2017. október 17.

A görög poliszvilág államai

Szerző: Németh György

Az ókori görögök évszázadokon át városállamokban éltek. A számtalan kis polisz közül azonban csak néhány olyat találunk, amely végigfutotta az államformák fejlődésének azt az útját, amely az általunk jól ismert Athént jellemezte. Milyen államformája volt a hellén poliszok többségének? Cikkünk azt mutatja be, hogy milyen főbb típusai voltak a poliszállamoknak, s milyen kritériumok alapján osztályozott Arisztotelész, hogy melyek a jó és a rossz államformák.

Arisztotelész a Politika című művében a görög poliszok társadalmi rendszereit két szempont szerint tipologizálta: hány polgár vesz részt az állam vezetésében, illetve az adott államforma helyes-e vagy sem. Helyes államformaként a királyságot, az arisztokráciát és a politeiát tüntette fel (ez utóbbiban csak a nehézfegyverzetű gyalogosok, a hoplitészek cenzusát teljesíteni tudók rendelkeznek teljes értékű polgárjoggal). Helytelen államformának tartotta a türanniszt, az oligarchiát és a demokráciát. Meghatározása szerint a helyes államformák a közösség, a helytelen államformák a vezetők érdekeit szolgálják. Arisztotelész azt is leírja, hogy egy poliszon belül milyen sorrendben váltották egymást az említett államformák. Eleinte mindenütt királyság volt, ebből alakult ki a politeia, amikor erények tekintetében már számos kiváló férfiú tudott versenyre kelni a királyokkal. Csakhogy a nagyobb vagyonra törekvés lezüllesztett egyeseket, s ők a kisebb vagyonnal rendelkezőket a hatalomból kizárva létrehozták az oligarchiát. Haszonlesésük miatt azonban egyre kevesebb emberre korlátozták a hatalmat, s e kevesek közül emelkedett ki az első türannosz. A türannosz viszont szükségszerűen a népre támaszkodott az arisztokratákkal szemben, így a türannisz intézménye túlságosan hatalmassá tette a démoszt, amely végül elkergette urát, és létrehozta a demokráciát. Arisztotelész tehát a tipikus államformákat strukturális és történeti szempontból vizsgálta, s modelljét minden poliszra nézve érvényesnek tartotta. Vizsgálódásainak alapját egy tanítványaival együtt összeállított hatalmas gyűjtemény jelentette. Ez nem kevesebb mint 158, javarészt görög állam strukturális és történeti leírását tartalmazta. E gyűjtemény sajnos elveszett, de az Athéni állam majdnem teljes szövege előkerült száz évvel ezelőtt egy egyiptomi papirusztekercsen. További negyvenhárom államleírás kivonatait őrizte meg a Kr. e. 2. században élt Hérakleidész Lembosz. S bár az említett 158 államleírás nem maradt fönn, más források alapján ellenőrizhetjük, hogy milyen mértékben volt jellemző a görög poliszokra az arisztotelészi fejlődési modell.

Az ellenőrzést – két tanítványom közreműködésével létrehozott – számítógépes adatbázis segítségével végeztem el. Ebbe az adatbázisba folyamatosan betápláljuk mindazokat az adatokat, amelyek az egyes poliszok államformájáról valamit elárulhatnak. Ilyen adat a terület, a mezőgazdaságilag megművelhető földek nagysága, a lélekszám, a pénzverés, a középületek régészeti adatai, a nehézfegyverzetű gyalogság megléte és az államforma jellegére vonatkozó közvetlen források. Ehhez azonban tisztáznunk kellett, hogy egyáltalán hány polisz létezett a vizsgálódásunk időszakaként kijelölt Kr. e. 9. és 5. század között. A déloszi szövetség feliraton fennmaradt adólistáiból tudjuk, hogy Athén szövetségi rendszerének fennállása alatt (Kr. e. 479–404) összesen 238 tagállama volt. Természetesen egyetlen évben sem volt pontosan ennyi szövetségese Athénnak, hiszen egyes poliszok elszakadtak, mások csatlakoztak, de összesen ennyi állam volt legalább egy ideig a déloszi szövetség tagja. Mivel a peloponnészoszi háborút Spárta szövetségi rendszere nyerte meg, amelyhez a legnagyobb szárazföldi és tengeri hatalmak (pl. Thébai, Korinthosz) tartoztak, nyilvánvaló, hogy a görög poliszok száma háromszáznál jóval nagyobb volt. Sajnos Spárta támogatóinak teljes listája nem maradt fönn. A legújabb számítások szerint – figyelembe véve a dél-itáliai, szicíliai, észak-afrikai, hispániai, dél-franciaországi és fekete-tengeri gyarmatvárosokat is – mintegy 700–750 polisszal számolhatunk.

