2017. december 13.

A hatalmi egyensúly jegyében. Az utrechti békerendszer és a szatmári megegyezés

Szerző: Kalmár János

A spanyol örökösödési háború újabb alkalmat adott Európa nagy dinasztiáinak, hogy a maguk javára változtassák meg az erőviszonyokat. A francia Bourbonok és az osztrák Habsburgok versengtek a spanyol trónért, egyúttal a kontinentális hegemóniáért. Európa más hatalmai pedig árgus szemekkel lesték, melyik dinasztia tesz szert erőfölényre, s nyomban a másik mellé állva próbálták helyrebillenteni az egyensúlyt. Ezzel a hatalmi vetélkedéssel párhuzamosan zajlott a Rákóczi-szabadságharc, amely az önálló magyar államiságot külső közbenjárással próbálta megmenteni, ám az európai hatalmi játszmában senkinek nem fűződött érdeke a Habsburgok túlzott meggyengítéséhez.

Az 1713–15 között kialakított utrechti békerendszer hosszan tartó európai konfliktusnak, az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúnak vetett véget. A harc annak idején II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg-uralkodó örökségéért tört ki, aki gyermektelenül halt meg 1700-ban. XIV. Lajos francia király és I. Lipót német-római császár egyformán közeli rokona volt II. Károlynak, így hasonló jogon igényelték dinasztiájuk számára a spanyol örökséget: a Bourbonok XIV. Lajos unokáját, Anjou Fülöpöt, a Habsburgok I. Lipót ifjabbik fiát, Károly főherceget kívánták a spanyol trónra juttatni. Mivel a francia trónigénylő a Franciaországra vonatkozó örökösödési jogáról sem volt hajlandó lemondani, fennállt a két szomszédos monarchia egyesítésének lehetősége. Ezért Anglia és Hollandia – a fenyegető francia–spanyol hegemónia veszélyétől tartva – a Habsburgok oldalára állt, s az örökösödési háború során katonailag is támogatta Károly főherceg trónigényét.

A béke igénye
A Bourbonok számára a spanyol katonai erőn kívül csupán Miksa Emánuel bajor választófejedelem – aki egyúttal Spanyol-Németalföld kormányzója is volt – seregei jelentettek komolyabb segítséget. 1709-ig a császáriak és a velük szövetségben harcolók – a spanyolországi frontot leszámítva – lényegében mindenütt sikerrel harcoltak. Az Ibériai-félszigeten viszont a francia–spanyol erőfölény vált mind egyértelműbbé. Az így kialakult patthelyzet miatt kezdődtek tárgyalások 1709 tavaszán Hágában, majd 1710 márciusában az ugyancsak hollandiai Geertruidenbergben XIV. Lajos, illetve az 1705-ben elhunyt I. Lipót örökébe lépett I. József császár, valamint Nagy-Britannia és Hollandia képviselői között. A franciák számára kedvező fordulatnak számított, hogy 1710 augusztusában Angliában megbukott a háborúpárti whig kormány, s az új tory kormány nem látta értelmét a további hadműveletekben való részvételnek, és megelégelve a hatalmas kiadásokkal nem arányos eredményeket, a megegyezést szorgalmazta.

A hollandiai békekonferenciára a spanyol örökösödési háborúval párhuzamosan zajló magyarországi és erdélyi Habsburg-ellenes szabadságharc vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc is elküldte megbízottait. A császárral szövetséges angolok és hollandok azért mutattak hajlandóságot a felkelők és a bécsi udvar közti közvetítésre, sőt, az így létrejövő megegyezés garantálására, mert az összeurópai béke mielőbbi megkötését remélték. Döntésükben közrejátszott az a számítás is, hogy a Habsburgok hadi vállalkozásaihoz nyújtott tetemes kölcsöneik megtérülése a császár által számukra lekötött magyarországi és erdélyi bányakincsekből csak akkor lehetséges, ha Magyarországon nyugalom lesz. Feltételük csupán az volt, hogy Rákóczi kezdeményezzen tárgyalásokat a bécsi udvarral, és ne ragaszkodjon erdélyi fejedelmi címéhez.

