2017. szeptember 26.

A határszéli csendőrség 1891-1918

Szerző: Parádi József

Magyarország a dualizmus időszakában a határőrizet tekintetében hasonlított a Magyar Köztársaság Schengen-i egyezményhez csatlakozás utáni időszakhoz. Az Európai Unióhoz hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia két társországának közös határa is nyitott volt a rendszeresen megújított vám- és kereskedelmi szerződés nyomán. Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság közös határát az áruk és a személyek bárhol és bármikor ellenőrzés nélkül átléphették. E határokon a szomszédos országokba történő belépés ellenőrzésének megvalósítása céljából a két társország rendvédelmi szervezeteket sem hozott létre.

Szükség volt azonban arra, hogy a dualista államszövetség külső határait ellenőrizzék. A külső határok őrzését mindkét társország önállóan valósította meg. A Magyar Királyságban - a korabeli európai gyakorlattal összhangban - a határok átlépését igyekeztek elősegíteni. Magyarországon törvénybe iktatták, hogy az ország határainak átlépéséhez nem kell útlevél, azt mindenki szabadon átlépheti (1903/VI.tc. az útlevélügyről). A szabad mozgást tekintették tehát alapesetnek. Csupán azt a kört határozták meg, amelynek az általános szabályoktól eltérően, mégis engedélyhez kötötték a határ átlépését. A kölcsönösség elve alapján a belügyminiszter állapíthatott meg útlevélkötelezettséget azon országok irányában, amelyek a Magyar Királyság polgáraitól is igényeltek útlevelet az országukba való belépéshez. Ezen országok körébe tartozott például a Román- és a Szerb Királyság. Engedélyhez kötötték továbbá a hadkötelesek, a jogerősen szabadságvesztésre ítéltek határátléptetését is. Mindez azonban az Osztrák Császárság irányában fikció volt csupán, hiszen az osztrák örökös tartományok és a Magyar Királyság között nem működött határellenőrzés.

A dualizmus időszakában fejlődött ki az a kishatárforgalmi rendszer, amely - csökevényes formában ugyan, de - tovább élt a két világháború közötti időszakban, a térség szovjet típusú pártállamainak a létrehozásáig. A dualizmus időszakában a kishatárforgalom a határ mindkét oldalán elterülő 40 km széles területsávra terjedt ki. Ezen sávban a szomszédos országok polgárai útlevél nélkül - csupán kishatárforgalmi utiigazolvánnyal - közlekedhettek. A 40 km-es sávokban működő közigazgatási hatóságok pedig lényegében országuk minden állampolgárának kiállíthatták a kishatárforgalmi utiokmányt, ha ezen igényét megindokolta és más kizáró ok nem állt fenn. A határátlépés céljától függően több féle kishatárforgalmi okmány létezett. Másféle utiokmányt kapott a túloldalon rendszeresen munkát végző vagy ingatlannal rendelkező, megint másfélét az ügye intézése céljából a határ túloldalára utazó. A kishatárforgalmi utiokmányok időbeli hatálya is eltérő volt. Általában egy héttől egy évig voltak érvényben.

A szerb-magyar és a román-magyar határon számos - a kishatárforgalom számára megnyitott - határátkelőhely működött. Lényegében a határon átvezető valamennyi út egyben kishatárforgalmi határátkelőhelyként funkcionált. Kishatárforgalmi utiokmánnyal rendelkezők azonban a határt a távolsági határforgalmat lebonyolító határállomásokon (korabeli szóhasználat szerinti határkapukon) is átléphették. A kettős birtokosok pedig a határon átnyúló birtokaikon bárhol és bármikor átléphették az államhatárt. A kishatárforgalom ellenőrzését szabályozó rendeletek is a szabad mozgás szellemiségének az elősegítését követték. A határforgalmat ellenőrző magyar szervezetek számára kiadott utasítás például azt is tartalmazta, hogy a határátlépésre utiokmány nélkül jelentkezőket is át kell engedni a határon abban az esetben, ha az átléptetést végzők az ilkletőt látásból ismerik, mert a határt korábban már több alkalommal érvényes utiokmánnyal átlépte. Át kellett engedni továbbá a határon a határállomások területén foglalkoztatott közalkalmazottakat és családtagjaikat, valamint házuk népét. Ez praktikusan azt jelentette, hogy az itt foglalkoztatott állami alkalmazottak feleségei és háztartási alkalmazottaik a határ túloldalán is végezhették bevásárlásaikat határátléptetési procedúra nélkül.

A kiegyezés után a Magyar Királyság külső határait a Magyar Királyi Pénzügyőrség kihelyezett alakulatai őrizték. A határon áthaladó áruforgalmat a vámhivatalok, a személyi forgalmat pedig a legközelebbi város rendőrségének személyi állományából kikülönített csoportok ellenőrizték. A határrend betartatására pedig a határmenti vármegyék által a határvonal közelébe telepített határszéli szolgabírói kirendeltségek felügyeltek.