Az adatbázis feltöltését azokkal a poliszokkal kezdtük, amelyekről megőrződött valamilyen adat, hogy ott valaha létezett királyság. Ez néha csak annyiból állt, hogy a klasszikus korig fennmaradt az arkhón baszileusz, vagyis a királyi arkhón tisztsége, amely általában papi vagy bírói hatalommal járt. A királyi családoknak katonai és politikai befolyásuk csökkenésekor számos helyen sikerült megőrizniük szakrális és bírói funkcióikat, így a baszileuszi tisztség megléte még egy demokráciában is – pl. Athénban – nagy valószínűséggel az egykori királyság emlékét tartotta fönn. Adatbázisunk e pillanatban valamivel több mint száz polisz adatait tartalmazza, de ebben benne van valamennyi ismert királyság, türannisz és demokrácia. A demokráciák vizsgálatakor csak azokat a poliszokat tekintettük valódi demokráciának, amelyekben a népuralom nem külső kényszer hatására alakult ki. Kirekesztettük tehát azokat a poliszokat, amelyekben az athéni megszállás következtében jutott hatalomra egy Athén-barát csoportosulás, amely magát ugyan demokráciának nevezte, hatalma azonban nem a démoszon, hanem az athéni fegyvereken nyugodott.

Jelenlegi – hangsúlyozottan nem teljes – adatbázisunk alapján az alábbi számokhoz jutottunk. A valószínűsíthető királyságok száma 63, az ismert türanniszoké 59, a demokráciáké pedig 13. Ha adatainkat 700 poliszhoz viszonyítjuk, a királyságok és türanniszok aránya 10% alatt marad, a demokrácia pedig kifejezetten ritkának tekinthető. Arisztotelész általános fejlődési modelljét már e számok is messzemenőleg megkérdőjelezik. Ha azonban azt vizsgáljuk, hány poliszban volt kimutathatóan királyság és utána türannisz, a poliszok száma 23-ra csökken. A királyság, türannisz és demokrácia fejlődési szakaszain pedig mindössze tíz polisz ment át: Argosz, Athén, Élisz, Khiosz, Korinthosz, Megara, Milétosz, Mütiléné, Szamosz és Szürakuszai. E szám feltehetőleg nőni fog, ha a demokrácia fogalmát néhány olyan poliszra is kiterjesztjük, amelyeket soha senki nem minősített annak, de a demokrácia minimális feltételeinek megfeleltek. Arról azonban éles vita folyik a szakirodalomban, hogy melyek ezek a feltételek. Ám akármennyire nő ez a szám, az már az eddigiekből is nyilvánvalóvá vált, hogy Arisztotelész elsősorban Athén története alapján dolgozta ki fejlődési modelljét, s e modell inkább tekinthető filozófiai általánosításnak, mint történelmi elemzésnek.

Ha az arisztotelészi modell szerint normális fejlődésűnek tekinthető városállamok a poliszoknak mindössze 0,7%-át képviselik, fölvetődik a kérdés: a többi államban milyen társadalmi rendszer uralkodott, és milyen okokra vezethető vissza az, hogy az átlagos görög polisz ilyen mértékben különbözött a filozófusok által mintaszerűnek tekintett államtól. A görög fogalmak szerint szóba jöhető államformák a királyságon, türanniszon és demokrácián kívül az arisztokrácia, az oligarchia és a vagyoni cenzuson alapuló mérsékelt demokrácia, más megfogalmazások szerint mérsékelt oligarchia, a hoplita politeia. Az arisztokrácia a születési előjog alapján vezető szerepet játszó családok uralma, az oligarchia a leggazdagabbak vagy a volt uralkodócsalád házassági-politikai elitjének dominanciája, a vagyoni cenzuson alapuló politeia pedig azok meghatározó szerepe az államban, akik saját erőből képesek fölszerelni magukat a nehézfegyverzetű gyalogosok, a hoplitészek fegyverzetével. E fegyverzet egy bronz- vagy vassisakból, mellvértből, pajzsból, dárdából, kardból és lábvértekből állt. A vagyoni cenzuson alapuló államformák alapgondolata az volt, hogy csak az vehessen részt a poliszra nézve kötelező határozatok meghozatalában, aki személyesen részt vállal a polisz fegyveres védelméből.

