Szerző: Németh György

Az ókori görögök az anyagi ellenszolgáltatás fejében végzett szexuális tevékenységnek legalább öt fajtáját ismerték: a rabszolgalányok, a bérelhető fuvoláslányok, a pornék és a hetairák szolgáltatását, valamint a szakrális prostitúciót. Az antik prostituáltak elitjét a hetairák képezték, míg a pornénak nevezett tucatörömlányok szolgáltatásai jóval olcsóbbak voltak, s az ő nevüket őrzi ma is a pornográfia, a „pornék lerajzolása” kifejezés.

Az ókori görögök különösebb korlátozás nélkül vásárolhattak és adhattak el rabszolgalányokat, az egyetlen feltétel az volt, hogy szabad születésű görögöket – háborús viszonyokat leszámítva – nem lehetett rabszolgasorba kényszeríteni. A rabszolgalányok tehát távoli vidékekről érkeztek, és többnyire görögül sem tudtak. Az athéni rabszolgapiacon Kr. e. 414-ben – egy felirat tanúsága szerint – thrák, káriai, szíriai, lüdiai, illír, szkíta és kolkhiszi lányokhoz, asszonyokhoz lehetett jutni. A háztartás számára megvásárolt nők a házimunka mellett bármilyen tevékenységet kötelesek voltak elvégezni, a tulajdonos igényei kielégítésének legfeljebb saját felesége szabhatott határokat.

Nevelési költség, bérleti díj
A rabszolganők ára többnyire jóval alacsonyabb volt, mint a fizikai munkára alkalmasabb férfiaké, de feltűnő, hogy a legdrágább szolgák között az írni-olvasni tudó, görögül kiválóan beszélő „értelmiségi” férfiak mellett lányokat is találunk, nyilvánvalóan a legszebbeket, legfiatalabbakat, akiknek az értéke az idő előrehaladtával természetesen jelentősen csökkent. Az említett feliraton a pontos árakat is feltüntették: a legolcsóbb férfi, egy káriai 105 drakhmát, a legdrágább, egy szíriai 301 drakhmát ért, míg egy káriai lánykához már 72 drakhmáért hozzá lehetett jutni, igaz, az egyik thrák nőért 220 drakhmát is elkértek. A figyelemre méltóan magas ár egyik magyarázata az lehet, hogy a thrákok – a görög világban szokatlan módon – vörösesszőkék voltak. Az árszínvonalról sokat elárul, ha hozzátesszük, hogy ekkoriban fél drakhma volt a bírói napidíj, s egy drakhmát tett ki a kézművesek napibére.

A szakrális, vagyis Aphrodité-szentélyekben űzött prostitúció keleti eredetű volt a görögöknél. Az Astarte- és Istar-szentélyek az ókori Keleten a prostitúció központjai, s a szerelemistennő „papnői” gyakran rabszolgasorban élő örömlányok voltak. A legnevezetesebb Aphrodité-szentélyek Korinthoszban és Szicíliában működtek. A korinthoszi szentélyben a Kr. e. 7–6. században mintegy ezer „papnő” nyújtott szakrálisan is megalapozott kielégülést a két kikötőjével az egyik legforgalmasabb kereskedővárosnak számító iszthmoszi településre vetődő matrózoknak. E hierodulék, vagyis szent rabszolganők természetesen vásárlással kerültek a szentély tulajdonába, illetőleg az ott dolgozó asszonyok lánygyerekei közül kerültek ki.

A pornoboszkoszok, vagyis lányokat futtató vállalkozók többnyire szintén rabszolgalányokból verbuválták az utánpótlást, de a kitett gyerekeket is összeszedték és fölnevelték. A neveltetés költségei azonban nem voltak lényegesen alacsonyabbak, mint az azonnal bevethető, vásárolt rabszolganők ára, és – a gyermekhalandóság miatt – a hosszú távú befektetés olykor nem is bizonyult kifizetődőnek. Ennek ellenére nem mondtak le a talált gyerekek felneveléséről, hiszen a kislányokat már nagyon fiatalon be lehetett fogni a háztartási munkába. Az ő erényeikre – bármily meglepő – legalább annyira ügyeltek, mint a tisztességes családok lányai esetében. Ennek anyagi okai voltak: a szűz lánnyal töltött első éjszaka ára igen borsos – legalább száz drakhma – volt a bordélyokban. A lányok napközben a felnőtt prostituáltakkal együtt szőttek-fontak, így teremtve meg egyrészt saját ruházatukat, másrészt a vállalkozó mellékkeresetét.

