2017. november 19.

A helyi védelemtől a globális elkötelezettségig. Az Egyesült Államok biztonságpolitikájának története

Szerző: Magyarics Tamás

Amerika az amerikaiaké – mondta Monroe elnök, s ez sokáig meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját: nemcsak az európaiakat zárták ki az Újvilágból, hanem ők sem kívántak Európában szerepet vállalni. Két világháború tapasztalatainak tanulsága: egy újabb világégés végzetes pusztulással járna, nincs tere a kockázatnak. Az Egyesült Államoknak ott kell maradnia Európában, hogy összefogásra késztesse az európaiakat. S mindezt saját biztonsága érdekében.

Az Egyesült Államok külső biztonságát kezdettől fogva számos potenciális veszély fenyegette. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az észak-amerikai brit gyarmatok a kifejezés szorosabb értelmében nem győzték le katonailag az anyaországot: mindössze annyi történt, hogy a brit politikai vezetés, valamint a közvélemény nagyobb része arra a meggyőződésre jutott, hogy e gyarmatok Brit Birodalomban tartása nagyobb költségekkel jár, mint haszonnal, ezért nem érdemes további erőfeszítéseket tenni a háború folytatására. Nagy-Britannia azonban az új amerikai állam közvetlen szomszédja maradt Kanadában, továbbá a brit haditengerészet uralta a tengereket, s bármikor súlyosan sérthette volna az amerikai kereskedelmi vagy stratégiai érdekeket.

Európai vetélytársak
Az Egyesült Államoknak a britekkel szembeni kiszolgáltatottságát mutatja, hogy amikor a Nagy-Britannia európai lekötöttsége miatt könnyű győzelmet remélő James Madison elnök 1812-ben háborút provokált a különböző, valóban létező, de hadüzenethez meglehetősen csekély fajsúlyúnak látszó ellentétek miatt (kisebb határviták Kanadánál, halászati jogok), a brit csapatok 1814-ben nagyobb ellenállás nélkül szálltak partra a főváros környékén, és felégették Washingtont. Ez a háború volt az utolsó amerikai–brit összecsapás; ettől kezdve a két ország érdekei többnyire egybeestek, sőt: Nagy-Britannia léte és nemzetközi helyzete egyre inkább az amerikai biztonságpolitika egyik alappillérévé vált.

Az Egyesült Államok megszületésére rendkívül szerencsés csillagzat alatt került sor. Az új állammal szomszédos nagyhatalmak – Nagy-Britannia kivételével – vagy gyengének, vagy barátságosnak bizonyultak. A Floridát birtokló Spanyolország tengerentúli gyarmatbirodalma ekkorra már egyre inkább roskadozott, és a század első évtizedeiben az ország elvesztette dél-amerikai birtokait. Franciaország birtokolta ugyan a hatalmas Louisianát, de európai háborúi miatt nem gondolhatott arra, hogy szilárdan megvetheti a lábát Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok korábban francia segítséggel jött létre – a franciák a világméretű brit–francia vetélkedésben természetesen ellenségük ellenségét támogatták. 1803-ban azután Napóleon eladta Louisianát az amerikaiaknak, ezzel újabb nagyhatalom és potenciális fenyegetés tűnt el az észak-amerikai földrészről. A spanyolok lényegében hasonlóan cselekedtek 1819-ben, amikor Florida került az Egyesült Államok birtokába.

Az Egyesült Államok egyik alapvető nemzetbiztonsági érdeke az európai erőegyensúly volt: amennyiben egyetlen ország sem tesz szert döntő fölényre Európában vagy tágabb értelemben az eurázsiai térségben – melynek erőforrásai és gazdasági potenciálja nagyobbak voltak az Egyesült Államokénál –, akkor az amerikai biztonság lényegében nem kerül veszélybe. Az amerikai biztonságpolitika nyugodtan támaszkodhatott a két óceánra: az Atlanti-, illetve a Csendes-óceán egészen az 1950-es évekig hatékony pajzsként működött s páratlan biztonságérzetet adott az amerikaiaknak. Mindebből a korabeli amerikai vezetés azt a következtetést szűrte le, hogy az országnak nincs szüksége nagy állandó hadseregre, melyről a gyarmati időszakban rossz tapasztalatokat szereztek. Így a védelem feladata elsősorban az állami milíciákra hárult. Ez a gondolkodásmód gyakorlatilag a 19. század folyamán végig változatlan maradt: az amerikai hadsereg létszáma – kivéve a háborús időszakokat – a lakosság számának 0,1 százalékát tette ki, sőt 1897-ben a 72 milliós lakosságra mindössze 28 000 katona jutott.

Az izoláció kezdetei
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából létfontosságúnak számított a kereskedelem is, melynek feladata a gazdasági biztonság megteremtése volt. Ezen a területen az ország óhatatlanul szembekerült az európai nagyhatalmakkal. Az 1790-es években a francia forradalmi háborúk során az Egyesült Államok semleges maradt és megpróbált mindkét oldallal kereskedni, ami azt vonta maga után, hogy mindkét európai hadviselő fél hajói szabad prédának tekintették az amerikai hajókat a tengeren. A különböző érdekellentétek amerikai–francia tengeri háborúhoz vezettek, melynek az 1800-ban megkötött konvenció vetett véget. A megállapodás értelmében az Egyesült Államok egyúttal felmondta a Franciaországgal 1778-ban kötött barátsági és együttműködési szerződést is – s tette mindezt az új amerikai biztonságpolitikai doktrína jegyében.