A legismertebb cenzusos államberendezkedést Szolón valósította meg Kr. e. 594-ben Athénban. A szolóni modell Athén polgárait négy vagyoni kategóriára osztotta: az ötszáz mérősök elitjére, a lovagok 300 mérőt teljesítő rétegére, a zeugitészek legalább 200 mérővel rendelkező csoportjára és a 200 mérőt el nem érő thészekre. A beosztás ugyan ebben a formában valóban Szolón nevéhez fűződik, de a vagyoni cenzus legtöbb elemét a már említett Athéni állam című írás Drakón korára vetíti vissza (Kr. e. 621). Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy vajon az egész rendszer vagy annak csupán egy része tekinthető Szolón művének, tisztázni kell az egyes vagyoni kategóriák jelentését és funkcióját. A lovagok (görögül hippeisz) nevükből adódóan vagy olyan gazdag polgárok voltak, akik megengedhették maguknak, hogy lovat tartsanak – ami nem volt olcsó mulatság az ókori Athénban –, vagy olyan harcosok, akik lovasként szolgáltak. Elképzelhető, hogy a lovasoknak a Kr. e. 7–6. században saját lóval kellett rendelkezniük. A Kr. e. 4. században az átszervezett lovasság tagjai már állami lovat kaptak. A lovasság mint haderőnem jelentéktelenségére utal, hogy Athénnak Kr. e. 500 körül mindössze kilencvenhat lovasa volt, vagyis a 48 hajóépítési körzet (naukraria) mindegyike két lovast állított ki. Az athéni lovasság létszáma csak Kr. e. 477 körül emelkedett háromszázra. Mindez arra utal, hogy a lovagok rétege nem lehetett túl széles. A harmadik vagyoni osztály, a zeugitészek elnevezését ökörfogatosként szokás fordítani. A kifejezés valóban a zügon, vagyis iga szóból származik. A zügon azonban általában köteléket, katonai szakkifejezésként pedig arcvonalat, harci alakzatot, sort, rendet jelent. A zeugitész szót ezért a ”csatarendben mellettem álló”, a ”szomszéd harcos” jelentésben használták. Ha a lovagok elnevezése világosan a hadsereg egy fegyvernemére utal, valószínűbb, hogy a zeugitészeké is, így rétegüket helyesebb nehézfegyverzetű gyalogosként fordítani. A nehézfegyverzetű gyalogosok (hoplitészek) voltak ugyanis azok a harcosok, akik zárt harci alakzatban, ún. phalanxban harcoltak. A segédcsapatok, amelyekbe a thészeket sorozták be, nem alkottak phalanxot. A thészek katonai szerepe később, a Themisztoklész által épített flottában értékelődött csak föl.

A szolóni timokratikus beosztás tehát a vagyoni helyzet alapján nemcsak az egyén politikai jogait, hanem az athéni hadseregben elfoglalt helyét is meghatározta. Ezen a ponton találhatunk magyarázatot egy ellentmondásra: vajon miért állítja Arisztotelész az Athéni államban, hogy a ”szolóni” timokratikus berendezkedés már Szolón előtt is létezett. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy Athénnak Szolón előtt is volt hadserege, és e hadseregben volt lovasság, valamint nehézfegyverzetű és könnyűfegyverzetű gyalogság. Az is kétségtelen, hogy a hoplitészek maguk vásárolták meg fegyverzetüket. Az első ismert hoplita fegyverzet Argoszban került elő, és Kr. e. 720 körül készült. A hoplitészek phalanxát először a Kr. e. 650 körül Korinthoszban keletkezett ún. Chigi-váza ábrázolta, bár már az Iliász egyes leírásai is e harcmodor meglétére utalnak:

”Válogatott daliák vártak Hektórra s a trószra, dárda a dárdához, pajzs ért meredezve a pajzshoz, pajzs pajzsot, sisak ért sisakot, hős férfiu férfit: sok ragyogó gombú forgós sisak összecsapódott míg bólintottak: mivel ennyire sűrüen álltak: izmos markukban kelevézeik összeverődtek, ők meg előre tekintettek, sóváran a harcra.”