A vállalkozók a férfifogás fortélyain kívül zenére és akrobatikára, táncra tanították a lányokat, ezzel növelve értéküket. A görögöknél a férfiak lakomáin, szümposzionjain tisztességes nők nem jelenhettek meg. A vázafestményeken ábrázolt, auloszon (vagyis nem fuvolán) játszó vagy a férfiakkal együtt mulató, többnyire ruhátlan hölgyek a vállalkozóktól egy-egy estére bérelt örömlányok voltak. Athénban a fuvoláslányoknak szabott áruk volt. A „táncosnő” bérleti díja egy drakhmánál kezdődött, s a törvény előírása szerint egy lányért egy estére legfeljebb két drakhmát lehetett kérni. A városfelügyelők feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy ezt az árat senki ne hajtsa föl. Ha többen akarták ugyanazt az auloszos, hárfás vagy kitharás lányt kibérelni, nem lehetett ráígérni: a városfelügyelő sorsot vetett, és az vihette el két drakhmáért a lányt, akinek a szerencse kedvezett (az athéni piacgazdaság ezen a területen is meglehetősen korlátozott volt).

A hangszeres és más speciális tudással nem rendelkező tucatörömlányok, a pornék társadalmi összetétele meglehetősen tarka volt. Létezett az önmagát eltartó szabad, polgári vagy metoikoszi eredetű kisvállalkozó, akit olykor elszegényedett, netán hasonló tevékenységből kiöregedett anyja futtatott, de idetartozott a pornoboszkoszok által fenntartott „nagyüzemekben” tevékenykedő rabszolgalányok hada is.

A kissé mesés hagyomány szerint Athénban Szolón szabályozta először a prostituáltak tevékenységét (Kr. e. 594), megadóztatta őket, s ebből az adóból építtette – jellemző módon – a Közönséges (vagyis nem Égi) Aphrodité szentélyét. Az már valószínűtlenebb, hogy ő maga telepítette volna a nyilvánosházakat Athénba: Peiraieusz már Szolón előtt is jelentős kikötőváros volt, Athén pedig kereskedőváros, amelyben a távolról érkező matrózok és kereskedők „kiszolgálása” mindenféle szabályozás megjelenése előtt is működött.

Szabályozni amúgy is csak azt lehet, ami már létezik. Szolón talán kissé meglepőnek tűnő tettét a történetírók azzal indokolják, hogy a nagy törvényhozó harmincöt esztendőre emelte a férfiak házasodási életkorát, ezzel szabva gátat a fenyegető túlnépesedésnek, csakhogy a forróvérű ifjak így férjes asszonyok, illetve más fiatalemberek után kezdtek járni, ami a társadalmi békét komolyan veszélyeztette („egyre csak hibáztak és illetlenül botlottak is”).

A bordélyok pornéi a nyilvánosházak előtt sorakoztak hiányos öltözetben, és szinte erőszakkal vonszolták be magukhoz az arra járó férfiakat. Az egyoboloszos ár feltűnően alacsony (egy drakhma egyhatoda), igaz, ezért csak egy szeretkezés járt, nem egy teljes éjszaka, mint a fuvoláslányok esetében. A szolgáltatás igénybevétele nemcsak olcsó, hanem veszélytelen is volt: az antikvitás nem ismerte sem a szifiliszt, sem az AIDS-et. A férjes asszony szeretőjét viszont a férj tettenérés esetén a helyszínen büntetlenül agyonverhette!

Öntudatos hetairák?
A történetírásban a legtöbb szó általában az antik prostituáltak elitjét jelentő hetairákról (szó szerint „társnőkről”) esik, bár értékelésük többnyire kissé naiv és megszépített. Kétségtelen, hogy óriási társadalmi szakadék húzódott az egyoboloszos porné és az öntudatos hetaira között. Laisz például egy éjszakáért tízezer drakhmát (hatvanezer oboloszt!) akart kérni Démoszthenésztől, a szónoktól, akit az elképesztő összeg visszariasztott. Ennél persze egy átlagos hetaira lényegesen olcsóbb volt, igaz, általában nem esetenként kínálta magát, hanem hosszabb időre, így nem a szolgáltatását, hanem a hűségét kellett megfizetni.