Rákóczi fejedelemségéről ugyan kész lett volna lemondani, Erdély önálló államiságáról viszont nem. Sőt, a Habsburgok magyarországi trónöröklési rendjét az 1687. évi pozsonyi országgyűlés által elfogadottól eltérően, angol mintára kívánta szabályozni, továbbá ragaszkodott a szécsényi országgyűlés toleráns vallásügyi törvényeihez, valamint nemzeti hadsereg felállításához. E feltételek Bécs számára elfogadhatatlanok voltak, hiszen az 1687. évi országgyűlés nemcsak a Habsburgok férfiágának örökletes uralmát fogadta el a Magyar Korona országaira nézve – melyek közé Erdély is tartozott –, hanem az Aranybulla ellenállási záradékáról is lemondott. Ezért a szabadságharcot eleve lázadásnak, vezérét pedig nem önálló ország fejedelmének, hanem törvényes uralkodójával szembeszegülő rebellisnek tekintették Bécsben, s el voltak szánva a mozgalom kezdetét megelőző közjogi állapot fegyveres visszaállítására. Márpedig ez a megoldás 1710-ben, amikor a Magyarországon állomásozó császári haderő ellenében – mely az országnak már mintegy négyötödét ellenőrzése alatt tartotta – alig harmadannyi kuruc katona volt mozgósítható, minden nagyobb nehézség nélkül megvalósíthatónak tűnt.

Így látta ezt Rákóczi is, ezért kezdett tárgyalásba 1711. január 31-én Vaján Pálffy Jánossal, a Magyarországon állomásozó császári hadak főparancsnokával. Addigi feltételein azonban nem változtatott lényegesen, sőt további érdemi megbeszéléseket még közvetítők útján sem volt hajlandó folytatni, legfeljebb időhúzás céljából érintkezett Pálffyval. Ennek oka az orosz segítséghez fűzött reménye volt, melynek megsürgetése érdekében, miután Károlyi Sándor generális parancsnoksága alá rendelte az egész kuruc haderőt, Lengyelországba távozott. Abban bízott, hogy a cárnak tett közvetítői ajánlkozása ellenében – miszerint arra kéri a francia királyt, hogy beszélje le a svédeket az oroszok elleni katonai akciókról – az orosz uralkodó katonai, de legalább diplomáciai támogatást nyújt a felkelés céljainak megvalósításához Bécs ellenében. Csakhogy az északi hatalommal háborúban álló I. Péter cár, akinek a törökök is – éppen a franciák biztatására – ekkor üzentek hadat, nem nyújthatott támogatást. Hiába jelent meg az angol kormány megbízásából Peterborough lord a császárvárosban, hogy előmozdítsa az uralkodó és a felkelők megegyezését, hiszen a bécsi udvart semmi sem késztette arra, hogy a dinasztia belügyének tekintett magyarországi felkelés kérdését külországokkal folytatott tárgyalások napirendjére engedje tűzni.

I. József császár 1711. április 17-én váratlanul bekövetkezett halála viszont újabb lendületet adott a Bourbonokkal szembeni koalíció felbomlási folyamatának. Hiszen immár az elhunyt uralkodó egyetlen fivére, Károly főherceg örökölte az egész Habsburg Birodalmat. Ezért még szövetségesei, a tengeri hatalmak is ellenezték, hogy Spanyolország a kezére kerüljön, mert akkor a Habsburg hatalmi túlsúly vált volna éppoly nyomasztóvá, mint amilyen a háború kezdetekor a Bourbonok részéről fenyegetett. Így miután XIV. Lajos beleegyezett abba, hogy Francia- és Spanyolország ne egyesülhessen egyazon uralkodó jogara alatt, Anglia és Hollandia egyaránt Anjou Fülöpöt ismerte el spanyol királynak.