A magyar határőrizeti modell lényege 1867-től az volt, hogy határok őrzését - ahol erre egyáltalán szükség volt - a közigazgatás határmenti szervezetei lássák el. A határmenti szervezetek azokat a határőrizeti részfeladatokat valósították meg, amelyek összhangban álltak az alapfeladataikkal. A magyar modell eltért Románia és Szerbia határőrizetétől is. Mindkét országban az állam határátlépést ellenőrző és korlátozó joga hangsúlyozásának primátusa érvényesült. Ennek érdekében Szerb- és a Román Királyság határőrizetében is aktívan részt vett a haderő, melye Szerbiában a pénzügyőrség, Romániában pedig a rendőrség egészített ki. Ezzel szemben az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét társországában - Nyugat-európához hasonlóan, békeidőben - a határok őrzésében a haderő nem vett részt. Karl von Clausewitz munkáiban a határok őrzésének a témáját is érintette és megállapította, hogy a katonai erővel végrehajtott határőrzés idejétmúlt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy fegyveres konfliktus esetén a haderőnek nem lehetett szerepe a határok biztosítása terén. Az Osztrák-Magyar Monarchiától délre és keletre eső területeken azonban - a nyugat-európai gyakorlattól eltérően - a haderő továbbra is aktívan részt vett a békeidők határőrizetében. Békeidőben a rendvédelmi testületek által megvalósított határőrzés szisztémája takarékos és hatékony volt. Idővel azonban a határforgalom növekedésével és a körülmények módosulásaival szükségessé vált, hogy a határ mentén is szolgálatot teljesítő és újonnan felállított rendvédelmi testületeket is bevonják a határőrizeti feladatok teljesítésébe. A Magyar Királyság mezőgazdasági terményei számára fontos piacot jelentett Nyugat-Európa. Magyarország ezt csak úgy tudta megtartani, ha megőrizte a dualizmus során kialakított egészséges állatállományát. Ezt a helyzetet azonban veszélyeztette a két szomszédos balkáni királyságban a hazaitól jelentősen kedvezőtlenebb állategészségügyi helyzet. A hézagosan őrzött határokon jelentős csempészés folyt, amely elsősorban az erdélyi állatállományt fertőzte. E miatt a gazdaszövetségek számos panasszal éltek. A hézagosan őrzött határvonalat a századfordulótól növekvő mértékben igyekeztek kihasználni a román és a szerb sovoniszta körök is. A zöldhatáron államellenes iratokat és agitátorokat juttattak át a Magyar Királyság nemzetiségek által lakott területeire.

1891-től a magyar rendvédelem legtekintélyesebb szervezetét a Magyar Királyi Csendőrséget is bevonták az ország külső határainak az őrzésébe. A határszéli csendőrség felállítása a román-magyar határ kitűzéséhez kapcsolódott. A román fejedelemségek és a Magyar Királyság között egyes határmenti területek hovatartozása vitatott volt. Több évtizedes eredménytelen tárgyalássorozatot követően végül 1882-ben sikerült megegyezni a határvonal felülvizsgálatában és közös bizottság által megvalósuló kitűzésében. Az újonnan kitűzött határvonalat nemzetközi egyezménybe foglalták, melyet a magyar országgyűlés az 1888/XIV.tc-kel emelt törvényerőre. Az új határvonal eredményes őrzésére irányult az 50 341/1891.ME.r., melyet gróf SZAPÁRY Gyula miniszterelnök és belügyminiszter, báró FEJÉRVÁRY Géza honvédelmi miniszter, SZILÁGYI Dezső igazságügyminiszter, BAROSS Gábor kereskedelemügyi miniszter, WEKERLE Sándor pénzügyminiszter és gróf BETHLEN András földművelésügyi miniszter írta alá. A rendelet első fejezetében foglaltak - amely a határvonal épségben tartása és a határforgalom témájával foglalkozott - megvalósítása hárult a belügyminiszterre. Az első fejezet első paragrafusa rendelte el a határszéli csendőrség felállítását.

A határszéli csendőrség szervezésekor az 1. számú - kolozsvári székhellyel bíró - csendőrkerület 29 őrmesterrel, 159 őrsvezetővel és 797 csendőrrel, összesen tehát 985 fő legénységgel rendelkezett. Az új csendőr őrsök szolgálati helyét, működési területét a honvédelmi és a belügyminisztérium közös bizottsága tervezte, melynek TÖRÖK Ferenc csö. altbgy. - a testület felügyelője - volt a vezetője. Az átszervezés során 1 új csendőrkerületi szárnyat, 2 szakaszt és 12 őrsöt állítottak fel. Ezzel a kolozsvári csendőrkerület alárendeltségében 5 szárny 11 szakasz és 134 őrs, valamint 4 különítmény működött. Az új szárny 66 fős volt, 3 tiszttel és 63 fő legénységgel. A személyi állomány rendfokozat szerint 1 fő I. osztályú szárnyparancsnokra 1 fő főhadnagy, illetve hadnagy szakaszparancsnokra 3 őrmesterre, 12 őrsvezetőre és 48 csendőrre tagozódott. Az új határszéli csendőri erők 1893. júliusában kezdték el szolgálatukat.

A határszéli csendőrség feladata volt a határvonalra annak berendezéseire felügyelni, az illetéktelen beavatkozásokat meggátolni és ezen szabálysértést elkövetőket elővezetni. Az ő feladatuk volt továbbá a határsértések megakadályozása, a határsértők elfogása. Az elfogott határsértőket a csendőrség a területileg illetékes szolgabírói kirendeltségeknek adta át. A szolgabírói kirendeltségek pedig - az alispánon keresztül - minden határsértésről köteles volt értesíteni a belügyminisztert. A határőrizeti tevékenységet folytató csendőrség munkáját a belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel egyetértőleg szabályozta. A határőrizetet is végző csendőrség feladatát elsősorban járőrőzéssel látta el. A határőrizeti szolgálat szakirányításával a csendőrkerület törzsében 1 tiszt foglalkozott.