Egy jobb hetaira hűsége nyolc hónapra egy talantont, vagyis hatezer drakhmát (36 000 obolosz) is megért. Mi került ennyibe? A hetairák a legszebb lányok közül kerültek ki, akik otthonosan mozogtak a legelegánsabb társaságokban is, nem okoztak botrányt, illedelmesen tudtak enni, inni, társalkodni, és kedvességük mellett nagy szerepet játszott szellemességük is. Mai hetairaképünket azonban egy olyan asszony határozza meg, aki valószínűleg sohasem volt hetaira, így e kép hamisra sikeredett. Ez az aszszony a milétoszi Aszpaszia, Periklész második – ha nem is teljesen hivatalos – felesége.

Aszpaszia milétosziként Athénban metoikosznak számított, így nem köthetett törvényes házasságot athéni polgárral, még Periklésszel sem. A kortársak rendkívül művelt, szellemes és csinos asszonyként emlékeznek meg róla, aki Szókratész körében is megfordult, s szónoki művészetét maga a mester és tanítványa, Platón is dicsérte (bár talán kissé ironikusan). A közvélemény azonban megbotránkozott azon, hogy Aszpaszia férfitársaságban jelenik meg, beleszól a beszélgetésekbe, sőt olykor éppen ő vezeti a társalgást.

Minthogy e korban csak prostituáltak mutatkoztak a szümposzionokon, s a nők, akiket ilyen lakomán láttak, mindenképpen rossz hírbe keveredtek, nem csoda, hogy elterjedt Aszpasziáról: ő is hetaira, sőt, bordélyházat vezet. Ennek azonban ellentmond két tény: egyrészt Periklész nem vállalhatta volna a rendszeres, nyilvános megjelenést egy cégéres ribanc társaságában, másrészt semmi olyan komolyan vehető adattal nem rendelkezünk, amely szerint Aszpaszia – azt leszámítva, hogy valóban külföldi volt – valaha is hetairaként tevékenykedett volna. Így aztán a szépséges, szellemes és művelt Aszpaszia dicsfénye rávetült olyan hetairákra is, akik csak szépek voltak, és drágák, de műveltek már nem nagyon.

A másik félreértést az önmagukat anyagilag fenntartó hetairák jelensége okozta: gyakran bennük látták a független, pénzkereső nők első történelmi példáját. A dologból annyi igaz, hogy a leghíresebb hetairák valóban a társadalmi elit köreiben forgolódtak. Rhodópisz például Pszammetikhosz fáraó barátnője lett, az idősebb Laisz Euripidész és Diogenész társaságában mutatkozott, Arisztipposz pedig könyvet írt róla. Timandra Alkibiadésszel élt együtt, lánya, a Démoszthenésznek ajánlatot tevő ifjabb Laisz pedig a festő, Apellész modellje volt. Thaisz Nagy Sándornak és I. Ptolemaiosznak szült gyermekeket, és Alexandroszt perzsa hadjáratára is elkísérte. Theodoté Szókratészt akarta megnyerni magának, Phrüné pedig Praxitelész szeretőjeként tett szert örök hírnévre: az ókor egyik leghíresebb szobra, a knidoszi Aphrodité mind a mai napig őrzi tündöklő szépségét. Phrüné aranyozott bronzszobra Delphoiban II. Philipposz és III. Arkhidamosz képmása között állt – ilyen dicsőség egyetlen nőt sem ért korábban. Amikor istentelenség vádjával bíróság elé állították, nem kisebb szónok kelt védelmére, mint Hüpereidész. Igaz, Phrüné felmentését az anekdota szerint csak azzal tudta elérni, hogy a bírák előtt fölfedte a nő keblét, s a bíróság úgy döntött, ilyen kebelben nem lakozhat istentelen lélek.

E néhány kivételes asszony sorsából azonban hiba lenne a hetairák ezreinek életére következtetnünk. A nő a görög társadalomban csak korlátozottan volt jogképes. Hivatalosan mindig gyámság alatt állt, eleinte apja, később férje járt el az ügyeiben, a megözvegyült idős asszonyokat pedig legidősebb fiuk képviselte. A fiatal örökösnőket a család, a nemzetség minél gyorsabban férjhez adta, mert az asszony nem irányíthatott egyedül egy családi gazdaságot: a törvény szerint ugyanis nem köthetett annál nagyobb értékű üzleteket, mint amennyibe egy véka gabona került. Az évi termés eladása, rabszolgák és ingatlanok adásvétele meghaladta a nők jogi lehetőségeit.

