2017. november 20.

A Horvát-Szlavón csendőrség az Osztrák-Magyar Monarchiában (1868-1914)

Szerző: Catherine Horel

Catherine Horel, a párizsi Sorbonne egyetem kutatásvezetője a függetlenség és a nemzeti törekvések szempontjából vizsgálja a csendőrség történetét Horvátország és Szlavónia területén az Osztrák-Magyar Monarchia idején.

1848 előtt a Habsburg Monarchia területén csupán Lombardiában létezett egy, a francia kormány által felállított és 1841-ben az osztrákok által átvett zsandárezred (Gendarmerie). A összmonarchia területén felállítandó csendőrséget az 1849. június 8-i császári rendelet foglalta parancsba: a zsandárság a hadügyminisztérium alárendeltje, a vezénylet nyelve a német. Az 1850-ben hozott ideiglenes törvény értelmében 16 zsandárezredet állítottak fel, ezek közül ötöt magyar, egyet horvát-szlavón területen, Zágráb tartományban. A csendőrség struktúrája - a határőrség kivételével - egyesítette az egykori "háromegy-királyságot", hisz a Zágrábban székelő parancsnok hatáskörébe tartozott nemcsak Horvát-Szlavónia, de Dalmácia és Isztria is. A zsandárok mellett a régi korok maradványaként Horvát-Szlavóniában - ahogy a  Magyar Királyság területén is - szolgálatot teljesítettek az 1848-ra emlékeztető és 1874-ig fennmaradó polgárőrök,  valamint az 1881-ben feloszlatott pandúrok.

A két kiegyezés (osztrák-magyar: Ausgleich, 1867, magyar-horvát: Nagodba, 1868) után a csendőrséget átalakították. A Magyarországon és Erdélyben állomásozó egységeket a magyar belügyminisztérium alá rendelték, a horvát-szlavónokat előbb a bán alá, majd a nagodbai megállapodás után ideiglenesen a horvát tartományi kormány alá, noha a magyar kormány egyértelműen jelezte, hogy az egész Lajtán túli csendőrség ellenőrzésére törekszik. A horvát-szlavón csendőrség két szárnyra oszlott Zágráb és Eszék központtal. Mindkét szárny két-két szakaszból állt, a tisztek jelentős része a közös hadseregből, főleg a 70. és 79.  gyalogezredből került ki.

A csendőrség újjászervezésére 1875-ben terjesztettek elő törvénytervezetet a magyar parlamentben. A parlamenti vita középpontjában az erdélyi átszervezés, a csendőrségnek a Bel- vagy Honvédelmi Minisztérium alá rendelése és az összcsendőrség költségvetese állt. Az 1876. március 27-én királyi szentesítést nyerő új csendőrségi törvény értelmében a horvát és erdélyi országos csendőrségi parancsnokokat végül a Honvédelmi Minisztérium alá rendelték. A törvényt azonban Mazuranic bán tudta nélkül terjesztették a budapesti parlament elé, aki ez ellen élesen tiltakozott, mert a csendőrség ügye a magyar-hovát kiegyezési tárgyalásokon (Nagodba) nem közös ügyként szerepelt. Mazuranic a horvát csendőrséget mindenképpen az autonóm adminisztráció hatáskörében szerette volna tartani, ezért megtagadta a honvédelmi miniszter parancsát, és nem volt hajlandó a hivatalos magyar megnevezést - "királyi csendőrség" - használni.  1876. október 20-án az uralkodó a konfliktusban a magyar kormány javára döntött. Az új horvát-szlavón csendőrséget Magyar Királyi Horvát-Szlavón Csendőrparancsnokság néven állították fel. Felépítése egyezett a magyaréval, de  vezényleti nyelve a horvát lett.