Kapituláció helyett egyezség
A Rákóczi-szabadságharcra e hatalmi átcsoportosulásnak mégsem lehetett hatása. Sőt, a bécsi kormányzat még inkább siettette a magyarországi felkelés leverését, hogy az örökösödési háború végső szakaszában pacifikált hátországot tudjon maga mögött, s Magyarország vagy Erdély önálló államiságának kérdését ne is lehessen felvetni az eljövendő nemzetközi béketárgyalásokon. Az I. József halálát követően felülkerekedő háborús párt a bécsi udvarban rögtön keresztülvitte a felkelőkkel már hosszú hónapok óta alkudozó, s a katonai lépéseket a lehetőségek határáig halogató Pálffy János tábornagy leváltását. Pálffy azonban még az erről szóló értesítés kézhezvétele előtt tudomást szerzett a döntésről, s nyomban figyelmeztette Károlyit, hogy milyen veszély leselkedik az országra.

Így került sor a tárgyalások utolsó fordulójára 1711. április végén, s az akkor megszövegezett békepontokat Károlyi Szatmáron ismertette az odagyűlt konföderált rendekkel. Az általuk javasolt módosításokat figyelembe véve fogalmazták meg a végleges szöveget április 29-én Nagykárolyban. Másnap Majténynál a felkelők zászlaikat földbe szúrták – fegyvereiket ugyanis megtarthatták –, majd pedig május 1-jén és 2-án a kuruc nemesek és főtisztek aláírták a megegyezést.

A szatmári béke nem valaminő árulás eredményeként, hanem a Károlyi Sándor és Pálffy János közötti hosszú alkufolyamat nyomán jött létre. A két fővezérnek együttes erővel, sőt, utoljára még a kuruc rendek közreműködésével is, sikerült jelentősen módosítaniuk a bécsi udvar eredeti elképzeléseit: kegyelemre történő, feltétel nélküli kapituláció helyett végül megegyezésre került sor. Károlyi mindent megtett azért, hogy Rákóczit is bevonja a tárgyalásokba, de ő változatlanul külső hatalmak segítségétől várt eredményt.

A fejedelem a nélküle kötött megegyezést nem fogadta el, mert sem a felkelők 1705-ben létrehozott rendi szövetségéről, a konföderációról, sem az ónodi kuruc országgyűlésnek a dinasztia trónfosztását kimondó határozatáról, sem Magyarország és Erdély önálló államiságáról nincs szó benne, következésképpen Rákóczit nem államfőként, hanem magánemberként említi. Mindez azonban irreális elvárás volt a császáriak döntő magyarországi katonai fölénye és a nemzetközi helyzet alapján. Nem létezett tehát egyetlen olyan körülmény sem, amely a dinasztiát itteni jogigénye feladására késztette volna. Ezzel szemben a szabadságharc politikai vezető erejét alkotó nemességnek annak idején a kormányzattal való szembeszegülésre okot adó tényezők közül I. József már 1709-ben megszüntette a birtokügyekben illetékes és méltán kárhoztatott Újszerzeményi Bizottságot, s ígéretet tett az ország törvényei szerinti kormányzásra. Néhány további igény teljesítésének kilátásba helyezését pedig még a tárgyalások utolsó hetében sikerült elérniük.

Az aláírt dokumentum a felkelőket személyükre és javaikra nézve teljes kegyelemben részesítette – beleértve a szabadságharc során elhunytak özvegyeit és árváit is –, a kuruc hadseregben szabados státusúvá emelt egykori jobbágykatonák kiváltságait érvényesnek tekintette, továbbá kilátásba helyezte a rendi sérelmek orvoslását, s hozzájárult a protestánsok szabad vallásgyakorlatához. A mozgalomban részt vevő nemesek zöme nem is kívánt ennél többet, nem látta esélyét a további eredményes harcnak, inkább tragikus kimenetelétől tartott, ezért elfogadta a megállapodást. Ezzel szemben Rákóczi arra intett, hogy a dokumentum nem egyéb ígéretnél, s az udvar nemegyszer megszegte már adott szavát. Ezért ő – a szatmári megállapodás ellenére – továbbra is következetesen munkálkodott a külföldi hatalmak garanciájának kieszközlése érdekében.