Az amerikai történeti irodalomban hosszú időn át tartotta magát az a nézet, hogy az amerikai izolacionista külpolitika elméleti kiindulópontját az ország első elnökének, George Washingtonnak az 1796. szeptember 17-én közzétett búcsúbeszédében kell keresni. A leköszönő elnök arról beszélt, hogy az Egyesült Államoknak úgy kell fejlesztenie kereskedelmi kapcsolatait, hogy azok ne járjanak együtt politikai elkötelezettséggel. A kereskedelem révén az Egyesült Államok olyan fokú gazdasági biztonságra tehet szert, amelynek segítségével érvényre juttathatja semlegességét, illetve maga döntheti el, mikor választja a békét, és mikor a háborút. Washington leszögezte, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági céljait nem a tartós, hanem az átmeneti szövetségek biztosítják a legnagyobb mértékben. Mindebből világosan kiderül, hogy az izolacionizmus kezdettől fogva nem stratégiai, hanem csak taktikai megoldás volt, és az Egyesült Államokra a születése pillanatától jellemző – területi vagy/és gazdasági – expanziós politika is ezt a magyarázatot támasztja alá.

Az amerikai kereskedelmi és stratégiai érdekek korai egybeesésének legjobb példáját a haditengerészet szolgáltatja. A Franciaországgal, majd Nagy-Britanniával kialakult konfliktusokból leszűrhető egyik tanulság az volt, hogy erős haditengerészet nélkül az amerikai külkereskedelmi érdekeket és az ország katonai biztonságát nem lehet hatékonyan képviselni. A döntő lökést ezen a téren az észak-afrikai ún. Barbárpart kalózai ellen – hosszú ideig eredménytelenül – vívott háború jelentette a 19. század első évtizedeiben. Végül a Tripoli ellen 1815-ben indított támadás sikerrel járt, s ezután egy amerikai haditengerészeti egység őrjáratozott a Földközi-tengeren, majd hamarosan amerikai hadihajók jelentek meg a Karib-tengeren, a Csendes-óceán keleti medencéjében, a század második felében pedig a Távol-Keleten is – elég itt Matthew Perry kapitány nagy jelentőségű útjára gondolni az 1850-es évek közepén. Az USA tehát megkezdte védelmi övezetének fokozatos kiterjesztését.

A Monroe-doktrína
A minőségi ugrást ezen a téren az 1823. december 2-án meghirdetett Monroe-doktrína jelentette. A felbomló spanyol birodalom Dél-Amerikában hatalmi űrt hagyott maga után, melyet több európai nagyhatalom is szívesen betöltött volna. Az amerikai–brit érdekek egybeesése lényegében ekkor kezdődött: egyik ország sem szerette volna, ha újabb európai gyarmatosító jelenik meg Dél-Amerikában, ezért a brit flotta demonstratívan felvonult az Atlanti-óceánon. A britek kereskedelmi, az amerikaiak pedig kereskedelmi és stratégiai érdekeiket féltették az adott helyzetben. A britek közös amerikai–brit nyilatkozat kiadását javasolták álláspontjuk világos kifejtésére, az amerikai elnök, James Monroe és külügyminisztere, John Quincy Adams azonban az egyoldalú nyilatkozat mellett döntöttek. A köztudatba az „Amerika az amerikaiaké” elvként bevonult Monroe-doktrína kimondta, hogy a nyugati féltekén az európaitól eltérő politikai rendszer – azaz a monarchikus helyett köztársasági államforma – alakult ki; az amerikai földrészeken a jövőben az európai hatalmak nem alapíthatnak gyarmatot; az Egyesült Államok az európai politikai rendszernek a nyugati féltekére való kiterjesztését mint biztonságát veszélyeztető lépést fogja értékelni; cserébe az Egyesült Államok sem fog az európai belügyekbe beavatkozni.

A nyilatkozat elvi szempontból nagy jelentőségű volt, noha az európai hatalmak hivatalosan soha nem fogadták el azt, és az amerikaiak sem szereztek minden esetben érvényt az abban lefektetett elveknek – példa erre a Habsburg Miksa tragédiájával végződött francia beavatkozási kísérlet Mexikóban az 1860-as években. A Monroe-doktrína elvi síkon deklarálta az új amerikai biztonságpolitikai elvet: az Egyesült Államok nemzetbiztonságát immár mindkét amerikai földrészre, sőt az egész nyugati féltekére vonatkoztatták. Az elnökhöz csatlakozott a kor egyik vezető politikusa, Henry Clay is, aki arról beszélt, hogy természetes affinitás található az amerikai államok között, mégpedig a republikanizmus. Ekkor alakult ki az az elképzelés, hogy az amerikai államok egyetlen, egységes biztonsági zónát alkotnak.

Az elvi deklaráció mellett az egymást követő amerikai kormányok erőteljes lépéseket tettek az észak-amerikai védelmi vonal kiterjesztésére: Texas 1845-ben vált az unió tagállamává, majd a Polk-kormányzat 1846-ban háborút provokált Mexikóval, amelynek végén 1848-ban a Guadalupe Hidalgó-i béke értelmében az amerikaiak kezére került a mai Egyesült Államok egész délnyugati része (Kalifornia, Új-Mexikó, Utah, Arizona, Nevada államok és Texas egy része); a britekkel 1846-ban kötött Oregon-szerződés értelmében az USA részévé vált a mai Oregon, Washington, Wyoming, Idaho és Montana állam egy része. Ezzel az Egyesült Államok befejezte az óceántól óceánig való terjeszkedést, s gyakorlatilag komoly vetélytárs nélkül maradt Amerikában. Az amerikai szárazföldi védővonal az óceánok partjára került, ahol az amerikaiak erődítmények sorát építették ki az évek során.

Gazdasági-ideológiai terjeszkedés
Az Egyesült Államok vezetői minden külföldi beavatkozást – még akkor is, ha kizárólag nemzetbiztonsági okokból került arra sor, mint például 1953-ban Iránban vagy számtalan esetben Közép-Amerikában – ideológiai indokokkal magyaráztak. Az ideológiai terjeszkedésre a legjobb példát talán Woodrow Wilson elnök szolgáltatja: 1914–17 között háborút viselt Mexikóval szemben, hogy a mexikóiak „megfelelő embert” válasszanak országuk élére, az Egyesült Államok első világháborús célját pedig így határozta meg: „biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára”.