A csendőrségnek a határőrizeti szolgálatot teljesítő része - határőrizet tekintetében - a főbb hágók mellett szervezett szolgabírói kirendeltségek alárendeltségébe is tartozott. Ezen szolgabírói kirendeltségek voltak a magyar-román határszakaszon a határőrizet felelős végrehajtói. Ellenőrizték és szükség szerint irányították a Királyi Erdőfelügyelőség, valamint az állami és járási erdőtiszteknek a határvonal erdőátvágásainak karbantartására irányuló munkáját. Részt vettek az időnként megtartott közös román-magyar bizottságnak a határvizek ellenőrzésével foglalkozó tevékenységében. Betartatták az állategészségügyi előírásokat és a pénzügyőrség határőrizeti szolgálatát is ellenőrizték.

A határszéli csendőrség 1906 után, a Magyar Királyi Határrendőrség felállítását követően is funkcionált. A határrendőrség felállításakor megszűntetett szolgabírói kirendeltségek helyét határrendőr-kapitányságok és kirendeltségek foglalták el.

Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia között egyre feszültebbé váló viszony jelentősen befolyásolta a szerbiai határvonal őrzését. Mindkét részről tüzeltek egymásra a határőrizeti járőrök. A szerb ajkú lakosság körében a magyar hatósági közegek irányába ellenszenv volt tapasztalható. Ilyen körülmények között a kis létszámú határrendőrség erői nem tudták eredményesen ellátni a határ őrizetét. A csendőrség erői is kevésnek bizonyultak pedig a szegedi csendőrkerület-parancsnokság erőinek nagy részét a határra irányították. Az őrsök sűrűsége itt jóval nagyobb volt mint a kerületnek az ország belsejében lévő működési területén. E sűrűség ellenére a szerb határon elhelyezkedő 42 csendőr őrsöt 52-re emelték. Így a szerb határon szolgálatot teljesítő csendőrök száma 149-ről 310-re emelkedett.

A határőrizet erősítése céljából Erdély romániai határszakaszán működő 21 csendőr őrsöt 107-re a 117 főnyi legénységet pedig 728 főre emelték. Ebben az időben felvetődött annak a gondolata is, hogy a határrendőrséget erősítik azonban jobbnak látták a csendőri erők növelését. A csendőrség ebben az időben már bevált apparátus volt. Fejlesztésének megvoltak az alapjai: a meglévő szárny- és szakaszparancsnokságok, valamint őrsök, amelyek száma gyarapítható volt. A határrendőrség fejlesztése sokkal többe került volna. A csendőrség fejlesztése mellett szólt az a tény is, hogy a csendőrkerületek létszámát rövid idő alatt át lehetett csoportosítani a szükséges helyekre. A csendőrség nem határőrizeti jellegű jogai, mint például a fegyverhasználat is jóval kiterjedtebb volt a határrendőrséginél.

Az átszervezést megelőzően 3 csendőrtisztet tanulmányokra küldtek az osztrák örökös tartományokba és az annektált Boszniába, hogy az ottani csendőrség határőrizeti módszereit tanulmányozzák. Ezek után kezdték meg az átszervezést, melynek keretében a határrendőrségi őrségek személyzetét beolvasztották a kirendeltségek és kapitányságok személyi állományába. Így az úgynevezett külszolgálatok - amit ma járőrszolgálatnak nevezünk - a csendőrség hatáskörébe kerültek. A csendőrség az 58 320/1912.BM.kr. alapján határőrizeti külszolgálatot önállóan látott el. E mellett a helyi csendőri erők átvették az útlevélvizsgálatot a vodicza-i, verestoronyi, predeáli, sósezői, gyimesbükki, és gyergyótölgyesi határkapuknál. Az utiokmányok ellenőrizése mellett határszéli utiokmányok kiállítását is végezte a csendőrség: Vulkánban, Szurdokon, Bodzakrasznán, Ósánczon és Gyergyóbékáson. Azon határállomásokon, ahol a határrendőrség továbbra is útlevélvizsgálatot végzett minden érkező és induló vonatoknál, valamint hajónál a csendőrség ügyeleti szolgálatot volt köteles adni.

A határszéli csendőrség jogait az 1912-es csendőrségi utasítás tartalmazta.

"a./ A határon átkelők figyelemmel kísérése, a határ mentén felmerülő - államrendészeti szempontból fontosabb - mozzanatokról és eseményekről tájékozás szerzése és az észleltekről az illetékes hatósággal való közlése;

b./ Államellenes nyomtatványok becsempészésének megakadályozása, és feljelentése;

c./ Idegen politikai ügynökök megfigyelése;

d./ Külföldiek bejelentésére és lakhatására vonatkozó szabályok végrehajtásának ellenőrzése az 1912. évi 48 999/V-a. és az 58 320/V-a.sz. belügyminiszteri rendeletben meghatározott mérvben;

e./ A kémkedés megakadályozása, esetleg a kémek elfogása és az illetékes hatóságoknak való átadása;

f./ A szomszédos állam lakói részéről személyek és tárgyak ellen jöhető erőszakos támadás meggátlása, különösen pedig katonai védőművek, az ország határának jelölésére szolgáló határjelek, jelzők, katonai vagy polgári hatóság által felállított földmérési jelek megrongálásának, megsemmisítésének vagy megváltoztatásának megakadályozása, a tettesek kinyomozása és az illetékes hatóságnak való feljelentése vagy - szükséghez mérten átadása,