Az európai egyensúly jegyében
Az örökösödési háborút lezáró béke-előkészítő tárgyalások Utrechtben kezdődtek 1712 januárjában VI. Károly császár, az új Habsburg-uralkodó, valamint Franciaország, Anglia, Hollandia, Poroszország és Spanyolország képviselői között. 1713 tavaszán született megegyezés először Anglia és Spanyolország, majd pedig Franciaország és Anglia, Hollandia, Poroszország, Savoya, Portugália, továbbá Spanyolország és Savoya között. VI. Károly császár és XIV. Lajos csak egy évvel később, 1714 márciusában kötött békét Rastattban, amit a német birodalmi rendek szeptemberben erősítettek meg Badenben. Végül, 1715 novemberében az utrechti békerendszerhez kapcsolódóan még egy szerződés született Antwerpenben, az ún. ”sorompóegyezmény”, amely az Egyesült Tartományok (Hollandia) számára nyújtott biztonsági garanciát azzal, hogy Dél-Németalföld francia határhoz közeli területein a hollandok lehetőséget kaptak néhány erődített hely megszállására.

Az utrechti békerendszer az európai hatalmak közötti egyensúlyi helyzet megteremtésére törekedett. Anjou Fülöp megtarthatta Spanyolországot annak gyarmataival együtt, de nem egyesíthette Franciaországgal. Bizonyos európai spanyol koronatartományokat – köztük Spanyol-Németalföldet, a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Szardíniát – viszont át kellett adnia VI. Károlynak. Az angolok által a háború során megszállt Gibraltárról és Menorca szigetéről pedig Nagy-Britannia javára kényszerült lemondani, mely később Franciaországtól az észak-amerikai Hudson-öblöt, St. Christoph szigetét, Új-Skóciát és Új-Fundlandet kapta meg, sőt a franciáknak le kellett bontaniuk Dunkerque hadikikötőjét is.

Az utrechti megállapodások valóságos kontinentális biztonsági rendszert hoztak létre: a francia hegemónia nem egyszerűen csak véget ért, hanem visszaállításának lehetőségét is kizárták. Ennek záloga nemcsak addigi agresszív külpolitikai törekvéseiről, illetve egyes tengerentúli területeiről való lemondása volt, hanem a körülötte kialakított ütközőterületek is. Ezek közül a legfontosabbak: észak felől a hollandok által megszállt erődsáv, illetve a Habsburgok kezére került Dél-Németalföld, melyből bizonyos területeket a porosz király kapott meg; kelet felől, a Rajna mentén Freiburg és Kehl erődjei, amelyekre vonatkozólag XIV. Lajos elismerte a császár jogát. Délkeleten, Itália felől pedig a területileg (pl. Szicíliával) és politikai jelentőségét tekintve egyaránt megnövekedett Savoya ékelődött a francia Dauphiné és a Habsburg-fennhatóság alá került Milánói Hercegség közé (kimondták ugyanis, hogy V. Fülöp fiú utód nélküli halála esetén e terület urára száll a spanyol korona).

Gyakorta nevezik az ekkor kezdődött időszakot a brit hegemónia korának, amely a francia hegemónia időszakát váltotta fel. Pedig nem pontosan így áll a dolog, legalábbis a szárazföldön nem. Anglia túlsúlya ettől fogva az óceánon még Hollandiával szemben is vitathatatlan, a kontinensen azonban nem jut kizárólagosan meghatározó szerephez. A tények az európai hatalmi egyensúly kialakítására irányuló törekvést látszanak igazolni. Hiszen a bajor választófejedelem és a kölni érsek, a franciák hű szövetségesei, maradéktalanul visszakapták a császáriak által a háború során megszállt fejedelemségüket. Ugyanakkor az Oszmán Birodalom változatlan balkáni jelenléte és Oroszország fölemelkedése I. Péter cársága idején egyaránt indokolttá tették, hogy a Habsburgok továbbra is nagyhatalmi szerepet játsszanak Közép-Európában, melyre a törökkel szembeni katonai sikereik az előző század végén és a Német-római Birodalom császári méltóságának viselése amúgy is predesztinálták őket.