(Devecseri Gábor fordítása)

Ha Argoszban és Korinthoszban a Kr. e. 7. században voltak hoplitészek, nyilvánvalóan léteztek már a Drakón korabeli Athénban is. Ebben az esetben tehát úgy tűnik, a polgárok vagyoni helyzete alapján szinte magától alakult ki a három fegyvernem. Ha pedig ez így volt, Szolón voltaképpen nem tett mást, mint törvényben rögzítette a kialakult helyzetet, és a lovagok közül kiemelte a legvagyonosabbak, az ötszáz mérősök rétegét, amely a lovagokkal együtt kezében tartotta a legfontosabb állami méltóságokat. Még Kr. e. 487-ben is csak annyit változott ez a helyzet, hogy már nem választották, hanem sorsolták az arkhónokat, de a sorsolásban csak ötszáz mérősök és lovagok vehettek részt. Az arkhóni tisztség Kr. e. 457-ben nyílt meg a zeugitészek előtt.

Fölvetődik a kérdés, hogy e leggazdagabbak mennyire voltak gazdagok, és milyen arányt képviseltek az athéni polgárságon belül. Egy mérő (vagyis medimnosz) kb. 52 liternek felel meg, vagyis az ötszáz mérős elithez tartozás évi 26 000 liter (260 hektoliter) gabona vagy olaj betakarítását követelte meg. A korabeli termésátlag A. Jardé számítása szerint hektáronként tíz hektoliter gabona volt, ami azt jelenti, hogy a leggazdagabb athéniaknak legalább 26 hektár mezőgazdasági művelésre alkalmas földbirtokkal kellett rendelkezniük. Eszerint athéni arisztokratánk birtoka alig haladta meg egy 500 x 500 méteres négyzet területét. De e területmértéket másként is megkaphatjuk. Attika mezőgazdasági művelésre alkalmas földterülete mindössze 64 800 hektár. Ha ezt a területet egyenlően felosztjuk a Kr. e. 431-ben feltételezett mintegy 40 000 polgár között, fejenként mindössze 1,62 hektárt kapunk. Minthogy egy ember évi gabonaszükséglete a korabeli athéni viszonyok között 3 hektoliter volt, és egy hektár 10 hektolitert termett, egy négytagú család ellátására e parcella nyilvánvalóan elégtelen volt. A Kr. e. 6. században azonban Athén polgárainak száma még valószínűleg nem haladta meg a 25 000 főt, ami 2,59 hektáros, szerény megélhetésre elegendő átlagterületet jelenthetett. A létminimum egy négytagú család számára ugyanis 2,2 hektár körül volt. Egy ilyen birtokhoz viszonyítva a 26 hektár már valóban arisztokratikus gazdagságot jelentett. Ha e leggazdagabb rétegbe csak az athéni polgárok egy százaléka tartozott, vagyis 250 család, birtokterületük (250 x 26) már meghaladta Attika megművelhető területének 10%-át. Ebből egyenesen következik, hogy a polgárok 99%-ának a földterület 90%-án kellett osztozniuk. A lovagok minimális birtoknagysága az előbbiek alapján 15,6 hektár, a zeugitészeké pedig 10,4 hektár volt. A marathóni csatában 6400 athéni hoplitész vett részt. A szolóni vagyoni cenzusuk alapján az ő birtokaik együttes nagysága meghaladta a megművelhető attikai földterületet (6400 x 10,4 ha = 66 560 ha), és ekkor még nem is számoltunk a hippeuszok és ötszáz mérősök birtokával. Mivel Marathónnál nem harcolt az athéni