Wilson a Monroe–Clay-affinitásgondolatot kiterjesztette az egész világra. E gondolkodásmód gyökereit az amerikai izolacionizmus Washington mellett másodikként számon tartott „prófétájánál”, Thomas Jeffersonnál találjuk meg, aki az Egyesült Államokat egy „szabadságért való birodalomként” fogta fel. Wilson úgy vélte, hogy affinitás áll fenn az Egyesült Államok politikai intézményei és minden más olyan nemzet intézményei között, amelyek szabadságra és függetlenségre pályáznak. (Wilson ezzel a gondolattal is megelőzte korát: az elvet csak negyedszázaddal később, a második világháború alatt és után fogadta el az amerikaiak többsége.)

Kínában az egyenlő kereskedelmi esélyek jelszavával („nyitott kapuk”) próbált az Egyesült Államok felzárkózni a már ott lévő európai nagyhatalmak mellé. Az utóbbi esetében nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok egyetlen gyarmata a Fülöp-szigetek lett a századforduló környékén, s az USA módszeresen szerezte meg a Távol-Kelet felé vezető út mentén fekvő stratégiai fontosságú (szénfelvétel, hadihajóbázis stb.) kisebb-nagyobb szigeteket Hawaiitól a Midway-szigetig. Az észak-amerikai gazdasági-területi-ideológiai terjeszkedést tehát közép- és dél-amerikai, majd távol-keleti gazdasági-ideológiai terjeszkedés követte.

Az amerikai biztonságot meghatározó és garantáló többé-kevésbé stabil nemzetközi helyzet a 19. század vége felé kezdett megváltozni. A német egyesítés után megingott az európai erőegyensúly, ami az amerikai nemzetbiztonság egyik alappillérét alkotta. Az európai hatalmak ugyanakkor elkeseredett küzdelmet folytattak a tengerentúli gyarmatokért és piacokért. A Távol-Keleten Japán az 1860-as évek után a modernizálás útjára lépett, és egyre erősebb vetélytársként jelentkezett a Csendes-óceánra – mint létfontosságú gazdasági élettérre és védelmi vonalra – féltékenyen vigyázó amerikaiakkal szemben.

Az Egyesült Államokban is döntő változások zajlottak le a 19. század második felében. A polgárháború óriási energiákat szabadított fel, s a belső viszály lezárulásával addig nem látott mértékű ipari fejlődés vette kezdetét. A transzkontinentális vasútvonalak kiépítésével, a távíró-, majd a telefonkapcsolatok megteremtésével végleg és gyakorlatilag is az unióba integrálták a nyugati területeket. Megszületett a nagyipar és a tömegtermelés, s egyre nagyobb szükség volt megfelelő piacok biztosítására. Az amerikai kongresszus már 1883-ban határozatot hozott a haditengerészet fejlesztéséről, mely mindig is kettős, biztonsági és kereskedelmet biztosító feladatot látott el.

A hadiflotta fejlesztéséhez Alfred Thayer Mahan munkássága jelentette – többek közt – az ideológiai hátteret, akinek a nézeteit olyan vezető politikusok is elfogadták, mint a későbbi elnök, Theodore Roosevelt (1901–09). Mahan érvelése szerint a kisebb flottaegységek alkalmasak ugyan a kereskedelem és a part menti védelem feladatainak ellátására, de a nemzetbiztonságot ténylegesen csak egy olyan „koncentrált flotta” biztosíthatja, amely képes „a tengerek feletti uralom megszerzésére”. Véleménye szerint a világ erőegyensúlya Eurázsiában dől el, de az oda vezető tengeri utak ellenőrzése döntő szempont a küzdelem kimenetelében. A megfelelő hadiflotta azonban önmagában nem elegendő: szükséges még a haditengerészeti támaszpontok létesítése, az ellátási útvonalak biztosítása, szükség esetén megfelelő területek elfoglalása – azaz egy egész birodalom felépítése.

Az Egyesült Államok vezetése – mindenekelőtt Theodore Roosevelt – nem késlekedett a lehetőségek kihasználásában és a biztonsági övezet további kiterjesztésében. 1898-ban az USA hadat üzent Spanyolországnak, s a „ragyogó kis rövid háborúban” gyakorlatilag megszerezte Kubát és a Fülöp-szigeteket. Ezzel azonban az Egyesült Államok kiszolgáltatottabb helyzetbe került a tengereken, mivel az új kötelezettségek az addiginál is jobban „széthúzták” a hadiflottáját. Parancsolóan szükségessé vált a két óceán közötti gyors és biztonságos átjárás megteremtése. A Panama-csatornát 1914-ben adták át, s ezzel az amerikaiak óriási stratégiai előnyre tettek szert a többi nagyhatalommal szemben.

Roosevelt elnök a Monroe-doktrínához csatolt ún. kiegészítésében az európai hatalmak és a dél-amerikai országok között folyó gazdasági jellegű vitát kihasználva bejelentette, hogy a jövőben az Egyesült Államok magának tartja fenn a jogot az utóbbi országokkal kapcsolatban felmerült nemzetközi viták elintézésére, azaz az USA mindkét amerikai földrészen – Kanadát kivéve – hegemóniára tett szert. A Roosevelt-kiegészítés közvetlen előzményének az 1890-es évek közepén kiújult brit–venezuelai határvita tekinthető, amelyben a dél-amerikai fél az Egyesült Államokat kérte fel döntőbírónak. Az eset kapcsán 1895-ben az akkori amerikai külügyminiszter, Richard Olney kijelentette, hogy az „Egyesült Államok gyakorlatilag szuverén hatalom ezen a kontinensen”.