g./ Kitiltott, rendőrileg kifogás alá eső és magukat igazolni nem tudó gyanús személyeknek az állam területére való szándékos belépésének megakadályozása;

h./ Nyomozott vagy valamely büntetendő cselekménnyel gyanúsított és a törvények vagy a fennálló szabályok értelmében előzetesen letartóztatható egyéneknek a határszélen való elfogása;

i./ Tolnczok kísérése;

j./ Fegyverek lőszerek és hadiszerek ki- és bevitelének ellenőrizése, valamint tilalom esetén ilyenek és más tiltott tárgyak kivitelének és behozatalnak megakadályozása;

k./ Hadköteles egyének kiszökésének megakadályozása;

l./ Kerítés /nőcsempészet, leánykereskedelem/ meggátlása és feljelentése;

m./ A határszéli vasúti és gőzhajó állomásokon az államrendészeti és közegészségügyi szabályok betartásának ellenőrzése.

n./ A határszélen lévő szállodák, vendéglők, korcsmák, kávéházak és egyéb nyilvános helyek ellenőrzése;

o./ Azon határvonalakon, ahol útlevélkötelezettség áll fenn és ahol ez kifejezetten a csendőrségre bizatott: az útlevelek vizsgálata, bélyegtelen határátkelési igazolványok kiállítása;

p./ Az útlevélszabályok áthágása, a tilos visszatérésre és a külföldiek bejelentésére, valamint lakhatására vonatkozó szabályok megszegése által elkövetett kihágások följelentése;

r./ A csempészet megakadályozása és az erre hivatott közegek támogatása,

s./ A tiltott kivándorlás megakadályozása, a kivándorlásról szóló 1909. évi II.t.c. és a vonatkozó 57 000/1909.sz.BM. végrehajtási utasítás rendelkezései betartásának ellenőrzése, valamint e törvény megszegése által elkövetett büntettek, vétségek és kihágások feljelentése."

A határszéli csendőrség fejlesztésnek egyik útja lett volna - az 1903-as átszervezéshez hasonlóan - új csendőrkerület felállítása a szerb határ mentén is. Ezt azonban  elvetették és a meglévő csendőrkerületek keretében növelték az őrsök és a legénység létszámát oly módon, hogy a helyi csendőrkerületi irányító apparátusban egy új elemet szerveztek a kikülönített törzstisztet, aki a csendőrkerület határ menti erőit irányította határőrizeti tekintetben. A határszéli csendőrség irányítására a VII. brassói és a II. szegedi csendőrkerületi parancsnokságokon már korábban rendszeresítettek egy törzstiszti beosztást.

A határszéli csendőrség keretében új szerkezeti elem volt a nyári őrs. A nyári őrsöt elsősorban Erdélyben a havasokban állították fel, a hó elolvadása és leesése közötti időszakban. A nyári őrs legénysége azon őrs tagjaiból került ki, melynek működési területén funkcionált. Ezen őrs parancsnokának is volt alárendelve, valamint ellátását is innen kapta. A nyári őrsök sajátos elemet jelentettek a határszéli csendőrség szolgálatában. A szolgálati elvek itt teljesen megegyeztek a többi nem időszakos őrssel. A nyári őrsök feladata volt a magas hegyek között és a Duna árterületén a járható utak, ösvények, szurdokok és hágók ellenőrzése. Itt a járőrözés a hegyes, mocsaras terep miatt nehezebb volt mint másutt. E szolgálat végzésére kiválasztott csendőrök napi negyven fillér pótlékot kaptak. Ez jelentős összeg volt mert egy csendőr őrmester évi fizetése 2 300 korona, járőrőrmesteré 2 769, hadnagyé 3 632, főhadnagyé 4 152, századosé 5 372, őrnagyé 9 296 alezredesé 10 296, ezredesé 12 096 korona volt.

A határszéli őrsök szolgálata is módosult az 1912. év előtti állapothoz viszonyítva. Korábban őrjárati beosztást alkalmaztak, melynek az volt a lényege, hogy kijelölt tereppontokon meghatározott ideig kellett a járőrnek figyelést végrehajtania és a tereptárgyak közötti menetvonal és menetidő is előre betervezett volt. Az 1912-es átszervezés nyomán a külszolgálatot úgy hajtották végre, hogy a tereptárgyakon a tartózkodási idő és a két figyelési pont között a menetidőt nem határozták meg. Csupán a fontosabb tereptárgyak érintését, átkutatását írták elő a járőröknek. A határon portyázó járőrök feladata tehát eltért az ország belsejében szolgálatot teljesítőkétől, mert ott továbbra is a járőrbeosztást alkalmazták. A határmenti őrsök járőrei portyázásuk során szabadon választhatták meg menetvonalukat az egyes tereptárgyaknál tetszés szerinti ideig tartózkodhattak. A szolgálati idő és a figyelési pontok voltak részükre továbbra is kötöttek. A szolgálati időn belül az átkutatásra előre meghatározott tereptárgyak kivételével a szolgálatot a járőrvezető osztotta be. Az őrsparancsnok csupán az átkutatandó tereptárgyakat és a külszolgálat idejét állapította meg. A határmenti őrsökön kötelező volt a legénység köréből egy főnek éjjel-nappal készenlétben lennie. A lőfegyvereket 4 tölténnyel töltve tárolták. A csendőr őrsöket meglepetésszerű támadás ellen lőárokkal és dróthálókkal biztosították. A határszéli csendőrség átszervezése nyomán alkalmaztak először kutyákat határőrizeti szolgálatban szolgálati állatként. Az 1912-es utasítás a m.kir. csendőrség számára megengedi a szerb és román határon lévő őrsök részére őrkutya tartását. Ezen állatok mentesültek az ebadó alól is. Magyarországnak az Osztrák-Magyar Monarchián kívüli országokkal közös határán lévő csendőrség fegyverhasználati jogát kiterjesztették.