lovasság, és tudjuk, hogy a legelőkelőbb családok (Kleiszthenész nemzetsége, az Alkmeónidák és Miltiadész nemzetsége, a Philaidák) tagjai is hoplitészként harcoltak, a voltaképpeni zeugitészek rétege nem lehetett nagyobb 6000 főnél. Ha tehát a 6400 fő nagyjából megfelel a három legfelső vagyoni rétegnek, és a zeugitészek egy részének földbirtoknagysága nem érte el a minimumnak tekinthető 10,4 hektárt, akkor a thészek rétege hatalmas, több mint 18 000 fős tömeget alkotott. Az ebbe a rétegbe tartozók apró parcellái csak abban az esetben voltak elegendők a létfenntartáshoz, ha tulajdonosaik más tevékenységgel, például napszámosként, kézművesként vagy halászként további kiegészítő jövedelmekre tettek szert. Ebből a képből az következik, hogy a szolóni rendszer (sőt még a kleiszthenészi is) bajosan tekinthető mai fogalmaink szerint demokratikusnak, hiszen a polgárok 25%-a rendelkezett a földbirtokok közel 100%-ával, és csak ők tölthettek be állami hivatalokat, míg a polgárok 75%-a pusztán választó volt a népgyűlésen, de nem választható, és csupán az esküdtbíróságokban élveztek legalább a zeugitészekkel egyenlő jogokat. A legfőbb tisztségekben azonban a zeugitészek is csak Periklész korától részesülhettek. A másik fontos következtetés pedig az, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok birtoknagysága a módos parasztok minimálisan megkövetelt birtokának mindössze két és félszerese, vagyis a szolóni időszakban a vagyoni differenciálódás még nem volt nagyon jelentős. A fentiekből további két következtetés adódik. Először is egyes családoknak, például az Alkmeónidáknak 26 hektárnál lényegesen nagyobb birtokaik voltak, különben nem indíthatták volna fogataikat rendszeresen az olümpiai versenyjátékokon, ahol az Alkmeónida Alkibiadész egymaga három fogatot indított, és elnyerte az első, a második és negyedik helyet. A másik pedig az, hogy nem csupán a thészeknek voltak, illetve lehettek kiegészítő jövedelemforrásaik, hanem a zeugitészeknek, lovagoknak és ötszáz mérősöknek is, vagyis egy jól menő bőrcserző- vagy fazekasműhely tulajdonosa az ipari tevékenységből származó mellékjövedelmével már kevesebb mint 5-6 hektáros földbirtokával is a zeugitészek, esetleg a lovagok közé tartozhatott. Az elitet alkotó arisztokraták pedig részt vettek a távolsági kereskedelemben. Ez a tény elősegítette ugyan a társadalmi mobilitást, de a vagyoni cenzus szigorán mit sem enyhített. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az athéni demokrácia fennállása alatt sohasem törölték el a szolóni vagyoni kategóriákat, csak hallgatólagosan tudomásul vették, hogy egy idő után már thészek is betölthettek fontos hivatalokat, ha – mint Arisztotelész az Athéni államban hangsúlyozza – elhallgatták azt, hogy a thészek közé tartoznak. A cenzusos timokrácia vagy hoplita politeia igen elterjedt volt a görög poliszok világában. Jó példa erre Athénon kívül a Thébai vezette boiót szövetségi állam.