A lehetőségek maximuma
Az utrechti béketárgyalások kezdetekor Danckában (Danzig, Gdanszk) tartózkodó Rákóczi a hozzá mindaddig jóindulatú tengeri hatalmak közbenjárását kérte legalább az Erdélyi Fejedelemség önállóságának elfogadtatása érdekében. Vallomásai tanúsága szerint azonban csalódottan kellett megállapítania, hogy ”miután a háború befejeztével megszűntem a tárgyalásokhoz fontos, nélkülözhetetlen és befolyásos személy lenni, az angol királynő és az Egyesült Rendek által tett ígéreteket az ügyem belefoglalásához adandó hozzájárulásról derekasan megszegték. Mondták is […] mindkét hatalom miniszterei, hogy javaslataimat a francia király minisztereinek közvetítésével terjesszem elő, mert nem illő, hogy ők, mint a császár szövetségesei, vállalják elsőként magukra ügyem intézését, de ha egyszer Franciaország révén terítékre kerül, szívesen viszik tovább.” Csakhogy a franciáknak Utrechtben egyelőre fontosabb, közvetlen érdekükbe vágó elintéznivalóik voltak, ezért Erdély ügye már csak a VI. Károly és XIV. Lajos képviselője közötti rastatti kétoldalú megbeszélés során kerülhetett szóba, akkor sem komolyan, mert a Napkirály emiatt nem kívánta kockáztatni a megegyezést. Az akkor már Franciaországban tartózkodó Rákóczi csak utólag értesülhetett a számára eredménytelenül végződött békekötésről.

”A császár Rastattban dicsőséges békét kötött […] Ezért a császár mindenhonnan hatalmasnak, mindenhonnan rendíthetetlennek látszott” – ismerte el Rákóczi is. Éppen ezért a nemzetközi béketárgyalások során egyetlen alkalommal sem merülhetett fel komolyan, hogy a Habsburg Birodalmat – melynek országait e dinasztia tagjai örökletes jogon bírták – megosszák. Ezért kellett csalatkoznia Rákóczinak akár egész Magyarország, akár csak Erdély önállóságának diplomáciai segítséggel, az európai hatalmak garanciájával történő kivívásához fűzött reményében.

A Habsburg Birodalom nagyhatalmi szerepe persze nem számított már újnak a 18. század elején. A magyarországi felkelők azonban eleinte még bízhattak abban, hogy ez megváltozik majd az örökösödési háború során, s e folyamattal párhuzamosan a kuruc állam katonailag és szervezetileg egyaránt meg fog erősödni. Ám ennek éppen a fordítottja történt, s így meghiúsult a külpolitikai esély is. Mindez ékesen bizonyítja, hogy mégoly bravúros diplomáciai működés sem hozhat érdemi eredményt megalapozott belpolitikai siker híján.

A szatmári megállapodás – béke helyett nevezzük így, mivel nem két szuverén állam kötötte egymással – az önálló államiság létrejöttének meghiúsulása ellenére is nagy jelentőségű volt. A Rákóczi-szabadságharc ugyanis ezzel elérte a maximumát annak, amire függő helyzetében, az adott nemzetközi erőviszonyok és a hazai társadalmi lehetőségek közepette a korabeli Magyarországnak egyáltalán lehetősége volt: a török kiűzésével párhuzamosan a Habsburg Birodalomba igen szerencsétlenül, nagyon alávetetten történt beillesztésének korrekcióját.