2017. augusztus 19.

A Harmel-jelentés. A NATO biztonságpolitikájának megújítása

Szerző: Szemerkényi Réka

A hatvanas évek második felében sok belső vita jellemezte az Észak-atlanti Szövetséget. 1966 márciusában Franciaország kivonta haderejét a NATO integrált katonai struktúrájából és a szövetséges haderők legfőbb európai parancsnokának alárendeltségéből. A döntés a francia területen állomásozó csapatainak kivonására s az ott létesített főhadiszállás és logisztikai létesítmények felszámolására kényszerítette a szervezetet, de ezzel a lépéssel megszűnt az a stratégiai mélység is, amit a francia területek nyújtottak a szövetség katonai tervezésében. Mindezek ellenére Párizs a NATO tagállama maradt. McNamara amerikai védelmi miniszter optimista nézőpontra helyezkedett, hiszen Párizs korábban sokszor megnehezítette a NATO döntéshozatalát, s a francia döntéssel ennek lehetősége jelentősen csökkent.

Azonban 1966 nyarára más problémák is kiéleződtek a NATO tagállamai között. Denis Healey brit védelmi miniszter a Rajna menti brit védelmi jelenlét csökkentését jelentette be, Belgium azt, hogy aktív haderejének hat dandárjából csak négyet képes a továbbiakban fenntartani, és Bonn is a védelmi költségvetés nagyságával kapcsolatos problémákat jelzett. Ugyanakkor a vietnami háború miatt egyre több amerikai kongresszusi képviselő javasolta az Európában állomásozó amerikai erők és az amerikai szerepvállalás jelentős csökkentését. Minden jel arra mutatott, hogy a szövetség belső kohéziója és közös érdekeinek tudata jelentősen gyengült.

Ugyanebben az időben Brezsnyev és Koszigin détente-offenzívát kezdeményezett a szemben álló katonai tömbök közötti enyhülés érdekében, s megcsillant annak lehetősége, hogy diplomáciai áttörést lehet elérni a Kelettel. A politikai enyhülés légkörében már nem jelentett puszta vágyálmot a védelmi költségek csökkentése, sőt felmerült a NATO katonai stratégiája felülvizsgálatának szükségessége is. Az észak-atlanti szervezet vezetése előtt azonban nem maradt rejtve, hogy a détente-offenzíva közepette a Varsói Szerződés nagy iramú katonai fejlesztésbe kezdett, s ez jelentősen csökkentette a szovjet détente iránti lelkesedést a hivatalos NATO-körökben (ezt a szkepticizmust igazolta később a csehszlovákiai bevonulás és a Brezsnyev-doktrína meghirdetése, amely a majdan esetleg „szükségessé” váló hasonló bevonulásokat legitimálta).

A NATO nyugat-európai tagállamai attól féltek, hogy Washington a vietnami háborúval kapcsolatos gondok miatt hajlandó lesz különalkut kötni Moszkvával a détente keretében, Washington viszont attól tartott, hogy a Brandt vezette német Ostpolitik fogja aláásni az Észak-atlanti Szövetség kohézióját, ami a katonai szervezet kötelékeinek lazulásához, esetleg széteséséhez vezethet.

A belső változások és a külső détente-nyomás következtében a NATO védelmi miniszterei a szövetség védelmi rendszerének felülvizsgálatát jelölték meg fő feladatként 1966. júliusi megbeszélésükön. Miután Johnson amerikai elnök, Wilson brit miniszterelnök és Brandt német kancellár az ősz folyamán megegyezésre jutottak, az Észak-atlanti Tanács 1966. decemberi védelmi miniszteri ülése a kelet–nyugati viszonynak, a szövetség belső kapcsolatainak, valamint védelmi politikájának felülvizsgálatát tűzte ki célul. A feladat megoldását Harmel belga külügyminiszterre bízták, és neve után „Harmel-gyakorlatnak” nevezték el.

E kettős, katonai és politikai revízió eredménye lett az 1967. december 12-ei miniszteri találkozó, amely új szakaszt nyitott a NATO történetében. Két meghatározó dokumentumot fogadtak el ekkor a NATO-tagállamok: a Harmel-gyakorlat eredményeképp megírt Harmel-jelentést, valamint MC 14/3 kódjellel ellátva, A NATO területe védelmének átfogó stratégiai koncepcióját.

Az MC 14/3 fogalmazta meg a NATO új katonai stratégiáját, a „rugalmas választ”. Ekkor fogadta el az Észak-atlanti Tanács a NATO első ötéves védelmi tervét is, amely 1972-ig kijelölte a katonai erő fejlesztésének irányait, s nagyobb szerepet szánt a hagyományos fegyverzetnek. A „rugalmas válasz” doktrínája a katonai feszültség eszkalálódásának lehetőségét kívánta csökkenteni.

A Harmel-jelentés a szövetség politikai-diplomáciai rugalmasságát volt hivatott elősegíteni. Harmel célja a két ideológiai tömb közötti távolság és a Varsói Szerződés agresszív jellegének csökkentése volt, hogy a háború kitörésének lehetősége kisebbé váljon. A korábbi politikai prioritás helyett, amely elsősorban a hidegháborús feszültség „menedzselésére” irányult, a Harmel-jelentés a Szovjetunióval való párbeszéd elősegítését, tehát a détente-politika NATO általi alkalmazását helyezte előtérbe. Harmel azonban azt is aláhúzta, hogy a politikai és diplomáciai párbeszéd sikeréhez hiteles katonai erőre van szükség. Harmel célja a konstruktív párbeszéd beiktatása volt a NATO politikai eszköztárába a kelet–nyugati feszültség oldása érdekében, anélkül, hogy meggondolatlanul vagy idejekorán csökkentenék a NATO védelmi erejét.

A NATO-t jellemző transzatlanti partneri kapcsolat a hidegháború idején nagyrészt pragmatikus volt, de a tagállamok együttműködését közös elvek jellemezték. Együttműködésük meghatározó eleme a politikai szolidaritás volt, melyet az 1967-es Harmel-jelentés új területre terjesztett ki: a Szovjetunióval és Kelet-Európával való kétoldalú kapcsolattartásra, illetve a détente elvének gyakorlati definiálására. A Harmel-jelentés tette lehetővé a détente-politika összehangolását a NATO-tagállamok között. A Harmel-jelentés elfogadásával a tagállamok egymás felé együttműködési elkötelezettségüket kívánták erősíteni, miközben kifelé – Moszkva számára is – tudatosítani akarták, hogy belső egységük és katonai erejük összehangolható a détente szellemében. A Harmel-jelentést követő változások logikus folytatása volt 1981–82-től a tagállamok együttműködésének kiterjesztése a fegyverzetkorlátozásra is. Ez hamarosan a NATO biztonságpolitikájának alapvető elemévé vált.

Míg tehát az MC 14/3 a NATO katonai stratégiáját tette rugalmassá, a Harmel-jelentés a szervezet diplomáciai mozgásterét szabadította fel. Ez a két dokumentum a NATO szovjetpolitikáját radikálisan megújította, mintegy „két vágányra” állította: egyszerre irányozva elő a NATO védelmi erejének megerősítését s a diplomáciai tárgyalások folytatását a Varsói Szerződéssel. A két erőfeszítés párhuzamos alkalmazása biztosított jobb politikai kapcsolatot és stabilabb katonai erőegyensúlyt az ellenféllel. Az 1967-es Harmel-jelentés azonban mindezen felül erősítette a szövetség tagállamai közti belső szolidaritást, így az Észak-atlanti Szövetség politikájának alappillére maradt a hidegháború végéig.