Ha azonban a földbirtok nagyságára vonatkozó fenti gondolatmenetünket kisebb államokra is alkalmazzuk, meglepő következtetésre jutunk. Vegyük E. Ruschenbusch nyomán példaként Amorgosz szigetét. Egy sziget e vizsgálatra azért is kiválóan alkalmas, mert területe az ókor óta nem változott. Amorgosz területe 124 km2, a mezőgazdasági művelésre alkalmas földek nagysága azonban nem haladja meg az 1200 hektárt. A 2,2 hektáros létminimummal számolva, mellékjövedelmek figyelembevétele nélkül a sziget földbirtokkal rendelkező polgárainak száma nem haladhatta meg az 545 főt. A szigetnek 1843 és 1940 között nagyjából 3200 fős lakossága volt, ami 800 családnak felel meg. E családok nagy része a halászatból biztosította a mezőgazdasági termelésből hiányzó élelmiszer-mennyiséget. Mivel a halászat már az ókorban is jelentős szerepet játszott Amorgoszon, feltételezhetjük, hogy a polgárok lélekszáma elérhette, de jelentősen nem haladhatta meg a 800 főt. Az ókori Amorgoszon három polisz volt: Arkesziné, Minóa és Aigalé. Nyolcszáz polgárral számolva, és e poliszok területnagyságának arányait figyelembe véve a Kr. e. 5. században Arkesziné nagyjából 280, Minóa 220, Aigalé pedig 300 családot tarthatott el, vagyis az egyes poliszokban lakó polgárok száma a háromszázat sem érte el. Ez meghökkentő következtetésnek tűnik, de könnyen kiszámítható, hogy a területnagyságokkal és az ezekből következő népességi adatokkal számolva az említett kb. 700 polisz mintegy 40%-ában a polgárok száma nem haladta meg a 400 főt, vagyis Athén valóságos óriásnak számított 237 szövetségese körében. Ha Amorgoszon is legalább húsz hektár föld kellett ahhoz, hogy valaki arisztokratának számítson, a legfelső réteg igen vékony lehetett, mindössze néhány család. A hoplita cenzussal is csak kevesen rendelkezhettek. De hoplita politeia egy ilyen kis poliszban ki sem alakulhatott, hiszen phalanxról még akkor sem beszélhetünk, ha abban esetleg mind a háromszáz polgár részt vett volna, ami vagyoni szempontból amúgy is képtelenség (a spártai phalanx általában nyolcezer, a makedón pedig 16–18 000 harcosból állt). Egy Amorgosz méretű államnak hadihajója sem lehetett, hiszen egy öt evezősoros hadihajó legénysége legalább kétszáz fő volt. Ebből nyilvánvalóan következik, amit egyébként Arisztotelész is megállapított, hogy e kisállamokból hiányzott a vagyonos középréteg. E középréteg hiánya pedig lehetetlenné tette a cenzusos hoplita politeia kialakulását. Kérdés ezek után, hogy egy Amorgoszhoz hasonló állam esetében mit érnek a jól bevált fogalmaink, mint például az arisztokrácia, oligarchia, demokrácia, timokrácia. E fogalmak használatának az a legnehezebben elkerülhető csapdája, hogy görög eredetűek, ezért lelkünk mélyén minden további nélkül érvényesnek tartjuk őket a görög poliszok világára. Pedig csak a legnépesebb államok leírására alkalmasak, azokra is fenntartással. A görög államok mintegy 40%-át alkotó kicsikre más szabályok vonatkoztak. E közösségek működését sokkal inkább a szociológia, mintsem a politika fogalmaival írhatjuk le. De nem akarok kibújni a válasz alól, és, ha pontosan nem is tudom meghatározni e kis államocskák államformáját, működésüket be tudom mutatni egy példán.

A Kréta szigetén fekvő kicsiny Drérosz Kr. e. 650 körül megfogalmazta a polisz működésének alaptörvényeit, és a nagyobb nyomaték kedvéért kőbe is véste. A mindössze ötsoros, girbegurba ákombákomokból álló felirat így szól: Irgalmas Isten. Így határozott a polisz. Ha valaki koszmosz volt, ugyanő tíz évig ne legyen koszmosz. Ha mégis koszmosz lesz, amilyen ítéletet hozott, annak kétszeresét tartozik büntetésként fizetni, s ő maga ne viselhessen hivatalt (többé), míg csak él, s mindaz, amit koszmoszként határozott, semmis legyen. Esküt tesznek: a koszmosz, a damioszok, a húszak és a poliszgyűlés tagjai.