"1. A valamely község határán kívüli vezető mellékutakon kettőnél több éjjel, nemkülönben ha árukkal vagy más szállítmányokkal nappal is találkoztatnak és a járőrnek fegyverhasználattal /lövéssel/ fenyegetett felhívására /reákiáltására/ meg nem állnak, hanem egyenként vagy valamennyien megfutamodnak.

2. Ha hajósok éjjel vagy pedig fedett vagy megrakott vizijárművekkel nappal is találtatnak és fegyverhasználattal /lövéssel/ fenyegetett kétszeri felhívásra /reákiáltására/ meg nem állnak, illetve ebbeli szándékukat kétségtelenül nem bizonyítják, hanem egyenként vagy valamennyien távozni /menekülni/ igyekeznek.

A kétszeri fenyegető felhívásnak /reákiáltásnak/ a vidéken dívó nyelven és oly hangosan kell történnie, hogy azt az illetők tényleg meg is értsék. Azonban a lőfegyvert még ez esetben is csak akkor szabad használni: ah a járőr meggyőződött arról hogy az illetők a felhívást tényleg megértették. /Ez különösen abból következtethető, hogy például a csempészek és zugárusok menekülni igyekeznek./

Tekintve azonban azt a körülményt, hogy a tárgyalt fegyverhasználat alapja a legtöbb esetben az elmenekülés, illetve a megszökés megakadályozása: a csendőrjárőr ezt a végső eszközt csak akkor vegye igénybe ha szolgálati célját másképpen biztosítani nem tudja.

Gyanús hajó, illetve annak személyzete ellen fegyvert csak azon esetben szabad használni ha az illető hajó már kikötött és a csendőr járőr - átkutatást célzó - felhívásának ellenszegül, vagy pedig habár még csak kikötni szándékozik, azonban a csendőrjárőrt észrevéve a parttól eltávozik és a járőr fegyverhasználattal fenyegető felhívása /reákiáltása/ dacára oda visszatérni, kikötni nem akar."

A határszéli csendőrségre ugyanazok a szabályzatok vonatkoztak, mint a csendőrség többi részére, azonban a határok őrizetére irányuló utasításokkal is kiegészítették a testületi szabályzókat. Amelyek már értelemszerűen a határszéli csendőrségre vonatkoztak. A határszéli csendőrség fegyverzete, felszerelése, szervezeti felépítése, diszlokációjának elvei, belső fegyelmi viszonyrendszere, a személyi állomány képzettsége, a humán rendszere stb. teljes egészében megegyezett a Magyar Királyi Csendőrség többi részével. A határszéli csendőrség nem alkotott külön testületet, csupán a csendőrségen belül szolgálati ág jellegével funkcionált. Tevékenysége tekintetében pedig a zöldhatár őrizete mellett működési területén ellátta a klasszikus csendőri teendőket is. A kikülönített törzstitsztek, a nyári őrsök, a fegyverhasználat szabályai, valamint a járőrözés tekintetében tért el csupán a határszéli csendőrség a Magyar Királyi Csendőrség többi részétől. A szolgálat ellátásának tekintetében további speciális elemet jelentett az Osztrák-Magyar Monarchia hírszerző szervezetével való együttműködéséből fakadó teendők, illetve a háború időszakára tervezett katonai határőrizetben való részvétele.

A határszéli csendőrség feladatát képezte a határforgalom figyelemmel kísérése azzal a célzattal, hogy a határon átkelők közül elsősorban azokat a személyeket szűrjék ki, akikről feltételezhető, hogy fegyvereket, robbanószereket, államellenes nyomtatványokat kívánnak csempészni.

Az ilyen magatartást tanúsító utasokat - a körülményektől függően - vagy már a határon letartóztatták, vagy pedig csupán figyelemmel kísérték tevékenységüket és az ország belsejében szolgálatot teljesítő rendfenntartó közegeket értesítették, a megfigyelés alatt álló egyének továbbutazásáról. A letartóztatásokat és az őrizetbevettek szállítását, átkutatását minden feltűnés nélkül, a lehető legdiszkrétebben hajtották végre, nehogy a feltételezett megbízók tudomást szerezzenek róla.

Az idegen hírszerzők jelentéseinek felderítése érdekében, a határszéli csendőrségnek figyelemmel kellett kiérnie azt is, hogy ki kapott külföldről postagalambot, kik végeztek a galambokkal gyanús reptetési gyakorlatokat. A légtér figyelése során az idegen légi járművek személyzetét igazoltatniuk kellett, ha azok az őrs működési területén leszálltak, ha nem szálltak le, akkor a repülési irányról kellett tájékoztatniuk az ország belsejében szolgálatot teljesítő csendőrséget. A határszéli csendőrség figyelmének ki kellett terjednie az esetleges optikai távjelzések észlelésére, valamint azokra, akik a határ mentén rajzokat készítettek, és fényképeztek.