A horvát hegyivadászok (szerezsán) feloszlatásukig a határőrségnél feleltek a közrendért. A horvát-szlavón határőrségnél 1871-ben szerezsán hadtest vette át a csendőrségi előírás szerinti biztonsági felügyeletet, 1873-ban a hierarchiában az országos csendőrség és a katonai rendőrség közé sorolták be. A törzskar Zágrábban volt, a szárnyosztályok Ogulinban és Petrinjában, a szakaszok Ogulinban, Gospiçban, Petrinjában, Mitrovicában és Brodban. A hadtest parancsnoka egy őrnagy volt, aki mellé egy segédtisztet rendeltek. A szárnyak élén századosok, a szakaszok élén főhadnagyok álltak (a gospiçit kezdetben két hadnagy vezette). A hegyivadász hadtestbe olyan férfiakat soroltak be, akik vagy közhivatali állásra voltak jogosultak (ezek altiszti rangot kaptak), vagy már letöltötték katonai szolgálatukat. A hadtestbe a honvédségből jelentkező önkénteseket is átvették. A szolgálat három évig tartott, de a legtöbb szerezsán legalább két szolgálati időt letöltött. A hadtestből való kiválásuk után az egykori hegyivadászok vagy nyugdíjba vonultak, vagy szülőhelyük valamelyik civil közhivatalában helyezkedtek el. 1880-ig a hadtest struktúrája keveset változott. 1874-ben bezárták a brodi szakaszt, de két újat nyitottak Otocacban és Vinkovciban, majd két évvel később egy újabbat Nova Gradiskában. Az 1877-es diszlokációs tabellák tanúsága szerint a hét szakasz 103 őrsből állott, 423 fővel. A legnagyobb szakaszok Perinjában(18 örs, 85 fő) és Ogulinban (21 örs, 79 fő) voltak, a legkisebb Vinkovciban (9 őrs, 40 fő). A nagy őrsökben átlagosan 3-7, a kisebbekben 2-5 szerezsán szolgált. A határőrség felszámolása után a szerezsánok létszáma csökkent, jelentőségük megcsappant. 1876-ban megkezdődött a hadtest besorolása a csendőrség kötelékébe. 1881-ben már csak a petrinjai és ogulini szárny és a petrinjai, vinkovci, ogulini és gospiçi szakaszok léteztek. Ugyanebben az évben egyesítették a hegyivadász hadtestet az országos horvát csendőrséggel, s megszervezték az új zágrábi horvát-szlavón csendőrségi parancsnokságot. A régi szerezsánhadtest csendőrségi hadtestként Bosznia-Hercegovinában élt tovább, jórészt egykori hegyivadászokból, illetve horvát-szlavón vagy határ menti tartalékosokból állt.

A horvát-szlavón vármegyéket (Lika-Krbava, Modrus-Rijeka/Modrus-Fiume, Zagreb/Zágráb, Varazdin/Varasd, Bjelovar-Krizevci/Belovár-Körös, Pozega/Pozsega, Virovitica/Verőce és Srijem/Szerém) a zágrábi csendőrparancsnokság ellenőrizte. Ez az 1880-as évek elején 42 533 négyzet-kilométernyi területet jelentett, 2 600 000 lakossal. Egy csendőrhöz 2 091 lakos és  33,91 négyzetkilométer tartozott, vagyis itt a csendőrök száma sokkal kisebb volt, mint a Magyar Királyság egyébb vidékein. A csapat létszámának növelése képtelen volt lépést tartani a lakosság létszámának a növekedésével. A 1890-es években Horvát-Szlavóniában egy csendőr már  2 175 lakosért felelt 42,83 négyzet-kilométernyi területen, noha Zágrábban kedvezőbb volt a helyzet, mint Budapesten vagy Székesfehérvárott.

Az 1870-es évek végén a horvát-szlavón csendőrség 498 főt számlált (közülük 71 járőrvezető), 10. 79 állomásra elosztott tiszttel, valamint egy 480 főből és 11 tisztből álló lovascsapattal. 1891-ben már 206 járőrvezetőt, 721 gyalogost és 951 lovas katonát számlált. A horvát-szlavón csendőrséget 1874-től Karl Bründl ezredes vezényelte, akit 1878-ban Ritter von Kirchenau néven magyar nemessé ütöttek és 1884-ben nyugdíjaztak. Őt követte 1887-ig első délszláv parancsnokként Aron Ljubinkoviç ezredes, 1893-ig Halla Nándor ezredes, 1897-ig Martin Tomerlin ezredes, 1905-ig Bedekoviç Károly ezredes, 1916-ig Quinz Károly ezredes, végül 1918-ig Johann von Schwarz vezérőrnagy. A parancsnokok pályafutásuk nagy részét a horvát-szlavón csendőrségnél töltötték, Quinz ezredes már kadetként is a csendőrségnél szolgált.