Tehát a kis krétai város a vezető magisztrátus hivatali idejét egy évre korlátozta, és kimondta, hogy aki koszmosz volt, vagyis olyasféle vezető, mint más államokban az arkhón, tíz éven belül nem választható újra koszmosszá. A koszmosz bírói hatalommal is rendelkezett, ezért volt joga ítélkezni. A törvénytelen koszmoszok ítéletét megsemmisítették, és ha egy bűnöst egy törvénytelen koszmosz ítélt vagyoni kártérítésre, a koszmosznak a megítélt érték kétszeresét kellett büntetésül kifizetnie. Az utolsó előírás vitatott. Lehet, hogy a törvénytelen koszmoszt nemcsak a hivatalviselésből zárták ki, hanem polgárjogától is megfosztották. Az esküt a város vezető testületei tették le az új koszmosszal egyetemben. E testületek mibenléte szintén vitatott. A damioszok a damoszok képviselői. A krétai dór damosz kifejezés az ión démosznak felel meg. A démosz jelenthette általában a népet, a népgyűlést, illetve a polisz részét képező kisebb községeket, kerületeket. Jelen esetben az utóbbiról lehet szó, kissé anakronisztikusan olyasformán, mint például Szék községében a három szeg, Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A húszakról semmit sem tudunk, de más poliszokból származó analógiákra támaszkodva olyasféle választott testületről lehet szó, mint a geruszia, vagyis a vének tanácsa Spártában. A poliszgyűlést esetleg lehetne a polisz képviselőinek is fordítani, s ebben az esetben mindhárom testületnél kérdésessé válik, hogyan és milyen körből választották meg tagjait. Nyilvánvalóan ez dönthetné el, hogy Drérosz berendezkedését a hagyományos fogalmaink szerint oligarchikusnak, arisztokratikusnak vagy demokratikusnak minősíthetjük. Egy biztos, a hagyományait őrző kis poliszt valamilyen sokk érhette, hogy polgárai szükségét érezték e törvény kőbe vésésének. E sokk pedig feltehetőleg egyfajta türanniszkísérlet lehetett: valószínűleg akadt egy koszmosz, aki az egy év lejártával nem akart megválni méltóságától. A damioszok, a húszak és a poliszgyűlés tagjai végül eltávolíthatták hivatalából, de egyszer s mindenkorra rögzíteni akarták a törvényt, hogy ilyen túlkapás többé ne fordulhasson elő. Ezt a berendezkedést kellő távolságból nézve akár demokratikusnak is tekinthetnénk. Csakhogy a görög világban éppúgy, mint minden más, hagyományait őrző agrár közösségben, generációk óta kialakult az, hogy mely családoknak van vezető szerepük, és mely családok azok, amelyek ebbe az elitbe még akkor sem tartoznak bele, ha netán időközben meggazdagodtak. Nem valószínű, hogy a koszmoszt valamennyi polgár köréből választották, sokkal valószínűbb, hogy néhány vezető család tagjai töltötték be e tisztséget valamiféle megállapodáson vagy hagyományon alapuló rotáció formájában. Ebben az esetben nem a nép őrködött azon, hogy senki ne uralkodjék fölötte jogellenesen, hanem a rivális családok, nemzetségek. A damioszok és a húszak ezeket a vezető családokat képviselhették, s ki tudja, tagjaikat választották, kijelölték, vagy esetleg családokon belül öröklődött a tagság. A polisz belső harcai ekkor a vezető nemzetségek klánküzdelmeiként jelennek meg. Ne feledjük, hogy még Athén is így működött a külóni vérbűn (Kr. e. 632) és Szolón reformja után. Az athéni türannisz három nemzetségi vezető, az Alkmeónida Megaklész, a Peiszisztratida Peiszisztratosz és a talán a Philaidákat képviselő Lükurgosz harcából nőtt ki. Miért tételeznénk föl, hogy a Kr. e. 7. századi Drérosz fejlettebb volt, mint a nyolcvan évvel későbbi Athén?

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy az egyes görög államok belső fejlődése nagymértékben függött méretüktől és lakosságuk számától. Az Arisztotelész által felvázolt modell kizárólag a legnagyobbakra és legfejlettebbekre volt jellemző. A görög poliszok mintegy 40%-át képviselő törpeállamok a hagyományaikat őrző, domináns nemzetségek uralta kisközösségek voltak, amelyekben az úgynevezett arisztokraták birtokuk nagysága és vagyonuk tekintetében legjobb esetben a nagyobb államok középbirtokos parasztságának feleltek meg. E poliszok történetének és államberendezkedésének leírásakor hagyományos politikai fogalmaink több félreértésre adnak okot, mint ahány problémát megoldanak.