Wilson és az első világháború
Az első világháború alatt összeomlott az előző évszázadban uralkodó európai erőegyensúly, s Oroszországnak a háborúból való kiválása után a hatalmi viszonyok radikális megváltozása fenyegetett, hiszen Németországnak, illetve a központi hatalmaknak esélyük volt a végső győzelemre. Az Egyesült Államoknak hagyományosan értelmezett biztonsági meggondolásokból be kellett avatkoznia a háború menetébe, és létre kellett hoznia egy új erőegyensúlyt. Az európai egyensúly esetleges megbomlása mellett Amerikában sokan attól is féltek, hogy a németek győzelmük esetén lezárhatják a tengeri utakat, márpedig ez az USA elsődleges biztonsági érdekeit sértené.

A német veszély az amerikai politikai intézményrendszerre közvetett fenyegetést jelentett: a Németország elleni fellépés – Wilson elnök bizalmasa, Edward Mandell House szavaival – „katonai nemzetet csinálna az Egyesült Államokból”, amivel szemben az ország megszületésének pillanatától súlyos ellenérzésekkel viseltetett a lakosság döntő többsége. A 20. század során az USA még kétszer ismételte meg ezt a beavatkozást: a második világháborúban és a hidegháborúban. Igen figyelemreméltó, hogy a 19. század végéig minden esetben az Egyesült Államok határozta meg, hogy mikor, kivel s hogyan fog háborúba lépni, a 20. században viszont az egymást követő nemzetközi válságok kényszerítették Amerikát cselekvésre.

Az első világháború abból a szempontból is fordulópont az amerikai biztonságpolitika történetében, hogy biztonsági érdekeit immár katonailag igyekeztek biztosítani. Igaz, a békekötés után egyik napról a másikra demobilizálták a hadsereg döntő részét. Woodrow Wilson elnöknek (1913–21) más elképzelései voltak a háború utáni biztonságról, mint a katonák többségének. Wilson egy olyan új nemzetközi keretet szeretett volna biztosítani az amerikai biztonsági érdekek védelmének, amely a kollektív biztonságon nyugszik és a konfliktuskezelés helyett a konfliktusmegelőzésre helyezi a hangsúlyt. Az eszközt a Nemzetek Szövetségében vélte megtalálni, de elképzelése elutasításra talált az Egyesült Államokban.

A Nemzetek Szövetségének alapszabályai közül az egyik kimondta, hogy amennyiben egy tagállamot nem provokált támadás ér, akkor a többi aláíró fél köteles segítséget nyújtani az áldozatnak. Az elv ellentétes volt a washingtoni gondolattal, amely elutasított minden tartós nemzetközi kötelezettségvállalást. Az Egyesült Államokban sokan úgy vélték: Európában helyreállt az erőegyensúly, tehát az amerikai biztonság nincs veszélyben, ezért felesleges kötelezettségeket vállalni. Az amerikaiak többsége ekkor még nem volt hajlandó elfogadni Wilson elnök azon gondolatát, hogy az amerikai biztonság feltételei legalább annyira a nyugati féltekén kívülre, mint azon belülre esnek. Ennek elfogadására csak Pearl Harbor megtámadása (1941. december 7.) után kerül sor.

A biztonságpolitika katonai komponensének háttérbe szorulását elsősorban az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek szinte tökéletesen megfelelő nemzetközi viszonyok magyarázzák. Calvin Coolidge elnök 1926-ban találóan összegezte országa biztonsági helyzetét a kongresszusnak küldött éves jelentésében: „Az amerikaiak általában nincsenek tudatában annak, milyen szerencsés nemzetközi helyzetben élnek. Nincsenek hagyományos ellenségeink. Nincsenek határvitáink. Nem rendelkezünk olyan területtel, amelyet mások meg szeretnének szerezni; másoknak pedig nincsenek olyan területei, amelyeket mi szeretnénk megszerezni. A határaink biztonságosak. Senkitől sem félünk, és senki sem fél tőlünk.”

Ingatag nemzetközi helyzet
Az első világháború következtében Németország, a feltörekvő, fő európai rivális kidőlt a sorból, az orosz forradalom és a polgárháború következményei lefoglalták a szovjet vezetést, s a győztes európai nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország is meggyengülve kerültek ki a világméretű összecsapásból. Ezzel szemben az Egyesült Államokban végbement a második ipari forradalom, olyan új iparágak születtek, mint az elektronika, a vegyipar vagy a gépjárműipar, és az amerikai vállalatok kapcsolataikkal behálózták az egész világot. A kormányzat azonban gazdasági téren sem volt hajlandó kötelezettségeket vállalni, sőt, az évtized elején és végén hozott vámtarifatörvényekkel gyakorlatilag kizárta a külföldi versenyt az amerikai piacokról. A globalizálódó amerikai érdekek azonban ingatag nemzetközi erőegyensúlyon múltak.

A harmincas évek elejétől egyre sűrűsödtek a nemzetközi erőegyensúly elleni japán, német és olasz támadások, melyekre azonban erélytelen amerikai válaszok születtek. Japán 1931-es mandzsúriai agressziójára a Hoover–Stimson-doktrína volt a válasz, mely leszögezte: az Egyesült Államok nem fogad el fegyverek segítségével történt határváltoztatást. A szankciókról azonban nem esett szó a dokumentumban. Az 1935-ös abesszíniai olasz agresszió, valamint egy évvel később a spanyol polgárháború mindössze a semlegességi törvények meghozatalára sarkallta az amerikai törvényhozókat, azaz újfent elutasították a globális kötelezettségvállalást. Az 1938. szeptemberi müncheni egyezménynek is mindössze a második világháború után volt hatása az amerikai biztonságpolitikai gondolkodásra: „München” egyet jelentett a meghátrálással, amelyért később súlyos árat kell fizetni (az 1991-es öbölháború előtt erre hivatkozva utasították el sokan az esetleges tárgyalásos rendezést Szaddám Huszeinnel).