A határszéli csendőr őrsök e teendőket önállóan végezték ugyan, de a kémkedéssel kapcsolatos ügyekről folyamatosan tájékoztatniuk kellett a területileg illetékes kikülönített törzstisztet. A társ fegyveres szervekkel és a királyi ügyészségekkel is a kikülönített törzstiszt személyén keresztül léphettek érintkezésbe. Ez alól csak a rendkívül sürgős esetek jelentettek kivételt, de ilyenkor utólagos jelentési kötelezettségük volt a kikülönített törzstisztek részére.

Az ellenséges hírszerzés megelőzése érdekében az információknak a határon történő átjuttatása szempontjából kulcsfontosságú személyeket, tárgyakat nyílván kellett tartaniuk, és azokat folyamatosan ellenőrizniük is kellett.

Nemcsak defenzív, hanem offenzív jellegű tevékenységet is végeztek a határszéli csendőr őrsök. Ennek keretében az ellenséges katonaszökevényeket részletesen és alaposan kikérdezték az általuk ismert katonai adatokról. A határ túloldalán lévő határőrizeti szervezetek elhelyezkedéséről, fegyverzetéről feljegyzést készítettek, melyet a tudomásukra jutott adatok szerint naprakészen vezettek. Fontos feladatot jelentett a szomszédos ország viszonyainak megismerése. Az őrsök a túloldali határment területek részletes térképével is rendelkeztek.  Elsősorban a helyi katonai-, rendőri-, közigazgatási- és gazdasági viszonyokról kellett ismereteket szerezniük.

Minden, a szomszédos államra vonatkozó, lényeges információ beszerzését a kikülönített törzstisztnek kellett jelenteniük, akik pedig az őrsöknek a hírszerző munkához kapcsolódó defenzív és offenzív jellegű tevékenységét regisztráló jegyzeteket, kimutatásokat, stb. rendszeresen ellenőrizték. A szomszédos ország területéről azonban csupán figyeléssel nem lehetett a kellő adatokhoz hozzájutni. Ezért alkalmazták az utasok, csempészek stb. kikérdezésének módszerét is. A minél részletesebb és pontosabb adatgyűjtés érdekében az őrsöknek törekedniük kellett besúgók alkalmazására. Ha a besúgók fontos adatot szolgáltattak, az őrsparancsnok felterjesztette őket külön jutalmazásra az illetékes cs. és kir. hadtestparancsnokság vezérkari osztályára.

A határszéli csendőrség az önállóan végzett felderítő jellegű munkája mellett az Osztrák-Magyar Monarchia felderítő szervezetével közösen is hajtott végre hírszerző teendőket. A dualizmus időszakában, a mai értelemben vett nemzetbiztonsági feladatok a cs. és kir. hadsereg teendőit alkották. A korabeli hírszerző szolgálat feladata kettős volt:

" l.  A hírszerző szolgálat feladata, hogy:
a./ egyrészt értesüléseket szerezzen az idegen államoknak mindazon viszonyairól, melyek az államot hadviselési szempontból érdeklik,

b./ másrészt megakadályozza azt, hogy idegen államok saját viszonyainkat kikémleljék."

A hírszerzés vezető apparátusa Bécsben székelt. A vezérkar nyilvántartási irodája irányította a dualista államalakulat hírszerző apparátusát. Közvetlenül alárendelt szervei a hírszerző főállomások voltak, amik a cs. és kir. hadtestparancsnokságok kebelében működtek. A hírszerzői mellékállomásokat telepítettek egyes honvédparancsnokságokon; valamint a központi hírszerző szerv javaslata alapján a magyar belügyminiszter hozzájárult ahhoz, hogy egyes csendőr kerületparancsnokságokon is létrehozzanak hírszerzői mellékállomásokat.

Ezen a rendszeren keresztül kapcsolódtak be a hírszerzői munkába a határszéli csendőrség erői. A hírszerzést természetesen a teljes csendőrségnek támogatnia kellett, de legkiterjedtebb és konkrétabb formában ez a határszéli csendőrségnél jelentkezett. A csendőrség többi csapatánál sokkal általánosabb jelleget öltött a hírszerzők munkájának segítése.

A határszéli csendőrség az adatokat szolgáltató személyeknél három fő kategóriát különböztetett meg. Bizalmi egyéneknek nevezték azokat, akik - korabeli szóhasználattal élve - alacsonyabb néposztályhoz tartoztak, de önként, javadalmazás nélkül - esetleg kisebb ellen- szolgáltatások fejében - a tudomásukra jutott értesüléseket átadták a csendőrségnek. Ilyenek voltak a községi elöljárók, kocsmárosok, kiszolgált csendőrök stb. A besúgók alkották a második kategóriát. ?k javadalmazás ellenében szolgáltatták ki ismereteiket. Végül a harmadik kategóriába tartoztak azok, akik állásuk vagy társadalmi, vagyoni helyzetükből adódóan - pl. nyugalmazott katonatiszt, földbirtokos, pap stb. - a nép hangulatáról valamint a megbízhatatlannak ítélt személyekről tájékoztatták a csendőrséget. Az ügynököket a hírszerző főállomások, a besúgókat pedig a csendőrség fizette.

Minden hírszerzéssel kapcsolatos ügyet szigorú titokként kellett kezelni. A legénységi állomány csak a legszükségesebb mértékben szerezhetett tudomást róla. Csak a határszéli csendőr őrsparancsnokok és kikülönített törzstisztek ismerhették teljes részleteiben a rájuk vonatkozó felderítői feladatokat. Valamennyi írásos anyagot el kellett zárni. A besúgók, bizalmi egyének és ügynökök neve a legszigorúbb titkot képezte.

