepeltek a programjában.

I./3 A háború közeledte majd kitörése új konstellációt teremtett a francia jobboldalon.
Immár nemcsak a belpolitikai ellentétek, hanem a hitleri Németországhoz való viszony majd a háború s végül a vereséget kihasználó rendszerváltozás: a vichyi állam létrejötte többszörös törést hozott létre a jobboldali pártokban, mozgalmakban. A háború előestéjén a francia jobboldal nemcsak társadalmi-politikai programjában: parlamentáris rendszer védelme versus autoriter berendezkedés, hanem a külpolitikai preferenciáit tekintve is megosztottá vált.

Az 1930-as évek közepétől a tradicionális jobboldal változásainak igen fontos szerepe lett a szélsőjobboldali és fasiszta mozgalmak sorsának alakulásában.

A 20. század elejére a rendszerbe beilleszkedő, a köztársasági konszenzust elfogadó mérsékelt, parlamentáris jobboldal meghasonlik az 1930-as évek kül-és belpolitikai eseményeinek következtében.

A tradicionális jobboldal egy része a III. Köztársaság "disszidensévé" válik, vagyis rendszerellenessé. A radikális jobboldalt felhasználja, majd megpróbálja félre tenni, ám egyben maga is átalakul radikálisabbá válik eszméiben és modernebbé a tömegdemokrácia propagandisztikus eszközeinek felhasználásában, megkérdőjelezi a parlamentáris eszközök hatékonyságát. A gazdasági, külpolitikai, belpolitikai válság közepette átalakuló tradicionális jobb elsősorban a Népfranciaországnt keltette félelmet aknázza ki, a tradicionális társadalmi rend felbomlását vizionálva. A "Hitler vagy Sztálin" Franciaország helyzetében nem valós dilemmáját ideig-óráig az előbbi választásával vélte feloldani,

A jobboldal egy másik része - a háború alatt jórészt az emigrációban - az akkor még alig ismert de Gaulle tábornok kezdeményezésére -az ellenállás egyre bővülő táborával: kereszténydemokratákkal, radikálszocialistákkal (majd a Szovjetunió háborúba lépése után az ellenállásban részvevő kommunistákkal is) összefogva, a világnézeti háborút is megnyerte 1945-ben: a demokráciáét a diktatúrával szemben.

II. A francia szélsőjobboldal hatása
Kérdés, hogy a számos, esetenként és időszakonként igen nagyszámű tagsággal és szimpatizánssal rendelező francia szélsőjobboldal milyen hatást volt képes gyakorolni a két világháború közötti Franciaországban ?

Röviden azt a választ lehet adni, hogy hatékonyságuk egyrészt a fenyegetés révén kiváltott ellenreakciókban, valamint a hagyományos jobboldalban végbement változások révén volt jelentős. Igen fontos volt viszont a szellemi, intellektuális hatás, nagy példányszámú sajtójuk, szépirodalmi műveik szellemi tevékenységük révén. Politikai, mozgalmi aktivitásuk, taglétszámuk gyarapodása, demonstrációk, a baloldali választási győzelmek idején nőtt meg nagymértékben, a jobboldali győzelmekkor csendesedett. A legnagyobb megmozdulásokra akkor került sor, amikor már nemcsak a demokratikus köztársaság középbal kormányaival álltak szemben, hanem a népfrontban létrejött összefogás részévé vált kommunistákkal is 1936 után. Ugyanakkor a hagyományos jobboldallal ekkor szorosabbá vált kapcsolat kettős hatást eredményezett.  Egyrészt a parlamenten kívüli szélsőségesek - legalábbis nagyobb részük - a pártrendszerbe való beilleszkedést választották, némiképp mérsékelve erőszakos, militáns fellépésüket,  másrészt viszont a parlamenti, tradicionális jobb populárisabb, radikálisabb eszközökkel gyarapította eszköztárát.

A németektől elszenvedett vereség teremtett lehetőséget számukra Vichyben a hatalomra kerülésre és a rövidéletű rendszerváltozásra azoknak a programoknak az alapján, amelyek a két világháború között megfogalmazódtak. A háború utáni időszakban - egy időre legalábbis - ez megpecsételte a francia szélsőjobb sorsát.