Az évtized végén azonban már nem lehetett tovább halogatni bizonyos döntéseket. A kongresszus 1938-ban felhatalmazást – s ami még fontosabb, pénzt – adott az ún. két óceán haditengerészeti programhoz (a végleges törvény 1940-ben született meg), amely biztosította, hogy az Egyesült Államok mindkét óceánon azonnal hadra fogható hajóhaddal rendelkezzen. 1939-ben, a háborút közvetlenül megelőző nemzetközi válság során már egyértelműen Németországot tekintették fő veszélyforrásnak az Egyesült Államok biztonságára, s ennek megfelelően adott esetben ellene kívánták összpontosítani a fő erőket. Pearl Harbor után a haditengerészet néhány vezetője megváltoztatta korábbi álláspontját, de a szárazföldi erőkkel, a légierővel s főleg az elnökkel szemben nem tudták érvényesíteni álláspontjukat.

Globális biztonságpolitika
1940-ben az Egyesült Államok történetében először vezettek be békeidőben sorozást. S ekkor, még a háborúba lépés előtt, „kopernikuszi fordulat” következett be az USA biztonságpolitikájában. Az amerikai elnökök korábban következetesen elutasították azt az elvet, mely szerint nem amerikai nemzetek fontosak lehetnek az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. Franklin D. Roosevelt viszont kijelentette, hogy az ország biztonsága szempontjából Nagy-Britannia függetlensége létfontosságú. Ennek első jelét az 1940 nyarán nyélbe ütött „rombolók bázisokért” megállapodás jelentette, melynek eredményeképpen az Egyesült Államok (a mahani eszme győzelmeként) egy sor haditengerészeti bázist nyert a világ különböző pontjain.

Még jelentősebb lépésre került sor 1941 márciusában: a kölcsönbérleti szerződés törvénybe iktatásával az amerikai elnök felhatalmazást kapott a kongresszustól, hogy az USA biztonsága szempontjából általa létfontosságúnak ítélt országoknak nagyarányú gazdasági segítséget nyújthasson a háború alatt. Itt már szó sem volt az amerikai államokról vagy akár a nyugati földtekéről, de még csak a „szabadságra és függetlenségre” törekvésről sem: egyszerűen egy globális „üres csekket” kapott az elnök, amelyet belátása szerint használhatott fel.

A gazdasági globalitást azután a politikai követte Wilson szellemében: az 1941 augusztusában aláírt Atlanti Charta magában foglalta a Franklin D. Roosevelt által megfogalmazott ún. négy szabadság elvét is (vallásszabadság, szólásszabadság, valamint a nélkülözéstől és félelemtől mentes élet). Végül az Egyesült Államok 1941. decemberi hadba lépésével a globális biztonságpolitika harmadik komponense, a katonai is a helyére került – és a háborút követően mindhárom ott is maradt.

A második világháború és következményei az Egyesült Államokat véglegesen a világ színpadának közepére tolták. Az Egyesült Államok talán még az első világháborút követőnél is kedvezőbb nemzetközi helyzetbe került. Három korábbi nagyhatalom, Európában Németország és Olaszország, Ázsiában Japán súlyos vereséget szenvedett; két másik európai nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország ugyan a győztesek között szerepelt, de mindkettő súlyosan meggyengülve került ki a világméretű konfliktusból, és hamarosan a második sorba süllyedt; a másik igazi győztes, a Szovjetunió pedig hatalmas károkat szenvedett és gazdaságilag soha nem vált az Egyesült Államok vetélytársává. A kedvező nemzetközi politikai és gazdasági helyzet mellett az Egyesült Államok katonailag is minőségi fölénybe került a többi országgal szemben azáltal, hogy 1949-ig monopóliumot élvezett az atomfegyverek területén.

Az Egyesült Államok számára rendkívül kedvező nemzetközi helyzet azonban kötelezettségekkel is járt. A Szovjetunió és a kommunizmus jelentette nemzetközi kihívás miatt nem lehetett megismételni az első világháború utáni katonai és politikai visszavonulást. Másrészt, az amerikai biztonság alappillérei közé tartozó brit garancia a nemzetközi tengeri utak nyitva tartására, illetve az európai erőegyensúly biztosítására a múlté lett. Nagy-Britannia 1947 elején jelezte, hogy nem képes további segítséget nyújtani a külső kommunista erők által támogatott baloldaliak ellen harcoló görög kormánynak, s hasonló volt a helyzet Törökországgal is. A helyzetet súlyosbította, hogy mindkét ország a hagyományos orosz terjeszkedési irány útjába esett, és a nyugatiak mindenképpen el akarták kerülni a szovjet megjelenést a Dardanelláknál, a Földközi-tengeren és a Közel-Keleten. Az adott helyzet az amerikai biztonsági érdekek és védelmi övezet partikuláris megfogalmazását kívánta volna, ám Truman elnöknek 1947. március 12-én a kongresszushoz küldött üzenetében egybefonódtak a politikai, katonai és ideológiai meggondolások, és az Egyesült Államok biztonsági érdekei globális méretekben fogalmazódtak meg. Tehát bezárult az a kör, amely az észak-amerikai földrészen való terjeszkedéssel kezdődött („sorsszerű elhivatottság”), az amerikai földrészek biztonságával (Monroe-doktrína), majd a távol-keleti esélyegyenlőséggel („nyitott kapuk”) és a hasonló berendezkedésű, „szabadságra és függetlenségre” vágyó országok támogatásával (wilsonizmus) folytatódott. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor az Egyesült Államok minden országot, mindenhol a világon támogat, amennyiben annak biztonságát az ország vezetői lényegesnek ítélik meg az USA biztonsága szempontjából. A második világháború után kialakult kétpólusú világ, „zéró összegű játék” szemléletmód miatt az amerikai védelmi vonalak immár Európa közepén, a „vasfüggöny” mentén, illetve Ázsiában, az 1949-ben kommunistává lett Kína körül húzódtak, több ezer kilométeres távolságban az USA határaitól.