Ha sürgős esetekben szükségessé vált a hagyományos szolgálati út mellőzése a hírszerzői főállomásoknak levélben jelentették az eseményeket. A levelezések alkalmával dupla borítékot kellett használni. A külsőre a hadtestparancsnokság vezérkari osztályának címét írták, a belső borítékra pedig "hírjelentés sajátkezű felbontásra" címzést írták: A jelentésben sem volt szabad név szerint feltüntetni az adatot szolgáltató ügynök nevét, helyette a fedőszámát kellett használni, mely tört számból állt, ahol a számláló az ügynök a nevező pedig a megbízó hadtest számát jelentette.

A határszéli csendőrségnek elsősorban a külországokban megszerzett információnak a határon történő átjuttatásában volt szerepe. E feladatra "közvetítő küldöncöket" szerveztek. A közvetítő küldöncök személye szigorú titkot jelentett. E feladatra általában a határvízi hajósokat, halászokat, csempészeket nyerték meg. A feladatok eredményes végrehajtása érdekében a határszéli csendőr őrsparancsnokok - és ha indokolt volt - a kikülönített törzstiszt kioktatta a közvetítő küldöncöt a közvetítendő üzenet célszerű elrejtéséről, és ha szükséges, annak gyors megsemmisítéséről. A közvetítő küldöncök - bár békeidőben is alkalmazták őket - a legtöbb munkát a háború kitörése után a határzárak bevezetését követően végezték.

A határszéli csendőrséget bevonták a fegyveres konfliktus esetén életbe lépő katonai határőrizetbe is.

A háború kezdeti időszakára vonatkozó határőrizeti elképzelések a század elején alakultak ki. A terveket a Császári és Királyi Hadsereg területileg illetékes hadtestparancsnokságainak vezérkari osztályain dolgozták ki.

A háború esetére két időszakot különböztettek meg. Az első a hadüzenettől a mozgósítás befejezéséig tartott, a második a mozgósítás utáni időszakot ölelte fel. A mozgósítást követően a határon reguláris katonai erők alkalmazását tervezték a kor hadtudomáyni követelményeinek megfelelő védelmi, illetve támadó állásban. Ez már kifejezetten hadászati jellegű tevékenység lett volna. A mozgósítás bejezése előtti időszakot átmeneti folyamatnak tervezték, melynek során a határon funkcionáló fegyveres testületek elhelyezkedése, szolgálata módosul, a vezetést pedig - katonai erősítéssel egybekötve - a haderő tisztjei vennék át. A mozgósítás befejezése után - melyre 26 napot szántak - a helyi fegyveres testületek tagjai népfölkelő állományba mennének át az illetékes katonai parancsnokság alárendeltségében.

A nagyszebeni hadtestparancsnokság nem tervezte új őrsök felállítását, a temesvári hadtestparancsnokság azonban a Duna mentén új őrsök felállításával is számolt tervezetében. Az erdélyi terv a meglévő csendőr őrsök határvonalát szakaszolta meghatározva, hogy mely irányban hány főnek kell szolgálatot teljesíteni. A nagyobb létszám befogadására a csendőr őrsöknek békeidőben kellett felkészülniük és már akkor meg kellett teremteniük az elhelyezési körletek védelmének a feltételeit. Egy esetleges rajtaütésszerű támadással szemben tüzelőállásokat, futóárkokat kellett kiépíteni, illetve részben a helyüket kijelölni és védelmi tervet készíteni. 200 lépésen belül az őrs körlete körül a szabad kilövést biztosítani kellett. Azokon a helyeken, ahol - a tervezet létszámának megfelelően - a háború kitöréséig még nem tudták kibővíteni az őrsöt, ott a közelben lévő tágas épületet, iskolát stb. kellett lefoglalni és megerősíteni.

A haderő több ütemben érkezett a határra. A fegyveres erőnek békeidőben is fegyverben álló tagjaiból kijelölt személyi állomány érkezett meg elsőként. A parancsnokságot abban az esetben vette át a csapatokkal érkező katonatiszt, amennyiiben rendfokozata magasabb volt a helyi csendőr parancsnokénál. Teljes egészében a vezetést a véderő tisztjei akkor vették át, amikor - a mozgósítás befejezésével - a katonai alakulatok teljes létszámmal felvonultak a határra.

A háborús tevékenységet közvetlenül megelőző időszakban a határszéli csendőr őrsökön nem csak a létszám változott meg, hanem a szolgálat jellege is módosult. A szolgálatot ugyan továbbra is járőrözéssel és figyeléssel látták el, de a járőrök sűrűsége és létszáma nőtt. 3-6 fős járőrök voltak vezényelhetők. Valamennyi járőrcsapatban 1 fő helyi ismerettel rendelkező csendőrnek kellett szolgálatot teljesítenie. Egy-egy meghatározott fontosabb irányban - folyamatosan, a nap bármely szakában - 2-3 járőrcsapatnak kellett tartózkodnia. Fő feladatik volt az ellenség felderítő tevékenységének megakadályozása. A Duna menti határőrizeti csendőrök feladatát a vizijárművek fokozott gonddal történő őrzése is képezte. A határőrizeti erők feladatát alkotta még a túloldalon észlelt csapatmozgásokról a katonai parancsnokság tájékoztatása. A határátkelőhelyek döntő többségét lezárták, szárnyanként csupán egy-két átkelőhelyen engedélyezték a forgalmat.