A csendőrség tevékenysége félig katonai, félig rendőrségi természetű volt, de a rend biztosítására a hadsereg segítségét is igénybe vehette. A csendőrség kötelékébe való belépés feltételei viszonylag szigorúak voltak: az írni-olvasni tudás követelmény volt, a jelentkezőnek katonaviselt, 20-40 év közötti, legalább 1,63 m magas, egészséges, nőtlen vagy gyermektelen özvegy magyar állampolgárnak kellett lennie. Az újoncokat hat hónapos próbaidőre sorozták be, az első két hónapot a parancsnokságon, a második kettőt gyakorlatozással, az utolsó kettőt egy csendőrőrsön töltötték. A hivatalos felvétel után évente vívó- és lőkiképzésben vettek részt. Az altisztek is hasonló kiképzésben részesültek, noha őket jórészt a parancsnokságon oktatták és két tiszt előtt kellett levizsgázniuk. A csendőrségbe természetesen a közös hadsereg tisztjei is átigazolhattak.

A horvát-szlavón csendőrség több szempontból hátrányosabb helyzetben volt a magyarnál. Kisebb létszámmal és alacsonyabb fizetéssel működött. 1905-ben egy horvát-szlavón segédtiszt 100, míg egy magyar havi 120 koronát keresett. A tisztek úgy Magyarországon, mint Horvát-Szlavónországban egyforma zsoldot kaptak. A kisebb fizetés talán a szerezsán- és határőrhagyományoknak tulajdonítható: a horvátoknál a család és a helyi közösség anyagilag is támogatta a csendőröket, noha ez írott forrásokkal nem bizonyítható. Az alacsonyabb fizetés okát nem kereshetjük a magyar nacionalista irányultságban, hisz Magyarországnak nyilván nem állt érdekében támogatni a korrupciót vagy az állammal szembeni ellenséges magatartást a horvát-szlavón csendőrség köreiben. A századfordulón több fizetésemelés révén a királyság összterületén javult a csendőrök anyagi helyzete. Egy 1901. december 2-án kiadott, a próbaidősökre is érvényes rendelet megemelte a csendőrök fizetését és ruhapénz pótlékát. Három, hat, tizenkét és tizennyolc szolgálati év után az összes rendfokozatú csendőr előléptetésben részesült. A 100 korona havi fizetéssel kezdő közlegény 18 szolgálati év után 400 koronát keresett havonta. További segélyekben részesültek a szolgálati lakással nem rendelkező csendőrök. Elvben minden csendőrnek 2-8 hétig terjedő éves szabadság járt, de ezt a személyzet szűkös volta miatt több esetben lerövidítették. Hosszabb lejáratú szolgálat alóli felmentésre is volt lehetőség. A rövidebb szabadságokról a közvetlen parancsnok döntött, a hosszabbakat a honvédelmi minisztériumnak vagy a horvát-szlavón bánnak kellett jóváhagynia. Kiemelkedő teljesítményekért a csendőrök különjutalomban is részesülhettek. Kitüntetések speciális kiképzésért, sikeres tűzoltásért, életmentésért, hosszú szolgálati évekért jártak.

Nagyobb városokban a csendőrséget gyakran saját rendőrséggel helyetesítették. Így például 1887. december 31-én a horvát-szlavón tartományi kormány büntető és törvénykezési autonómiájára hivatkozva elhatározta, hogy Temun városában független rendőrkapitányságot állít fel, amely az iparűzési és vadászati kérdések irányítása mellett a csendőrség addigi hatásköreit is átveszi. A következő években Horvát-Szlavónia csaknem minden városa saját rendőrkapitányságot állított fel, utolsóként 1909-ben a főváros, Zágráb is. A rendőrség felállítása megerősítette a regionális és helyi autonómiát, hisz az egyes városok ellenőrzése alá tartozván messzemenően függetlenedett a hadsereg és a csendőrség ellenőrzésétől.