Egy hetaira jobb- és balsorsa
Még az olykor igen sikeres metoikosz származású üzletasszonyoknak is szükségük volt egy férfira, aki legalizálta üzleteiket és peres ügyekben eljárt az érdekükben. Így aztán az önállóan tevékenykedő hetaira lehetőségei is korlátozottak voltak: csak addig élvezhette önállóságát, míg senkivel sem került konfliktusba. Minél gazdagabb lett azonban, annál valószínűbb volt, hogy vagyonát a férfitársadalom valamely tagja könnyű prédának tekinti. Erre szolgál példaként egy Kr. e. 4. századi hetaira, Neaira sorsa, akinek peréről egy Démoszthenész neve alatt fennmaradt, de feltehetően nem általa írt szónoklat tanúskodik.

Neaira valószínűleg kitett gyerek volt, akit hat társával együtt egy kiöregedett prostituált, az éliszi felszabadított rabszolga, Nikareté vásárolt meg még kisgyermekkorában. Nikareté természetesen hivatalosan csak férje, Hippiasz gyámsága alatt köthetett ekkora üzleteket, persze ez a kettejük közötti otthoni erőviszonyokon mit sem változtathatott: a vállalkozó Nikareté volt. Az asszony fölnevelte a kislányokat, behajtotta az első éjszakájukért járó busás jövedelmet, majd eladta őket más vállalkozóknak. Neairát és nővérét, Metaneirát azonban magánál tartotta, és belőlük élt. Jó nevelést biztosított a lányoknak, így nem csoda, hogy Metaneira magába bolondította a kor egyik legnevesebb szónokát, Lüsziaszt, akiről még Platón is írt egy dialógust. Neaira eleinte anyjával és nővérével utazgatott a nagyobb ünnepekre, ahol jelentősebb forgalomra lehetett számítani, majd anyjával Korinthoszban telepedett le, ahol egy költő és egy színész kitartottja lett. A két korinthoszi fiatalember óriási összegért, háromezer drakhmáért megvásárolta, majd lehetőséget adott neki, hogy kétezer drakhmáért fölszabadítsa magát a rabszolgasorból. Neaira ezt meg is tette, de a pénz egy részét a léha Phrünióntól kérte kölcsön, így, bár hivatalosan felszabadult, ki volt szolgáltatva Phrüniónnak. Az athéni aranyifjú botrányos életet élt, és ebben – ha nem is hű – társa volt Neaira: egy alkalommal a hűségét megvásároló szeretőjét megcsalva oly számos férfival feküdt le, amit már Phrünión is megelégelt. A botrányos jelenet után Neaira Megarába menekült, de Phrünión lakásából nem csupán saját ingóságait vitte magával.

A Hellasz történetét évtizedekre meghatározó leuktrai csata (Kr. e. 371) – a Thébai és Spárta között folyó háborúban – Neaira életén is nyomot hagyott: forgalma visszaesett, így kénytelen volt újra összeállni egy férfival. Az athéni besúgó, Sztephanosz olyan lehetőséget villantott föl Neaira előtt, amelyről – mint felszabadított rabszolga – nem is álmodhatott. Sztephanosz hajlandó volt Neairával együtt élni (feleségül nem vehette, mert az athéni törvények ezt nem tették lehetővé, hiszen a nő külföldi volt), sőt, gyerekeit sajátjának ismerte el, de azt állította, hogy nem Neaira az anyjuk, hanem az ő előző, athéni származású felesége szülte őket, így biztosította, hogy athéni polgároknak számíthassanak. Ennek fejében Sztephanosz ingyen részesült az asszony kegyeiből, sőt az egész család Neaira jövedelméből élt.

Sztephanosz kiegyezett Neaira előző, meglopott szeretőjével, Phrüniónnal, az ellopott ingóságokat visszaadta, Neaira szolgáltatásait pedig Phrünión is igénybe vehette. Amikor Sztephanoszék Neaira lányát athéni polgárnőként férjhez adták egy athénihoz, a csalás kitudódott, és Sztephanosz haragosai, akiket korábban feljelentett, bosszút akartak állni rajta. Az athéni törvény értelmében az, aki idegen nőt athéniként egy polgárhoz férjhez ad (ezt tette Sztephanosz és Neaira), veszítse el polgárjogát és kobozzák el a vagyonát. Az elkobzott vagyon egyharmada a feljelentőt illeti.