Katonai szövetségek hálója
Az amerikai nemzetbiztonsági meggondolások egyre nagyobb mértékben a katonai komponensre szorítkoztak, jóllehet a gazdasági szempontok is komoly szerepet kaptak a Marshall-terv formájában. 1947-ben sor került az integrált védelmi minisztérium s az integrált hírszerzés (CIA) létrehozására, valamint a nemzetbiztonságban érdekelt kormányszervek tevékenységének összehangolására a Nemzetbiztonsági Tanács felállításával. A következő években tovább központosították a nemzetvédelmi döntéshozó mechanizmust, s egyre nagyobb hatalmat adtak a mindenkori védelmi miniszter kezébe. Ezzel kialakult az a belső nemzetbiztonsági struktúra, amely hatékonyan biztosította az amerikai érdekek figyelembevételét külföldön, ám a jeffersoni demokratikus intézményrendszert féltők körében komoly aggodalmakra adott okot, s az ötvenes évek végén még a volt tábornok, Dwight D. Eisenhower elnök is felhívta a figyelmet az „ipari-katonai komplexumban” rejlő, azaz az Egyesült Államok biztonságára belülről leselkedő veszélyre.

A szervezeti változtatások nem adtak választ arra a kulcskérdésre sem: hogyan kívánja az Egyesült Államok biztosítani a folyamatosan gyarapodó és az amerikai katonai doktrínában egyre nagyobb szerepet kapó nukleáris fegyverekkel szövetségesei védelmét egy hagyományos fegyverekkel vívandó háború esetén? Ugyancsak Eisenhower adott először hangot annak az aggodalomnak, hogy a hidegháború belülről is alááshatja az amerikai nemzetbiztonságot, ha a világméretű kötelezettségvállalás miatt nem jut elegendő anyagi forrás a társadalmat feszítő problémák: a szegénység, a munkanélküliség, a bűnözés vagy a polgárjogi kérdés megoldására. Mindennek ellenére az egymást váltó amerikai kormányzatok folyamatosan építették ki az előretolt védelmet biztosító katonai szövetségeket, valamint egy sor kétoldalú katonai szerződést kötöttek olyan országokkal, amelyek nem voltak tagjai egyik regionális jellegű csoportosulásnak sem.

A katonai szövetségek sorát az 1947-ben kötött Riói Paktum nyitotta meg, mely még a hagyományos védelmi periférián belül volt, amennyiben kollektív védelmet szavatolt a részt vevő amerikai országoknak, egy téren azonban gyökeres változást hozott az addig hűen követett washingtoni elvekhez képest: ez volt az első katonai szerződés, amelyet az Egyesült Államok békeidőben és hosszabb időszakra kötött más államokkal. Jelentőségét tekintve azonban az 1949. április 4-én létrejött Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) emelkedik ki a regionális katonai-politikai-gazdasági integrációs szervezetek közül.

A szerződéssel az Egyesült Államok intézményes garanciát vállalt az európai erőegyensúly fenntartására. Ebben a helyzetben Európa jelentette a főfrontot a két nem európai nagyhatalom közötti katonai egyensúly biztosításában. Ezután következett a Csendes-óceán déli medencéjének biztonságára felügyelő ANZUS létrehozása Ausztráliával és Új-Zélanddal 1951-ben, s még ugyanebben az évben az USA kétoldalú katonai szövetségi szerződést kötött a Fülöp-szigetekkel és Japánnal, majd 1953-ban Dél-Koreával. Az ázsiai szárnyat az 1954-es Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) biztosította be. Az európai és ázsiai harapófogó két szárát pedig az 1955-ben alapított Bagdadi Paktum (később CENTO) kötötte össze.

Tehát a második világháborút követő tíz évben az Egyesült Államok egy óriási kiterjedésű, globális biztonsági övezetet hozott létre, mely szinte hermetikusan elzárta a szovjet és kommunista fenyegetéstől. Ez az ütközőzóna katonai, politikai, gazdasági s nem utolsósorban ideológiai szűrőként is működött. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az USA különböző kormányzatai miért reagáltak szinte hisztérikusan az olyan, katonailag nem igazán számottevő fenyegetésekre, mint a Castro-rezsim kubai jelenléte vagy a Daniel Ortega vezette nicaraguai sandinista kormány létrejötte. Még az 1947-es görög válság kapcsán jegyezte meg a későbbi amerikai külügyminiszter, Dean Acheson, hogy „egyetlen rothadt alma megfertőzheti az egész láda tartalmát”, azaz az amerikai védelmi vonal mögé befészkelődő kommunista eszme láncreakciót indíthat el.

Az amerikai biztonságpolitika gazdasági komponensét a háború alatt és közvetlenül utána létrehozott globális és regionális gazdasági szervezetek jelentették. Így az 1944-es Bretton Woods-i konferencia eredményeképpen megszületett a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, melyekben az Egyesült Államok egyrészt az erős dollár, másrészt pedig a befizetett összegek arányában elosztott szavazatok alapján vezető szerepet biztosított magának. A regionális gazdaságpolitikát volt hivatott biztosítani 1948-tól kezdődően az Európai Újjáépítési Program, azaz a Marshall-terv, amelynek politikai vetülete – a kommunizmus nyugat-európai térnyerésének megállítása – szintén fontosnak bizonyult.

A regionális Marshall-tervet újabb globális gazdasági intézkedések követték: Truman elnök 1950-ben hirdette meg a negyedik pont programot, amely gazdasági és technikai segélyt helyezett kilátásba az arra rászoruló – és természetesen az USA szövetségi rendszereibe tartozó – országok számára. Különböző embargós listák tiltották stratégiai anyagok vagy fejlett technológia eladását a kommunista országoknak (COCOM és CHINCOM, az utóbbi Kínára vonatkozott). Az amerikai közvélemény döntő többsége támogatta a kormányzat fenti lépéseit és a védelmi kiadások folyamatos növelését – különösen a Nemzetbiztonsági Tanács 1950-ben hozott 68-as számú határozata után, amikor egyik napról a másikra megháromszorozták a védelmi kiadásokat.