Mielőtt a regurális katonaság felvonul volna a határra, a mozgósítás során behívottakból is kaptak erősítést a határszéli csendőri erők. Határvédelmi szolgálatra elsősorban a megbízhatónak ítélt határmenti lakosokat hívták be, akik jelentős helyismerettel rendelkeztek. Előnyben részesítették azokat, akik saját lóval, kerékpárral rendelkeztek. ?ket lovastul, illetve kerékpárostul hívták be. A határvédelmi szolgálatra tervezett tartalékosoknak a mozgósítás elején be kellett vonulniuk a felszerelő bázisokra, majd innen kerültek a kijelölt állomáshelyeikre. A határszéli csendőri erőknek kötelességük volt a hozzájuk behívásra tervezett tartalékosok figyelemmel kísérése és a helyzetükben beállt változásokról (elköltözött, lovát eladta stb.) az illetékes katonai parancsnokság értesítése.

Az őrsök parancsnokainak a szolgálatot úgy kellett megszervezniük, hogy jusson idő elsősorban a fegyverfogások és a célzott lövés gyakorlására is. Erre lényegében a tartalékos állomány megérkezése után kerülhetett sor. A Magyar Királyi Csendőrségnél a tartalékosok megérkezése után a határ mentén húzódó vasútvonalak és az azok mellett kiépített távíró vonalak biztosítására, vasúti biztosító osztagokat hoztak létre. Minden vasútbiztosító osztag meghatározott vonalért felelt. Az osztagok pályaudvari őrségekre, vasúti műtárgyőrségekre és vonalszakasz-tartalékra oszlottak. A csendőr őrsök parancsnokainak a vasútbiztosító osztagokkal maximális együttműködést kellett megvalósítaniuk. Szükség esetén az osztagokat mindenben segíteniük kellett. A szomszédos országok fegyveres csapatainak betörése esetén az írásos dokumentációkat a parancsnoki állománynak meg kellett semmisítenie, és ha volt rá lehetőség védeni kellett az őrs körletét. Amennyiben a védelem reménytelennek látszott, lesállások beiktatásával kellett visszavonulniuk. Alkalmas helyeken, az ellenséges menetoszlopok elől elrejtőzve 200-300 méterről ösztűzet kellett zúdítani az ellenségre, majd a kavarodásban új lesállási helyet elfoglalniuk. A lehetőségekhez mérten meg kellett zavarniuk az ellenséges hadtáposzlopom meneteit, az éjszakai táborhelyek nyugalmát és a magányosan, vagy kis csoportokban haladó katonákat meg kellett semmisíteniük, illetve információszerzés céljából foglyul ejteniük. A szomszédos őrsöknek - a saját határszakaszuk őrzésének veszélyeztetése nélkül - segítséget kellett nyújtaniuk.

A határszéli csendőrség a katonai határőrizetre való áttéréskor teljes egészében a Császári és Királyi Hadsereg alárendeltségébe került. Helyzete bizonyos mértékig eltért az ugyancsak a dualista Magyarország belügyminisztériumának irányítása alatt álló Magyar Királyi Határrendőrségtől. A Magyar Királyi Határrendőrség - mivel az ország teljes határszakaszán funkcionált - nem került teljes egészében katonai felügyelet alá. A határszéli csendőrség azonban - mivel csak a szerb és román határ mentén állomásozott - a kérdéses határszakaszok hadműveleti területté válásával a Császári és Királyi Hadsereg alárendeltségébe jutott.

A Magyar Királyi Határrendőrségnek a hadműveleti területre eső kapitányságai és kirendeltségei megtartották szervezeti integritásukat, a területileg illetékes hadtestparancsnokság közvetlen és ideiglenes alárendeltségébe kerületek. A határszéli csendőrség csapatai az őrsök elhelyezési körleteinek alapvető bázisként való kiépítésével - sajátos alegységként ugyan, de - a felvonuló haderő hadrendjébe integrálódtak.

A Magyar Királyi Határrendőrségnek a hadműveleti területre eső szervezeti egységeinél a belső hierarchia és a szolgálatellátás jellege is jelentős mértékben módosult.

A magyar határőrizet a dualizmus időszakában nem volt militarizált tevékenység. A fegyveres erők csapatai békeidőben nem állomásoztak a határon. A határra felvonuló katonai erőknek nem volt helyismeretük. A határszéli csendőrség személyi állománya azonban széleskörű helyismerettel rendelkezett. Ennek elsősorban a mozgósítás kezdeti időszakában volt kiemelkedő jelentősége, de a későbbiek során is jól kamatozott a helyi viszonyok ismerete.

A határszéli csendőrség sorsa azonban nem úgy alakult ahogyan az a katonai tervekben szerepelt. Mivel Románia az első világháború kezdeti időszakában nem volt hadviselő fél, ezért az erdélyi határokon nem állomásozott számottevő katonai erő. A betörő román haderő csapatai a határszéli magyar csendőri erőket - a Magyar Királyi Pénzügyőrség határszéli szakaszaihoz hasonlóan - körbezárták és megsemmisítették. A magyar csendőrök és pénzügyőrök már nem tudtak visszavonulni. Harcoltak amíg tehették, sorsuk a megsemmisülés volt. A magyar haza határainak védelme során hősi halált halt több száz főnyi csendőr és pénzügyőr, valamint a határvédelmi szolgálatra hozzájuk a környező településekről bevonultatottak tettét megörökítő emlékmű létrehozásával az utókor még adós.