Neaira még Sztephanosznál is rosszabbul járhatott, hiszen drágán megvásárolt szabadságát is elveszíthette. Nem tudjuk, végül melyik fél nyert a perben, de a felsorakoztatott tanúk vallomásai alapján úgy tűnik, Neairáéknak nem lehetett sok esélyük.

E történet arra figyelmeztet, hogy az anyagilag független, saját sorsát irányító, művelt, szellemes hetaira ritka kivétel lehetett, és még az elit köreibe fölemelkedő, az átlagnál lényegesen többe kerülő Neairának sem volt esélye arra, hogy függetlenül éljen és a prostitúcióból nyugodt, békés öregséget biztosítson magának. A pornék és a hetairák többnyire nem jól menő nyilvánosház tulajdonosaként, hanem a lakomák során az iváshoz hozzászokott, mindenki által megvetett, alkoholista vénasszonyként végezték olykor tündökletes pályafutásukat. A modern, egyenjogú nő klasszikus előképét biztosan nem bennük kell keresnünk.

Az athéni prostitúció eredetéről
Athénaiosz (Kr. u. 3. század) egyiptomi származású görög író Lakomázó bölcsek című művében az athéni prostitúció eredetével is foglalkozott. A rendkívül tájékozott szerző a lakoma közben mesélő, anekdotázó bölcsek elbeszéléseibe szőve, összefoglalta mindazt, amit a régi görögök életéről érdemesnek vélt tudni. E módon számos, egyébként a maga teljességében elveszett antik mű töredékét hagyományozta át az utókorra. Művéből ezúttal az alábbi részletet emeljük ki (Athénaiosz 569–570):

„Xenarkhosz [...] elítélően nyilatkozott Öttusa című darabjában azokról, akik drága hetairák meg szabad születésű, férjes asszonyok után koslatnak. Így beszél:

Csapás, csapás, de tűrhetetlen ám,
ahogy viselkedik felénk az ifjúhad,
ahol csinos leányok állnak sorban és
– bordély előtt sütkérezőn – mind felfedik
csupasz keblük, hogy nézze meg, ki arra jár:
mint hadsereg, mely felvonult, s csatára kész.
Választhat köztük bárki, hogyha kell neki
sovány, kövér, molett, magas vagy épp kicsiny,
ifjú, öreg, középkorú vagy asszonyos,
s titokban, létrán át se kell bemászni ott,
kéménylyukon se kell bebújnod nyaktörőn,
se szalma közt, kocsin lapulva jutni be.
Behív ő téged, hogyha kell, erővel is!
A vént becézve úgy szólítja, jöjj, apó,
s az ifjú »bátyja« lesz szavakban, s »öccse« is.
Olcsón tiéd lesz bármelyik, s veszélytelen,
reggel vagy este, bármit kérsz, kedvedre tesz.
A férjes asszonyt látni sem szabad, de még
ha látod is, remegve, félve, mit se látsz...
Retteghetsz, hisz kezedben tartod életed,
Hogyan lehetne ővelük szerelmesen,
feküdve ringanunk, istennő, Küpriszünk,
ha egyre csak Drakón törvényén jár eszünk!

Philémón a Testvérek című darabjában így adja elő, hogy Szolón volt az első, aki az ifjak forró vére miatt vásárolt nőket telepített bizonyos házakba:

Törvényt először hoztál minden férfinak,
Szolón! Mondják, elsőként vetted észre ezt –
Zeuszra, népszerű s üdvös volt, lám, e tett –
(kimondom én, Szolón, hisz illő mondanom),
ifjakkal telt meg városunk, jól láttad át,
akik, természetüktől űzve, egyre csak
hibáztak és illetlenül botlottak is.
Nőket vettél, s jutott így nő mindenhová,
mindenkit szolgálnak, s mindenre készek ők.
Ruhátlan állnak, láthatod, nem vernek át.
Nem érzed jó erőben most magad? Talán
a bánat rág? Miért? Az ajtó nyitva áll!
Csak egy obol, hát lépj be gyorsan! Tettetés
nincs itt, s üres beszéd sincs, ő nem illan el,
de megtesz mindent úgy, ahogy csak vágyod azt.
S ha elmész, mondhatod, hogy hozzá nincs közöd.”