Tömeges feltartóztatás, rugalmas válaszadás
A hidegháborús években az amerikai hadászati stratégia meghatározó elve a feltartóztatás volt, azaz a szovjet és kommunista erők további térnyerésének megakadályozása. Kérdéses volt azonban a feltartóztatás mikéntje. Az Európában fennálló óriási szovjet szárazföldi erőfölényt (170-nél is több szovjet hadosztály nézett szembe 14-15 nyugatival) az amerikai stratégiai légierő egyenlítette ki, amely ekkor még hatékony elrettentő erőnek számított az európaiak szemében is, hiszen az Egyesült Államok „büntetlenül” használhatta volna ezeket a fegyvereket egy konfliktusban, mivel a Szovjetunió nem rendelkezett nukleáris fegyverekkel. Ez az alaphelyzet egészen az 1950-es évek végéig fennállt annak ellenére, hogy a Szovjetunió 1949-ben felrobbantotta az első atombombáját és 1953-ban az első hidrogénbombáját (az USA egy évvel korábban), a szovjetek ugyanis nem rendelkeztek olyan célba juttató berendezéssel, amellyel elérhették volna az Egyesült Államok területét.

A haderő nukleáris komponensére hagyatkozás a John Foster Dulles külügyminiszter által 1954. januárban meghirdetett tömeges elrettentés doktrínájában tetőzött, amelynek lényege az volt, hogy az Egyesült Államok a nyugati világot ért, akár hagyományos fegyverzettel végrehajtott támadás esetén is nukleáris csapással válaszol. Ez a katonai stratégia két okból bukott meg az évtized végére. Egyrészt túlságosan merevnek bizonyult: helyi konfliktusokat nukleáris háborúvá fejlesztett volna, ami végső soron nem állt az Egyesült Államok érdekében; másrészt feszített ütemű rakétafejlesztéssel a szovjetek ledolgozták a célba juttatás terén mutatkozó hátrányukat.

Az 1957-ben fellőtt első szovjet szputnyik szinte sokkolta az amerikai – és közvetve a nyugat-európai – védelmi tervezőket, politikusokat és a közvéleményt is. 1957-ben az Egyesült Államok gyakorlatilag elvesztette nemzetbiztonsága tartópillérét, a két óceán jelentette védőpajzsot. Ettől kezdve az USA területe is elérhetővé vált a szovjet nukleáris csapásmérő eszközök számára, s ez a tény a védelmi doktrína gyökeres átalakítására sarkallta az 1961-ben hivatalba lépett Kennedy-kormányzatot.

A tömeges feltartóztatást a rugalmas válaszadás katonai doktrínája követte, azaz a nukleáris csapás helyett – adott esetben – ugyancsak hagyományos fegyverekkel indított ellentámadás elve. Az USA nyugat-európai szövetségesei ebből a fordulatból azt a következtetést vonták le, hogy az amerikaiak elképzelhetőnek tartanak egy, a második világháborúhoz hasonló, pusztító háborút Európa területén hagyományos fegyverekkel, hogy az atom ütőerő bevetésével ne kockáztassák a szovjetek hasonló támadását az Egyesült Államok területe ellen. A következményt az angol és a francia önálló nukleáris erő kifejlesztésére tett még intenzívebb lépések jelentették.

A vietnami háború időszakában egyenlítődött ki igazán az amerikai és a szovjet nukleáris kapacitás, és ettől kezdve beszélhetünk a kölcsönös megsemmisítés elvéről, amikor a két nagyhatalom már elegendő nukleáris fegyverrel rendelkezik ahhoz, hogy egy ellene indított első csapás után képes legyen az ellentámadásra. A kockázatküszöb tehát olyan magasra került, hogy azt józanul gondolkodó ember meg sem kísérelhette átlépni. Többek között ez a meggondolás ültette a tárgyalóasztal mellé az amerikai és a szovjet felet 1969-ben, hogy megbeszéléseket kezdjenek a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról. Az eredmény azonban lényegében csekély volt: az 1972-ben megkötött SALT–I szerződés mennyiségi korlátokat szabott ugyan a rakétaelhárító rakétarendszerek számának (2–2), valamint a rakétaindító berendezések mennyiségét is maximálta, de ezzel csak felgyorsította a minőségi fejlesztést, elsősorban a több robbanófejet is szállítani képes, ún. fürtösfejű rakéták esetében.

A biztonságpolitika alapelvei
Az Egyesült Államok nemzetbiztonságát biztosító rendszer tehát az 1970-es évekre teljesen kiépült. Elemei az alábbiak voltak: (1) globális és regionális nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ, a GATT stb.; (2) a megkötött multi- és bilaterális katonai szerződések a világ több mint 70 országával; (3) a közvetlen szerződéses viszonyban nem lévő országok egy részének – elsősorban gazdasági jellegű – támogatása; (4) egy meglehetősen nagy létszámú, aránylag megfelelően integrált és csúcstechnológiával rendelkező hadsereg; (5) megfelelő elrettentő erő felvonultatása mindenekelőtt a légi, vízi és földi nukleáris erő segítségével; és (6) jól működő gazdaság, mely biztosítja a forrásokat a nemzetbiztonság belföldi és külföldi komponense számára egyaránt, amennyiben belső társadalmi békét és aránylag magas katonai kiadásokat tesz lehetővé.

A „Vietnam-szindróma”, vagyis az a következtetés, hogy amerikai katonákat kizárólag közvetlen amerikai érdekek kockán forgása esetén szabad bevetni, még hosszú ideig meghatározta az amerikai katonai tervezést, s hatása kimutatható az ún. Weinberger-doktrínában is. Caspar Weinberger védelmi miniszter 1984. novemberi beszédében az alábbi feltételeket szabta az amerikai csapatok külföldi bevetésének: (1) kizárólag akkor szabad amerikai katonákat a tengerentúlon bevetni, ha létfontosságú amerikai érdekekről van szó; (2) amennyiben erre sor kerül, a győzelem szándékával és ennek megfelelő eszközök felhasználásával kell ennek megtörténnie; (3) bevetés esetén világosan és előre meg kell határozni az elérendő katonai és politikai célokat; (4) a célokat és a bevetett egységek erejét összhangba kell hozni, illetve tartani a konfliktus alatt; (5) az amerikai csapatok külföldi bevetésénél biztosítani kell a kongresszus, illetve az amerikai nép támogatását; de (6) csak a legvégső esetben szabad a katonákat bevetni egy konfliktus megoldására. A doktrína gyakorlati alkalmazására az 1991-es öbölháborúban került sor, jóllehet nem ennek nevében vetették be az amerikai katonákat Szaddám Huszein seregei ellen.

A nyolcvanas évek végétől bekövetkezett forradalmi változásokkal megszűnt az amerikai biztonságra addig legnagyobb veszélyt jelentő szovjet katonai fenyegetés. Katonai téren a George Bush elnök által 1990. augusztus 2-án ismertetett új védelmi stratégia váltotta fel az elavult doktrínákat. A kiindulópont a teljesen új nemzetközi helyzet volt, amelynek alapelemeit a Szovjetunió és a kelet-európai országok demokratikus átalakulása, a regionális konfliktusok természetének változása, valamint az adta, hogy az Egyesült Államok szövetségesei maguk is egyre hatékonyabb katonai struktúrával rendelkeznek. A következtetés pedig az lett, hogy egy állam területe ellen elkövetett agressziót nem szabad válaszlépés nélkül hagyni, ám a válasznak szigorúan a nemzetközi jogi normákra kell támaszkodnia, s az államoknak kollektívan kell fellépniük a nemzetközi törvény megszegőivel szemben. A katonai struktúrát ennek megfelelően úgy kell átalakítani, hogy a nagy (nukleáris) ütőerőt képviselő, előretolt állásban lévő egységek helyett kisebb, rugalmasabb és az adott kihívásnak megfelelő válaszlépéseket adni tudó, azonnali vagy gyors reagálású erőket kell felállítani és kiképezni.

Az új védelmi stratégia másik eleme, a kollektív fellépés közvetetten kapcsolja össze a nemzetbiztonság külső és belső feltételeit: az Egyesült Államok a növekvő belpolitikai gondok (költségvetés kiegyensúlyozása, bűnözés visszaszorítása), általánosságban a nemzet egységének megőrzésére fordított óriási összegek miatt szeretné a közös védelmi és biztonsági feladatokat egyre inkább az abban közvetlenül érdekelt államok nagyobb anyagi részvételével megoldani.

A dominóelv

A vietnami háború külön fejezetet jelent az amerikai nemzetbiztonság második világháború utáni történetében. A Távol-Keleten az Egyesült Államok biztonsági érdekeinek hasonló kiterjesztéséről beszélhetünk, mint Közép- és Dél-Amerikában, majd pedig Európában (miközben Afrika szinte teljesen kimaradt, és még napjainkban is kimarad, az amerikai nemzetvédelmi tervezésből). A távol-keleti amerikai érdeklődés gyakorlatilag Matthew Perry 1850-es évekbeli japán útjával és az akkor megkötött kereskedelmi egyezménnyel kezdődött. Ezt követte a stratégiai fontosságú csendes-óceáni szigetek elfoglalása (Hawaii, Midway, Guam stb.), majd a Fülöp-szigetek megszerzése 1898-ban. Két év múlva került sor a „nyitott kapuk” elvének deklarálására Kínával kapcsolatban és a 20. század első felében számos egyezmény született a csendes-óceáni amerikai pozíciók védelmében.

Japán legyőzésével az Egyesült Államok kiváltságos helyzetbe került a térségben, amelyet sokan – mindenekelőtt az USA középnyugati és nyugati államaiban – fontosabbnak tartanak, mint az atlanti térséget. A két kommunista óriás – elsősorban Kína – azonban egyre nyíltabban megkérdőjelezte az amerikai befolyást a Távol-Keleten. A második világháborút követő években az amerikai védelmi vonalat Japánnál és – 1949 után – Tajvannál húzták meg, ami esetleg szerepet játszott a koreai háború kirobbanásában (1950. június 25.). Az amerikaiak saját országuk közvéleményével csak egyetlen módon fogadtathatták el a háborút: ha azt egy regionális konfliktus vagy akár a két Korea között zajló egyfajta polgárháború szintjéről globális jelentőségű problémává tudják emelni. Megszületett az ún. dominóelv, amelynek értelmében Ázsiában egy átfogó kommunista „nagy stratégia” van kibontakozóban: a Szovjetunió az egyik „szabad” országot a másik után kívánja elfoglalni, s az egész térséget kommunistává tenni. Az Egyesült Államok létfontosságú érdeke ebben a helyzetben – katonailag – az első „dominó” eldőlésének megakadályozása, míg politikailag és ideológiailag annak bebizonyítása, hogy a szabad piacgazdaság és a parlamenti demokrácia felsőbbrendű, mint a kommunizmus. Az ambiciózus politikai célokat viszont korlátozott katonai eszközökkel próbálták megoldani, elsősorban erre vezethető vissza a Vietnamban elszenvedett kudarc. Időközben kiderült, hogy a két kommunista nagyhatalom közötti ellentétek súlyosabbak, mint az amerikai–kínai, illetve az amerikai–szovjet ellentétek külön-külön, s a dominóelv a gyakorlatban nem működik.